Törökországi dossziénk folytatásaként következzék Kerékgyártó Áron írása:

"Éljen a népforradalom" - hirdeti a falfirka.

Több sérültje, sőt halottja van az isztambuli zavargásoknak, amellyel kapcsolatban összefoglalóan azt emelik ki a magyar nyelven olvasható tudósítások, hogy rendőrök támadtak brutális eszközökkel a békés tüntetőkre, akik egy fás terület helyén felépítésre kerülő bevásárolóközpont miatt vonultak az isztambul európai részén található Taksim térre tüntetni. Vajon valóban ilyen egyszerű lenne-e az egész és egy a Takszim tér részleges átépítése ellen tiltakozó törökországi viszonyokhoz képest egy kisebb tömeg által átélt aránytalanul durva rendőri fellépés vezetett a Törökország számos városára kiterjedő utcai zavargásokhoz? Hogyan jönnek a Gezi park fái ahhoz, hogy tömegek követeljék a török miniszterelnök Erdoğan lemondását?  A két  kérdés természetesen költői illetve álnaív, hiszen a kép sokkal, de sokkal árnyaltabb ennél.

Az AKP (Igazság és Fejlődés Pártja - Adalet ve Kalkınma Partisi) 2002-ben került hatalomra és azóta éppen a harmadik ciklusát éli. Sikerének okait hosszasan lehet elemezni, de tény,hogy a párt kampányretorikájában és öndefiníciójához nem használt iszlámra utaló jelszavakat (igaz, ennek ellenére ellenszimpatizánsai mai napig rendre iszlamistának bélyegzik a pártot). Erdoganék a konzervatív értékek képviselőjeként képesek voltak hamar igen kiterjedt és nagyszámú szavazóbázisra szert tenni. A párt népszerűsége arányaiban azóta is töretlen, amelyet tetéz az a tény is, hogy közel háromszorosára (!) növelte a török gazdaság teljesítményét, és az IMF-nek is visszafizette az állam összes tartozását, viszonyait pedig szorosabbra fűzte az arab országokkal, amelyből Törökország gazdasági értelemben véve is komolyan tudott profitálni.

Jogos lehet  a kérdés, ha minden gazdaságilag ennyire rendben van az országban, és annak helyzete stabil a nemzetközi rendszerben,  akkor miért tüntetnek ennyien a miniszterelnök  ellen?

Anarchista felvonulók Isztambul belvárosában.

Egy vallás, több hitvallás

Kevesebben szoktak említést tenni az események értékelése kapcsán a háttérben meghúzódó éles társadalmi ellentétekről  amelyek a belpolitikában is visszatükröződést nyernek.

Törökországban is érvényes a jobbos-balos felosztás, azonban ez némiképpen máshogy értendő, mint Magyarország esetében. Az Oszmán-birodalom feloszlása óta szekuláris államrend uralkodik az Atatürk nevével fémjelzett modern politikában, amelyben mindig is jelen volt egy olyan Nyugatot etalonnak tekintő elit réteg. Noha Törökország lakosságának túlnyomó többségéhez hasonlóan a szekuláris réteg is muszlim vallású, tagjai azonban sokszor saját értékeiket tekintik modernnek és követendőnek, míg a hagyományos iszlám értékrendet és életmódot,  illetve az azt követőket minimum megvetik vagy maradinak tartják. Hogy nyíltan beszéljünk, durva általánosságban ehhez hasonló emberek alkotják a CHP (Köztársasági Néppárt) szavazóbázisát, és visszakanyarodván eredeti témánkhoz, a mostani zavargásokban résztvevők egy nem elhanyagolható része is közülük kerül ki.

A közelmúlt szelleme a Takszim téren

A szekuláris-vallásos ellentét politikai szinten természetesen jóval súlyosabb egy puszta értékrendbeli különbségnél. A szekuláris Törökország történelme során szinte megszámlálhatatlanul sok alakult majd szűnt meg (vagy éppen betiltották) mégis egy dolog mindvégig közös volt ebben a történelmi időszakban: a kemalista értékeket örző hadsereg vigyázó tekintete mindig rajta volt az éppen regnáló politikai hatalmon. A fegyveres erők ha kellett tehét közbeavatkoztak, és a nekik éppen nem tetsző, értsd: olvasatukban a szekuláris államrendet veszélyeztető, a számukra túlontúl vallásos vezetőket  leváltották, bebörtönözték vagy nemes egyszerűséggel kivégezték, a pártot pedig feloszlatták.

