Az elmúlt héten gyakorlatilag 20 fokot esett a hőmérséklet, kezdetét vette az őszi-téli álom, teával, felcsavart fűtéssel, könyvekkel, filmekkel és közösségi médiával. A Facebookon a Sandy által felkavart mém-hullám lendületével az elmúlt napokban magánszemélyek és csoportok egyaránt megosztottak olyan képeket, amelyek arra kívánták felhívni a figyelmet, hogy a "meterológiai végzet asszonya" nemcsak az Egyesült Államokat sújtotta, hanem Kubát, Haitit és a Dominikai Köztársaságot is.
"Kedves mainstream média, Sandy velünk is kib***ott, üdvözlettel, Kuba"
Az éghajlatváltozás veszélyei régi história. Állandó tematizációt igényel, még akkor is, ha fajunk egésze egyelőre még nincs annyira kiszolgáltatva az időjárás szeszélyeinek, mint például a dinoszauruszok, akik kabát, központi fűtés vagy légzőmaszk nélkül nem tudták kibekkelni a hatalmas lehűlést, ami a feltételezések szerint vesztüket okozta a kóbor kisbolygóval való ütközést követően. Az ember, akinél - már Arisztotelész szerint is - a növények "tenyésző" és az állatok "érző" lelkén kívül még a gondolkodás képessége is megvan (A Lélekről, Európa Könyvkiadó, Budapest 1988. 413a és 414b), talán befolyásolhatja sorsát.
A növekedés, amolyan gazdaságfilozófiai 'alfa-és-omegaként' vagy bölcsek köveként, mint varázsszó, már hosszú ideje vissza-visszatérő eleme a közbeszédnek. Minden bajra gyógyírt hozó modern gazdasági- és/vagy közösségi életelixír jellege ugyan vitatott, és ennek megerősítése vagy cáfolata nem képezi jelen sorok célját. Yascha Mounk a Zeit német hetilap hasábjain megjelent tárcacikkében ugyanakkor új megvilágításba helyezi jelentőségét. A továbbiakban az ő írását ismertetjük.
Mindenki globális felmelegedésről beszél, ám senki nem kérdezi meg, hogyan tudnánk megmenteni a legszegényebbeket a következményeitől. A válasz: nagyobb növekedéssel - indul a cikk.
A globális felmelegedés és annak következményei megállíthatatlanok. Az előttünk álló száz év során hatalmas árvizek, hurrikánok és szárazság fogja veszélybe sodorni az emberek életét. Rengeteget vitázunk arról a kétségkívül égető kérdésről, mit tehetnénk, hogy az éghajlatváltozás következményeit ne súlyosbítsuk. Egy másik, ugyanilyen sürgető kérdésről ezzel szemben teljesen megfeledkezünk: hogyan lehetne megmenteni azokat, akiket különösen fenyegetnek a jövő (és mint kiderült, a jelen! - a szerk.) természeti katasztrófái? (A hatalmas eredmények – amelyeket az emberiség a szolgáltatások korszerűsítése terén elért – és a kortárs technológia óriási fejlődése – amely az emberi szükségleteket fedezni hivatott – ellenére számos alapvető igény változatlanul kívül esik a technológiai vívmányok áldásos körén: ezek egyike a katasztrófavédelem - a szerk.)
A hallgatásnak oka van: számos cég és politikus tagadja saját érdekből az éghajlatváltozást. Az olajtermelők és az autógyárak féltik a nyereségüket. Politikusok, különösen az Egyesült Államokban, aggódnak az ilyen iparágak nagylelkű adományaiért. Nemcsak a gazdag országok pazarolják pofátlanul az energiát, hanem számos fejlődő ország sem szab korlátot növekedési tempójának. Mindannyian úgy viselkednek, mintha a globális felmelegedés nem jelentene veszélyt az emberiségre…
A környezetvédők joggal állítják pellengérre ezt a cinizmust. Ám sokan nem következetesek közülük sem. Ahelyett, hogy az foglalkoztatná őket, hogyan lehetne konkrétan segíteni a globális felmelegedés áldozatain, inkább a régimódi technológia- és növekedésszkepszisükhöz ragaszkodnak. Néhány környezetvédő, mintha még mindig azt hinné, hogy az éghajlatváltozás és következményei elleni harcban elég a több napelem és a szelektív hulladékgyűjtés...
