Glob-al-Goritmus

Békés Márton és Böcskei Balázs könyve összezavar: olvasása közben érzed, hogy nagyon sok igazságot hordoz, ugyanakkor azt is, hogy a könyv maga is inkább egy, a társadalmi valóságot sajátosan reprezentáló, szépirodalmi értéket képviselő, esztétizált vízió.

balra: A Ki! c. könyv borítója. Kép: Libri

A konzumorgiák, a boltkór, a reflexió nélküli adatgenerálás és a változó személyiségek fogyasztásszociológiai-szociálpszichológia jelenségeire érdemes odafigyelni. Mindenki, aki látott már szórakozó helyeken hosszú perceken  (órákon?) át magukat fotóóó fiatalokat, tudja mit jelentenek, vagy legalább is feltűnhetett már ez-az a szűkebb-tágabb társadalmi környezetünkben, ha az ember úgy random, szúrópróbaszerűen végignéz ismerősei megosztásain a és kékbetűs szóhalmozásain (#fini #sztarbaksz #yolo #stb.) egy-egy Face-n vagy Insta-n dokumentált fogyasztási rituálé kapcsán.    

Ahogy a Big Data, vagy az NSA amerikai megfigyelőbotrány és azon kérdések is elgondolkodtatóak, hogy jobban ismernek-e az olyan webes felületű keresőrendszerek minket, mint bárki vagy bármi, akár magunkat is beleértve. A szerzőpáros nincs egyedül, hiszen a távolról sem csak a diktatúrákra jellemző online megfigyelés különösen más kommunikációs eszközök – például a zárt láncú tévérendszerek, a tömeges nyílt online kurzusok (a.m. ingyenes online szabadegyetemek – MOOC), vagy a globális helymeghatározó rendszer (GPS), esetleg a nemzetek feletti szinten bevezetett, (rendvédelmi?) szerveket automatikusan riasztó segélyhívó – virágzásával egyidejűleg a hétköznapi emberektől az akadémiai szféra számos gondolkodójáig sokakban kelti azt az érzést, mintha a mindennapjaink a mindent látó szem látómezejében lennének. 

A fentiekből következik a kérdés, hogy tényleg akkora hatást gyakorolnak-e egyes új infotech vagy egyéb technológiák az életünkre, mint ami már Manuel Castells óta tudományos berkekben közhely-számba megy? Tuti, hogy ezek az eszközök átveszik-e a hatalmat, a világ célirányosan tart az Y3K, Skynet és társaik felé, megelevenítve a fukuyama-i poszthumán jövendőt, sőt az Ítéletnaphoz vezetve akár olyan vélt vagy valós problémákat, mint a fenntarthatatlanság, a klímaváltozás, a túlnépesedés is megelőzve?  

Nagy erénye a Ki! című regénynek, hogy felveti ezeket a kérdéseket. Talán éppen e kérdések társadalmi jelentőségéből következik a figyelemfelkeltő, disztópikus jelleg. A könyv kiváló nyelvezete és frappáns fejezetcímei mellett helyenként normatív érvénnyel bíró megfogalmazásokat is (“az igazi katona,” “az igazi ellenállás,” stb.) találunk.  

Véleményem szerint a digitális technológiáktól való idegenkedés és azok feltételezett hatalma miatti nyugtalanság, illetve az irántuk érzett digitális utópista, új vallást idéző, hipnotizált ámulat lényegében egyazon modernista, technológiai determinista érem két oldala, kiindulópontjuk közös, ezt szemlélteti a Ki! című könyv technoszkepszis iránytűje által vezérelt társszerzője, Békés Márton (2014) történész is, aki úgy látja, hogy „életünkre ma a technológiai fejlődés (és nem mondjuk a vallás, a szociális igazságosság elve, új politikai eszmék, vagy a művészet) fejti ki a legnagyobb hatást. A technológiai fejlődés egy-két évtizede szinte kizárólag az infokommunikációs eszközök és hálózatok kapacitásának bővüléseként értelmeződik. Ez a drámai változásokat generáló aktor mélyebb hatás fejt ki gazdasági szerkezetünkre, szociális kapcsolatainkra, kulturális viszonyainkra és lelki életünkre, mint gondolnánk.”

A szerzők eszmefuttatása és víziói a technológia hatalmáról és felváltó, új korszak bekövetkeztének teleologikus hajnalpírjáról – feltételezésem szerint – éppenséggel a digitális utópisták (vagy: infotech optimisták) nyikorgó malmait segítik friss vízhez, hiszen ironikusan egyazon technológiai determinista közös nevezőből merítenek az utóbbiakkal.