A legutolsó hasonló történelmi fordulat Február 28-ai folyamat (28 Şubat süreci) néven vonult be a történelembe, amely időszakot közvetlenül megelőzően Erdoğan korábbi tanítója, Necmettin Erbakan (ejtsd: Nedzsmettin Erbakan) volt a miniszterelnök a Refah Partisi (Bőség Pártja) színeiben. A hadsereg 1997 elejére elkezdte megelégelni azt a politikát, amelyet a párt folytatott, és amely egyre inkább az iszlám értékeknek megfelelően politizált és kezdett nyitni a  muszlim országok felé, sőt, egyfajta világszintű iszlám uniót kezdeményezőjeként kezdett el tevékenykedni. Elég volt kimondania a bűvös szót: irticâi faaliyeti (ejtsd: irtidzsái faalijeti), vagyis “reakciós tevékenység” és a pártot feloszlatták. Több egyéb, súlyos döntéssel járt ez a politikai időszak: a szekuláris állam védelmére hivatkozva megtiltották a fejkendős nőknek a tanulást mind a középiskolákban, mind az egyetemeken, az iszlám hittan tagozatos középiskolásokat pedig gyakorlatilag eltiltották a továbbtanulástól olyan döntéssel, amelynek értelmében csak vallási szakokon folytathatták tovább tanulmányaikat.

Érdekes mozzanata volt a mostani isztambuli tüntetéseknek egyébként, amikor a  Feburár 28.as események egykori szereplői, Hüsamettin Cindoruk, Kemal Alemdaroğlu ve Zekeriya Beyaz is megjelentek és az AKP-t kritizáló beszédet tartottak a Takszím téren.

Balra képen: Baloldali drapériák

Új színfolt a török politikai térképen

A korábbi évtizedek keserű tapasztalata alapján világos volt tehát a lecke az összes politikai pártnak, amely politikáját az iszlám szerint szerette volna meghatározni. Bár  2001-ben a választásokat megnyerő AKP ugyan új szereplő volt a politikai térképen, maga Erdoğan rutinos, sőt a társadalom bizonyos részében mindenképpen tiszteletnek örvendő személyiség volt. Ebben nagy része volt annak, hogy 1994 és 1998 között Isztambul főpolgármesteri tisztjét töltötte be, ugyanakkor ebben az időszakban jómaga is megtapasztalta milyen az, ha “felsőbb döntés” érkezik: provokáció vádjával letöltendő börtönbüntetésre ítélték, miután beszédjében Ziya Gökalp költő egy vallási töltetű versét olvasta fel.

Ha eltekintünk a török gazdaság hosszas elemzésétől, és az  az utóbbi évtizedben mutatott egyébként valóban irigylésre méltó teljesítményétől, akkor is kimondható, hogy több szempontból is úttörőnek számít Erdoğan pártja. Noha, ahogy arra utaltam, az egyértelmű vallási jelmondatok a korábbi hasonló pártoktól eltérően hiányoznak az AKP retorikájában, mégis sikerült ha a vallást közvetlen formában nem is, de a konzervativizmust visszacsempésznie a török politikába.

Fontos azt is megemlíteni, hogy eddig a szekuláris Törökország történelme folyamán nem volt még olyan vallási háttérrel rendelkező párt, amely ennyi időt töltött volna hatalmon, sőt mi több, puccsal sem sikerült a hadsereghez köthető köröknek elmozdítani a hatalomból, noha történtek rá kísérletek. Ennek a  legismertebb mozzanata ma leginkább a “Balyoz- per” (Balyoz davası) néven ismerszik meg, amelynek során olyan történt, ami eddig szintén példa nélküli a szekuláris állam történelmében: a puccsot kitervelők felelősségre lettek vonva a kormány által, sőt, magas rangú katonai vezetők élvezik immáron a börtön vendégszeretetét. Mindezek a példák jól érzékeltetik, hogy a hatalmi fékek egyensúlyba kerültek az országban, a korábbi időkhöz viszonyítva legalábbis mindenképpen.