A legszegényebbek szenvednek majd a legtöbbet
Erre nézve létezik egy igen egyszerű és alapvető elgondolás, amelyet azonban minden oldalról kiszorítanak: a gazdasági és technológiai fejlődés talán a legjobb eszköz a jövő klímakatasztrófáinak enyhítésére. (Vö. az Egyesült Arab Emírségek példájával, ahol a vízpazarlás káros hatásait éppen a technológiai fejlődés által lehetővé tett napelemes tengervíz-sótalanítás hivatott orvosolni. A legszegényebbek számára az ilyen megoldások egyszerre utopisztikusak és nélkülözhetetlenek, hiszen őket különösen keményen érintik majd a megrázkódtatások, ám kevés eszközzel vannak felvértezve ez ellen.)
Alex Gourevitch politológus nagy figyelmet keltő értekezésében találó megállapítást tett. Amikor az Andrew hurrikán 1992-ben végigsöpört Floridán, nyolcvan emberéletet követelt. A Mitch hurrikán, amely hat évvel később Közép-Amerika egyes részein pusztított, lényegesen ”szelídebb” volt. Mégis: tizenegyezer ember halálához vezetett.
Ezeknek az eltéréseknek egyszerű a magyarázata. Floridában számtalan autót, jó infrastruktúrát és jól felszerelt mentőerőket találunk, továbbá szigorú építési szabályok vannak érvényben. Szinte mindenki el tudott menekülni a vihar elől időben. A legtöbb épület ellenállt a hurrikánnak, a hátramaradóknak pedig hatékonyan nyújtottak segítséget. Közép-Amerikában ezzel szemben a partvidékek lakosai túl szegények ahhoz, hogy biztonságba helyezzék magukat a viszontagságok elől. Házaik és viskóik egyszerűen összedőltek, a kevés út napokig járhatatlanná vált. Mégha a régóta várt segély idővel meg is érkezett, a katasztrófa skáláján mérve az elhanyagolható mértékűnek bizonyult.
Másszóval: ha Guatamela, Honduras vagy Nicaragua olyan gazdag és fejlett lenne, mint Florida, emberek ezrei még ma is élnének. Ezért az ipar és környezet közötti állítólagos frontvonalak közel sem olyan egyenesen futnak, mint azt gyakran feltételezni. Oké, a gazdasági növekedés az éghajlatváltozás egyik okozója. De egyszersmind az egyik legfontosabb segédeszköz Ázsia, Afrika és Latin-Amerika legszegényebbjeit megvédeni az elkövetkezendő évek természeti katasztrófáitól.
Nem minden növekedés szolgálja a szegények javát
Természetesen a gazdasági növekedés nem csodaszer. Még egy olyan gazdaságpolitika is, amely lehetővé teszi, hogy a globális felmelegedést túléljük középtávon, magában rejti annak kockázatát, hogy hosszútávon súlyosbítjuk az éghajlatváltozást. Ehhez járul még egy megoszlási probléma: még a leggyorsabb gazdasági növekedés is aligha segít a fejlődő országok lakosain, ha az elsősorban a leggazdagabb országok leggazdagabbjain segít. Célzott beruházásokra van szükség a legszegényebbek érdekében – áll a cikkben.
Ugyanilyen naiv lenne úgy tenni, mintha a globális világgazdaság bármilyen növekedése egy jobb jövő irányába tett lépést jelentene. Mégis, az éghajlatváltozás elleni harcban a növekedésre, a technológiára és az iparra vagyunk utalva. Hogy konkrétan mennyi további széndioxid-kibocsátást kell eltűrnünk, hogy az éghajlatváltozás következményeivel megbirkózzunk, nehéz eldönteni.
A legszegényebbeket nem szabad a sorsukra hagyni
Van azonban egy további célkonfliktus is. Néha segíthetünk a rászorulókon, környezetük óvásával. Sok intézkedés azonban, amely az éghajlatváltozás áldozatain segíthet, a környezetnek további károkat okozna – gondoljunk csak a nagy, viharálló házak építésére. Az ilyen esetekben nem szabad a természet védelmét az emberi élet elé helyezni. El kell majd dönteni, hogy mi a fontosabb: az ember vagy a természet?
Csak egy megoldás létezik: ahol a környezetvédelem és az emberi életek megóvása versenyeznek egymással, az utóbbi mellett kell állást foglalnunk. Minden egyéb kegyetlen és önelégült lenne. Mert mi a fejlett országokban még reménykedhetünk abban, hogy elég jómódúak vagyunk ahhoz, hogy a jövő természeti katasztrófáit valahogyan túléljük, de a leginkább rászoruló emberek a világ legszegényebb tájain ezt nem tehetik meg. Perverz lenne a nemes eszmék nevében a sorsukra hagyni őket.
Sandy nyomai New Jerseyben, forrás: New Jersey National Guard
Szerző: Zöldy
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.