„Örménynek lenni lehetetlenség” – összegzi a közösség helyzetét Bedrosz Altuni orvos, Franz Werfel karaktere a Musza Dagh negyven napja című világhírű regényében. Talán a doktor mondása igaz lehet napjainkban a burmai muszlim vallást követő rohingjákra is. Myanmarban most júniusban egy éve tart a világ közvéleményét nemigen foglalkoztató népirtás.
A burmai Arakan tartományban tízezrek estek áldozatul a barbár, nemzetiségi-felekezeti alapú gyűlölködésnek, százezrek voltak kénytelenek elhagyni lakhelyüket és több száz alkalommal érkeztek jelentések a közösség női tagját ért nemi erőszakról, hogy az általános szegregációról, illetve vagyoni károkról ne is beszéljünk.
Ez alatt a vérrel öntözött év alatt meglepő (?) módon, Burma egyáltalán nem szigetelődött el, nemzetközi adományokban részesült, politikai és gazdasági kompromisszumok sorát kötötte a nagyhatalmakkal, ami végül Thein Sein burmai elnök hivatalos amerikai látogatásával csúcsosodott ki bő hónappal ezelőtt. A találkozó olyannyira gyümölcsöző volt, hogy a tavaly novemberi engedményeket (például a kereskedelmi embargó felfüggesztését egy évtized után) újabbak követték, ezúttal a burmai tisztviselők vízumkötelezettségét törölték el, „a demokrácia konszolidálásának” elismeréseként. Is Thein Sein our son of a bitch?
Az amerikai-myanmari kapcsolatok azzal karöltve fűződtek szorosabbra az elmúlt hónapokban, hogy az ENSZ osztályozása értelmében eleve a világ egyik leginkább üldözött kisebbsége elleni atrocitások csak folytatódtak, és az erőszak hullámai ismét elérték az 1982 óta jogfosztott rohingják által is lakott térséget az Indiai-óceán partvidékén - a többségi nemzet által lakott szárazföld felől, a buddhisták és a burmai biztonsági erők részéről.
Zavargások a burmai Arakan tartományban, 2012 június. Kép: Hmuu Zaw
Június 24-én a Human Rights Watch közzétette 153 oldalas jelentését, amely immár a negyedik a konfliktus kirobbanása óta. Az égbekiáltó dokumentum felfedi a kormányzat bűnrészességét is az ázsiai országban dúló erőszak kapcsán. Problémaként a tanulmány az erőszakra való uszítást, a gyűlöletbeszédet, a büntetlenséget, a kormányzati tisztviselők és biztonsági erőknek az eseményekben történő aktív, illetve passzív részvételét, emberek elűzését lakhelyükről és a humanitárius szükségleteket azonosítja, amely egy olyan elegy, amelynek összetevői külön-külön is rendkívül kártékonyak és elfogadhatatlanok.
Van egy olyan aspektusa a jelentésnek, amely külön figyelmet érdemel, és amely a probléma gyökerének értelmezéséhez is közelebb visz. Ha lehet hinni neki, márpedig tekintve, hogy tereptapasztalatokon, műholdfelvételeken és az érintettekkel készült interjúk alapján állították össze, talán lehet, érdemes odafigyelni azon megállapításokra, amelyek szerint nem „egyszerű” felekezeti villongásokról van szó, hanem egy szisztematizált állami, népirtási irányvonalról. Phil Robertson, a HRW ázsiai részlegének igazgató-helyettese világosan rámutat, hogy a helyi tisztviselők, közösségi vezetők és buddhista szerzetesek módszeres erőfeszítéseket tettek a muszlim lakosság démonizálására és elszigetelésére, bevezetésként a fegyveresek támadásaihoz. Hozzátette, hogy a vérontás kezdete óta a központi kormányzat az ujját sem mozdította annak érdekében, hogy megbüntesse a jogsértések elkövetőit, vagy, hogy véget vessen az etnikai tisztogatásnak.
Ezen kívül a HRW-nek bizonyítékai vannak négy tömegsír létezésére Arakan tartományban: három tavaly júniusból, egy további pedig októberből származik. A biztonsági erők a szervezet szerint folyamatosan hátráltatták az elszámoltathatóságot a tömegsírok felszámolásával, és egyéb praktikáikkal.
Égő ház egy Arakan-i faluban. Kép: Hmuu Zaw
Korábban a megfigyelők kormányzati nyomásra kétkedéssel fogadták a burmai agressziót, és naivan elhitték Rangoon azon ígéreteit, hogy lépéseket tesznek az erőszak megakadályozása mellett a közösségek közötti felekezeti szakadékok áthidalása érdekében is.
Azonban ez a bizonytalanság a jelentésnek köszönhetően szertefoszlott. Most már a napnál is világosabb a történések folytonossága, és a cinkosság gyanújának árnyéka vetül a burmai hatóságokra, „amelyek napjainkban is akadályozzák a segélyeket eljutását a rohingjákhoz és adott esetben elzárják előlük a menekülési útvonalakat is a véráztatta térségben.”
Hogy érhet ez véget? Mi állíthatná le a népirtást? Egy mértékadó nemzetközi emberi jogi szervezet megállapításai miért nem szereznék érvényt? A nemzetközi közösség miért nem avatkozik be?
Láttunk már példát arra, hogy egy nemzetközi intervenció egy szuverén országban mit eredményezett.
Láttunk már arra is számos példát, hogy a nemzetközi tétlenség, egy üldözött csoport magára hagyása milyen visszafordíthatatlan, traumatikus és tragikus következményekkel járt.
Ezt az ellentmondást talán feloldanák az erőteljes diplomáciai lépések, a szankciók, az elszigetelés.
Egy teljes év elteltével a vérrel szennyezett dossziéből felmerülő, égető kérdésekre még mindig nincsenek válaszok.
Életkép Sittwé faluból. Vajon visszatér-e az élet valaha a normális kerékvágásba Arakanban? Kép: Daniel Julie
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.