Jókor, jó helyen...

A Takszim téren megrendezésre került első tiltakozásokkor a tüntetők rendkívül határozott és durva rendőri fellépéssel kerültek szembe, ez tény. Az is lehet, hogy a megmozduláson részt vevők ott és akkor valóban a park sorsa miatt aggódtak, de tény, hogy az események nagyon gyorsan eszkalálódtak, és a valóban békés tüntetők helyét sok helyen randalírozó, gyújtogató és utcaköveket dobáló csoportok vették át.

Nehéz, jelenleg alighanem lehetetlen megmondani, hogy pontosan kik és milyen szálak mentén mozgatják a tüntetők csoportjait - ez nem is célja jelen írásnak- , az viszont tény, hogy az egész eseménysorozat jól láthatóan a miniszterelnök megingatása felé mozdult el, és nem feltétlenül van már sok köze van a Gezi park pár tucat facserjéjének másik helyre való áttelepítéséhez, amelyre hivatkozva elkezdődtek a tiltakozások.

Az események időzítése is éppen megfelelő a káoszkeltéshez. Erdoğan éppen négynapos hivatalos látogatására készült Marokkóba, Algériába és Tunéziába, azon országokba, amelyek szerepet játszottak az “Arab tavasz” eseményeiben. Idén március 11-én a szír határ közelében lévő Reyhanlıban történt robbantáskor, amelyben 53 személy vesztette életét, hasonló helyzet állt elő: közvetlenül Erdoğan az Amerikai Egyesült Államokban tartandó látogatása előtt egy olyan esemény történt, amely gyengítette Törökország pozícióját és imázsát az egyébként kiemelt fontosságú diplomáciai találkozó előtt.

Szó volt a szekuláris réteg érzékenységről, ebből a szempontból talán szintén nem tekinthető spontánnak a tiltakozáshullám. A kormánypárt ugyanis nemrég terjesztette be törvénymódosító javaslatát, amelyben a világon sok helyen érvényben lévőhöz hasonlóan az alkoholeladás-és reklámozást szabályoznák, illetve korlátoznák. A társadalom szekuláris része, amely hajlamos minden hasonló mögött vallási kérdést látni, most is sietett iszlamizálást és saría-törvénykezést látni a dolog mögött, hasonlóan ahhoz a pár hónapja történt eseményhez, amikor a Török Légitársaság bejelentette: bizonyos járatain megszünteti az alkoholos italok felszolgálását. A dolgot tovább tetézte az, hogy a légitársaság idén februárban új, az utaskísérőknek terveztetett formaruhát mutatott, amelynek egy részét a hagyományos, keleti női hosszú kaftán ihlette. A baloldali média részéről a hisztériakeltés itt sem maradhatott el: ‘csak nem a csador lesz a következő lépés?!’.

Mint minden politikai párt, így az AKP sem tud megfelelni a társadalom egészének, és ahogy azt próbáltam illusztrálni, túlzottan nagy törésvonalak és túl sok érzékeny pont leledzik a török társadalomban ahhoz, hogy zökkenésmentes legyen a szekuláris-vallásos ellentét, hogy csak  a legfőbb választóvonalat említsük ezen a sokszínű politikai térképen.

Jobbra képen: A Turkish Airlines új formaruhája.

A mostani események kapcsán a kormányellenes csoportok egy része a durva rendőri fellépést követően diktatúrát, fasizmust kiáltott, azzal vádolva az államot,  hogy az beavatkozna a magánszférába, és titokban iszlám államot kíván létrehozni. A tüntetések Ankarában sem kisebb hevességgel folynak, mint Isztambulban, de egy pont közös: “Nem tetszik a rendszer”.

