A forradalom utáni részleges konszolidáció kudarcát követő egyiptomi anarchia napjainkban mintha emlékeztetne az Ancien Régime megbuktatását követő Nemzeti Konvent időszakára és a jakobinus – girondista szembenállásra. Két fél egyszerre sok.

1792-ben a korabeli Franciaország a világ első szabad és általános, rangtól és társadalmi osztálytól független választásán megválasztották a 749 fős Nemzeti Konventet. Egy évre rá, kaotikus viszonyok közepette kezdetét vette a jakobinus diktatúra, a maga terrorjával: a forradalom pedig részben felfalta saját gyermekeit. 

Az első demokratikusan megválasztott, ám szűklátókörűségébe most már talán visszafordíthatatlanul és végérvényesen belebukó elnök, Mohamed Murszí távozását követően hasonló erőszakspirál van a láthatáron Egyiptomban, utcai erődemonstrációkkal, általános paranoiával és áldozatokkal, mint a 18. század végi Franciaországban, de talán van kiút.  

Az egyiptomi hadsereg a demokrácia őre, vagy arra leselkedő veszélyforrás vajon? Kép: Sherif9282

Most nem az a lényeg, hogy az 1-es, vagy a 2-es csoport tud több embert mozgósítani, hanem az, hogy az új egyiptomi politikai- és közéletet három hívó szó határozza meg: részvétel (amely nem kirekesztő!), legitimitás és elszámoltatás, mégpedig ebben a sorrendben.  

Szándékosan nem akartam algériai analógiát hozni a cikk bevezetésében, az ottani, véres polgárháború rémképét a falra festeni az egyiptomi történésekkel kapcsolatban, hiszen a mindennapos, véres események ellenére is biztató, hogy nincs a Muszlim Testvériség elleni vérbosszúkról, általános és módszeres retorzióról szó a történelme talán legkomolyabb polgári zavargásait átélő észak-afrikai országban.

A hadsereg - amely az ország vélhetően nagyobbik fele számára (de még egyszer: nem ez a lényeg!) ezúttal gesztust gyakorolt, bár mások egyszerű puccsról beszélnek - talán a történelem folyamán esetenként tényleg jókor, jóként van jó helyen - soha nem szabad, hogy a polgári hatalom helyettese legyen. Főleg egy olyan térségben, ahol államként az államban, gyakran viszont egy-egy illegitim politikai elit kiszolgálója volt, monolitként állva el a demokrácia útját, a népuralmat nem hagyva érvényre jutni.

Minden egészséges hatalmi berendezkedés alapvető ismérve a katonai és biztonsági erők elszámoltathatósága és az, hogy a mundér felett - de legalábbis mellett - ott álljon a civil ruha, és a hadsereg egy polgári rendszer alá legyen rendelve.

Kígyózó sorok a korábbi, alkotmányról szóló népszavazáson Egyiptomban. Kép: Sherif9282

Nem szabad Mursziék hibáit elkövetni, a politikai ellenfeleket kizárni, vagy antiszociális struccként viselkedni, hanem az arra érdemes, együttműködésre kész Testvérekkel és szimpatizánsaikkal együtt kell működni, hiszen a két félből így lehet egy egész.  

Az a felfogás, hogy Egyiptom posztkoloniális, vagy másmilyen történelmi öröksége miatt „átkozott” és eredendően képtelen egy életképes demokratikus működésre, az ugyanolyan képtelenség, mint azt állítani, hogy egyik napról a másikra minden társadalompolitikai és gazdasági nehézség megoldódik a népszuverenitás szavatolása és a többségi képviselet útján. Viszont másképp talán a problémákat megoldani nem is lehet. A nemzetbiztonság, a társadalmi szövet egyben tartása és a gazdaság konszolidálása mind-mind konszenzusos hozzáállást igényel.

A nyugati demokráciák is kaptak az idők folyamán a történelemtől, sorstól egy-egy „második (vagy sokadik) dobást,” hátha Egyiptomnak is jut egy - és ennek a folyamatnak az országon belül kell végbemennie, a külföld ezt nem oldhatja meg, és beleszólnia sem érdemes.  

Tüntetés a Tahrír téren, 2011. Kép: Mona Sosh