Az infokommunikációs eszközök és csatornák mindenütt jelenlevőségének, magától értetődőségének hirdetésénél fontosabb, hogy valódi reflexivitás nyerjen teret és az ember kezdje átgondolni saját szerepét ebben a kontextusban. Mindannyian tudjuk ugyanis – beleértve a legfanatikusabb “geek”-eket is – hogy az élet igazán “nagy” pillanatai nem oszthatók meg, az eszközök kikapcsolhatók – ahogy végül a 2001. Űrodüsszeia fedélzeti számítógépe, HAL 9000 is – és nem válhatnak igazi társunkká sem, hiszen nincs bennük empátia. A hősugárzó nem kapcsol be automatikusan, ha az ember fázni kezd és nem is ölel át.  

 A PRISM-megfigyelő program logója. Kép: Adam Hart Davis

Pontosan mi a gond egyes klisék tárgyaival, például a Fóti kézműves sörrel, vagy a rozéfröccsel? Az egységesülő, uniformizálódó közízlés és a hagyományos fogyasztási mintákat felrúgó újak, persze, de akkor már inkább a lokális termék, mint a globális Heineken, nem?

Vagy: sok igazság van a VII kerület leírásában, de például nem esik szó arról, hogy a közelmúltban szerencsére nemcsak agresszív, tolakodó és valóban ízléstelen, közterületi óriásreklámok tűnnek fel a tűzfalakon, hanem olyan muráliák is, mint a világszerte elismert Wembley 6:3-ra emlékező, korabeli napilap, vagy a budapesti Lengyel Intézet által emelt, magyar-lengyel barátságot allegorikusan, közös gyökérzetű tölgy összefonódásaként ábrázoló óriásplakát is.  

Azon térvesztés, kiszorulás egyik színtere, amely a könyv gondolatmenetéhez szervesen illeszkedhet: a modern foci. Az immár Groupama Arénára átnevezett, 90 fokkal elforgatott, futurisztikus stadion, a szurkolókat felváltó, lelátókon "szelfiző" nézők, és a biometrikus sablon, amelyről az ultra-közegben úgy tartják, hogy világszerte is egyedülálló és talán csak a NASA-nál van hasonló, mind-mind a Ki!-ben leírt folyamatokat tükrözik: pontosan nem is tudod, hogy mi történt – cask azt, hogy valami már más.

Ami a tér kérdéseit illeti: józsefvárosi lakosként úgy látom, hogy a tér megújulása (vagy változása) nem feltétlenül vezet társadalmi megújuláshoz, ezt a logikát alapul véve talán a belváros térnyerése sem hat ki a közösség lélektanára?

Homályban marad, hogy a szerzők pontosan mit hiányolnak, illetve mit “sírnak vissza” – anélkül, hogy egyes következtetéseikkel a Belvárosban történteket illetően vitába szállnék. Talán az általuk ideálisnak tartott Budapest valami olyan, mint az Ottlik Géza által leírt Kálvin tér a két világháború között? “Régen minden valamilyen volt. Nemcsak az érdekes vagy különös, vagy jó dolgok, hanem jóformán akármi, bármilyen pillanatban. A Kálvin tér szökőkútja és maga a Kálvin tér, bármikor; gyalog vagy villamosról, estefelé vagy iskolába menet, eső után, tavasszal, télen, jókedvűen, rosszkedvűen, mindig valamilyen volt, mindig teljesen más, és telve tartalommal. Létezett, minden pillanatának megvolt a teljes lényege, ha nem is lehetett nevén nevezni, mi volt az voltaképpen. Megfoghatatlan, mély boldogság és végtelenség lappangott minden dolgok alján és a múló időben.”

Vagy inkább a kilencvenes évek nosztalgiája a vezérlő szellem a könyvben, amely ironikusan összecseng az amerikai efemer egypólusú világrendet elhozó, később szertefoszló nineties-aranykor iránt érzett (talán stratégiai célok mentén generált) vágyakozással (Brzezinski, 2014: 73). Szerintem nem erről van szó, hiszen ez is a globalizmus egy válfaja lenne.      

Ami az új szebb kor eljövetelében visszaköszönő, profétai-váteszi felfogást illeti, Marx és Nietzsche után már az ember nemigen veszi mindazt komolyan. A visszavágás és a Ki!-hadüzenete a hajnalpír és az osztálynélküli társadalom utópiáit követően engem már nem képes mozgósítani, de nem is feltétlenül kell így kontextualizálni e könyvet – hiszen az mindenekelőtt szépirodalmi alkotás.

Iványi Márton írása eredeti formájában a Mandineren jelent meg 2015. május 20-án.  

A HAL 9000 fedélzeti számítógép mindent látó szeme. Kép: Cryteria