Rengeteg híradás látott napvilágot a közösségi médiában felhasznált hangulatkeltésekről, ferdítésekről, fotoshopolt képekről, amelyek terjedtek az interneten, így a káosz közepette nehéz eldönteni mi a valós és mi nem. Az viszont elég valószínűnek tűnik, hogy rengeteg beszivárgott provokátor lehet az eredeti tüntetők között - a napokban a török média a zavargások kapcsán egy iráni ügynök elfogását adta hírül- ettől viszont tény: nem kevéssé frusztráltak azok a politikai erők, amelyek tizenkét éve folyamatosan nem tudnak hatalomra kerülni, sem legális eszközökkel, sem pedig puccsal, ahogy a régi időkben volt rá precedens.

Lehet, hogy valóban vannak olyan tömegek, akiket a belvárosi fák sorsa és a Takszím téri területrendezés aggaszt, de maguk a zavargások a  maguk kiterjedt formájában közvetve, vagy közvetlenül a hatalomról, és sajnos egyre inkább a randalírozásról is szólnak.

 Amerikai aggodalmak és a Wall street-i párhuzam

Ami az új fejleményeket illeti, az USA ankarai nagykövete elsőként formált véleményt az eseményekről még azok kezdetén,  így várható volt, hogy az amerikai külügyminiszter, John Kerry reagálni fog a törökországi események kapcsán, aki aggodalmát fejezte az aránytalanul durva rendőri fellépés miatt.

Davutoğlu, aki a mai napon telefonon kereste fel Kerryt, sietett leszögezni, hogy Törökország “nem másodosztályú demokrácia”, valamint emlékeztette arra, hogy az utóbbi időszakban az USÁ-ban is előfordulatk hasonló események legutóbb az “Occupy Wall Street” tüntetések kapcsán, ahol nem kevés személy életét vesztette.

A török külügyminiszter a helyzet elemzésekor kijelentette, hogy valóban vannak békés csoportok a tüntetők között, akiket a városrendezés mozgat, de emlékeztetett arra, hogy vannak szélsőséges csoportok is, akik saját céljaikra használják fel a helyzetet és a tüntetések eredeti célját.

E sorok írásának napján történt szintén, hogy a Gezi parki tüntetők képviselői találkoztak a török miniszterelnök-helyettessel, Bülent Arınçcsal, akinek pontokba szedve benyújtották petíciójukat. Ebben többek között szólás-és véleményszabadság, és gyülekezési jogaik érvényesítését és a könnygáz használatának betiltását követelik.

 A kérdés ugyan költői, de amennyiben helyt adnak követeléseiknek, abbamaradnak-e a Törökország szerte folyó zavargások?

Fegyveres tüntetők

Kinek Wall street , kinek pedig “török tavasz”

A hirtelen, ám nagy sebbel-lobbal kirobbanó eseménysorozat aktivistái és a velük szimpatizálók előszeretettel használják az arab világban lezajlott és még zajló rendszerváltó megmozdulások  mintájára a “Török tavasz” kifejezést. Itt már érdemes megállni egy pillanatra: kissé erős hasonlat Erdogan Törökországát összehasonlítani  az arab világgal, és ezzel együtt az ottani forradalmi célú mozgalmakkal. Nem tévedünk nagyot azzal, hogy -tekintettel a jelenlegi szíriai helyzetre- valószínűleg sok szír örülne egy Erdoğan-féle rendszernek és egy Törökországhoz hasonló országnak.

Egyébként is azokról az arab országokról beszélünk, ahol az egészen közeli múltig szinte mindenhol Nyugat-barát vezetők regnáltak a saját maguk langyos- vagy éppen kevésbé langyos diktatúrájukban-míg ki nem robbantak az ‘Arab Tavasz ‘eseményei. Ezeknek során a népnek több országban egyre hangosabban és eredményesebben “nem tetszett a rendszer”, olyannyira, hogy sikerült is megváltoztatnia azt és elérnie helyette a többpárt rendszert bevezetését. Hogy milyen sikerrel, arra alighanem az elkövetkezendő évek adnak majd választ, a törökországi eseményekre pedig akár az elkövetkezendő napok, vagy hetek.

Addig pedig Takszím is - amely szó (meg)osztást jelent-  facserjéstől vagy anélkül de marad nevéhez megfelelő. Addig alighanem még sok víz lefolyik mind a Níluson, mind a Boszporuszon.

Szerző: Kerékgyártó Áron

Tüntetés Ankarában is.