HTML

Glob-al-Goritmus

Friss topikok

  • Bicepsz Elek: Az USA demokraciat akart csak nem tetszik, ha nem arra szavaznak, akit o akar(egy iraki SZDSZ-re).... (2014.12.10. 11:34) Síita Szaddám?
  • szakor: Arrafelé nem ritka az ilyesfajta megoldás. 150 éve Palesztinában is csak hírmondóban vagy átutazób... (2014.07.31. 13:48) Egy civilizáció elpusztítása
  • Publius Decius Mus: Jó ötlet lenne, de a ballib most egymásnak fog esni. Erre van igény. (2014.04.08. 22:01) 3T, 3K és a „ballib-paradoxon”
  • Tuvalu: Lausanne 1923-as. Az 1920-as az Sevres volt. Amit felülírtak Lausanne-ban. Az persze lehet hogy a ... (2014.04.02. 13:28) Hogyan tovább Törökország?
  • tatyko: Szomorú, hogy egy hozzánk ennyire közel fekvő, történelmében is számtalan helyen kapcsolódó ország... (2014.02.14. 10:40) Boszniai állóvíz és a körök

Címkék

Abdelaziz Bouteflika (1) ACLU (1) Afganisztán (1) Afrika (1) al-Kaida (3) alapvető jogok (3) alapvető szabadságjogok (1) Aleppó (1) Algéria (3) Ali Abdullah Száleh (1) alkotmány (1) állampolgárság (1) Al Azhar (1) Al Jazeera (1) Amerikai Egyesült Államok (3) anarchia (1) Ankara (1) arab (8) Arab-Öböl (1) Arab Liga (1) arab tavasz (5) arab világ (5) Arab világ (1) asszír (1) átmenet (1) Ausztrália (1) Azerbajdzsán (1) Bahrein (2) banglades (1) Barack Obama (2) Bassár el-Aszad (4) Beitar Jerusalem (1) béke (1) Békés Márton (1) béketárgyalások (1) béketerv (1) Belfast (1) Benjamin Netanjahu (2) Big Brother (1) Biztonsági Tanács (1) blokád (1) Böcskei Balázs (1) Bosznia (1) Bouazizi (2) Breivik (1) Budapest (2) buddhista (1) Burma (1) burma (1) CERD (1) CIA (1) Címkék (4) Ciszjordánia (1) civilizáció (1) CSR (1) dákoromán kontinuitás elmélete (1) Damaszkusz (1) Dél-Amerika (1) Délkelet-Ázsia (1) demokrácia (10) Demokrácia (1) Depo-Provera (1) diktatúra (2) diplomácia (1) diszkrimináció (2) Doha (1) drónok (1) ECOWAS (1) Edward Snowden (1) éghajlatváltozás (1) Egyesült Államok (3) Egyiptom (5) egyiptom (1) elnökválasztás (2) előítéletek (1) El Général (1) embercsempészet (1) emberi jog (2) emberi jogok (7) ENSZ (6) Erdély (1) Erdogan (1) Észak-Afrika (1) Észak-Írország (1) Etiópia (1) EU (1) Eurábia (1) Európa (1) évforduló (1) Facebook (1) fajgyűlölet (2) Fatah (1) fejlődés (1) Fekete Szeptember (1) felvonulás (1) Fethullah gülen (1) fidesz (1) filozófia (1) Florida (1) fogamzásgátlás (1) Földközi-tenger (1) forradalom (3) fotó (1) francis fukuyama (1) Francois Hollande (1) FSA (1) fundamentalizmus (1) Gázai övezet (1) gazdaság (4) gazdasági növekedés (1) genocídium (1) George W. Bush (1) Gettysburg (1) globalizmus (1) Gyűlölet (1) Haaretz (1) Habermas (1) háború (1) háborús bűnök (1) hacker (1) hajószerencsétlenség (1) halálbüntetés (1) Hamász (1) Harlem Shake (1) harmadik világ (1) határon túli magyarság (1) határozat (1) hátrányos megkülönböztetés (1) helyhatósági vállasztások (1) himnusz (1) holokauszt (1) Hugo Chávez (1) humanitárisu katasztrófa (1) Huntington (1) HVG (2) illegális bevándorlás (1) illúzió (1) IRA (1) Irak (5) iraki háború (1) Irán (3) irodalom (1) ISIS (1) Iszlám (2) iszlám (5) iszlamisták (1) iszlamizmus (6) iszlamofóbia (2) iszlámvita (3) iszlám vita (1) Isztambul (2) Isztanbul (1) IT (1) Iványi (1) Iványi Márton (16) Izrael (8) J. F. Kennedy (1) Jemen (2) Jeruzsálem (1) Jobbegynes (1) jobbik (1) jog (3) jogosítvány (1) John Kerry (2) Jordánia (1) Jugoszlávia (1) Junta (1) jylland posten (1) Kaddafi (1) Kairouan (1) káosz (1) karikatúrák (1) Karthágó (1) Katar (1) katasztrófa (1) katolikus (1) kereszténység (2) kettős állampolgárság (1) Khamenei (1) Ki! (1) kiadatás (1) Kiotói jegyzőkönyv (1) királyság (1) klímaváltozás (1) Korán (1) környezetvédelem (3) Koszovó (1) Közel-Kelet (3) közélet (6) közösségi média (3) Krugovi (1) kultúra (3) Kurdisztán (1) kurdok (1) Kuvait (2) Lampedusa (1) lappok (1) Latin-Amerika (1) légicsapás (1) lehallgatás (1) Libanon (2) Líbia (3) lmp (1) lusztráció (1) Magyarország (2) magyar nyelv (1) Mahmúd Abbász (1) Mali (2) Málta (1) mandátumterület (1) Marokkó (2) Márton (1) Mediterráneum (1) mém (1) menedékjog (1) menekültek (2) menekültügy (1) mészárlás (1) Mitt Romney (1) Mohamed Murszí (1) Montesquieu (1) mszp (1) Muhammad Murszí (1) műholdas csatornák (1) München (1) muszlim (2) muszlimok (1) Muszlim Testvérek (2) Muszlim Testvériség (2) myanmar (1) nacionalizmus (1) nagyvállalatok (1) NATO (1) nemnövekedés (1) nemzetiségi ellentétek (1) nemzetközi (1) nemzetközi jog (8) neokonzervativizmus (1) neoliberalizmus (1) népirtás (2) Netanjahu (1) New York (1) női vezetés (1) nőjogok (1) Norvégia (1) NSA-botrány (1) Núrí al-Malikí (1) nyelvtörvény (1) NYPD (1) Obama (1) Öböl menti Együttműködési Tanács (1) Öböl Menti Együttműködési Tanács (1) oknyomozó újságírás (1) olaj (2) Olaszország (1) Olimpia (1) öntözés (1) Örményország (1) Oroszország (2) országgyűlési választások 2014 (1) Orwell (1) Oszmán Birodalom (1) Palesztina (6) Palesztin Nemzeti hatóság (1) Párizs (1) pedofília (1) peoples climate march (1) PKK (1) polgárháború (4) polgári házasság (1) politika (19) protestáns (1) radikálisok (1) Ramallah (1) rasszizmus (3) Rátkai Eszter (1) Recep Tayip Erdogan (1) Recep Tayyip Erdogan (3) Rendszerváltás (1) repüléstilalmi zóna (1) Rizana Nafeek (1) Rohani (1) rohingja (2) Románia (2) sajtószabadság (1) sam bacile (1) Sandy (1) saría (2) Sbeitla (1) schengen (1) Seres László (1) síita (2) Sousse (1) south park (1) Spanyolország (1) stabilitás (1) Svédország (1) Syriana (1) szabadságjogok (1) szabad piacok (1) Szabad Szíriai Hadsereg (1) Szaladdin (1) szalafita (3) Szaúd-Arábia (5) szekularizáció (1) szén-dioxod-kibocsátás (1) Szilvia királyné (1) Szíria (9) Szlovákia (1) szocializmus (1) szocio-gazdasági darwinizmus (1) szólásszabadság (3) szólás szabadsága (1) szolidaritás (1) szunnita (2) tagadás (1) Tahrír tér (1) Taksim (1) társadalom (1) technológia (2) technológiai fejlődés (1) telepek (2) telepépítések (1) terrorizmus (4) thaiföld (1) theo van gogh (1) Törökország (8) történelem (2) tóta w. árpád (1) tuareg (1) Tunézia (3) tunézia (1) tüntetés (1) tüntetések (1) turizmus (1) túszejtés (1) Tuzla (1) Twitter (1) UDF (1) UNFCCC (1) UNHCR (1) uránium (1) választás (1) válság (1) Vargas Llosa (1) vendégmunkás (1) Venezuela (1) VI. Mohamed (1) világtörténelem (1) világvége (1) víz (1) vízhiány (1) Vlagyimir Putyin (1) V for Vendetta (1) Wael Abbas (1) Woolwich (1) xenofóbia (1) Youtube (1) zavargások (1) Zöld Forradalom (1) Zubor Zalán (1) Címkefelhő

2015.12.04. 13:59 Glob-algoritmus

Józsefvárosi impromptu

dobozi.JPGA Baross utca egy meg nem nevezendő helyén egy arab anyanyelvű személy a fülem hallatára mondja egy másiknak, hogy az épp Görögországban lévő egyének (vagy a személyes ismerőseit, vagy általában a migrációs-/menekült folyamatok résztvevőit, a kontextusból nem derült ki) mind Németországba akarnak jutni, és útjuk során a későbbiekben problémájuk (arabul muskila, jelentése: nehézség, kényes ügy)  lehet, mert egyből kiderül, hogy nem szíriaiak, amint jön egy tolmács. Ezt az alábbi példával illusztrálja: "megkérdezik, honnan jön az ember? Azt mondja rá: Damaszkuszból. Jó, de Damaszkuszon belül honnan? Háááááát…" Erre már a nevezett személyek nem fognak tudni válaszolni.

Ugyanez a személy felajánlotta, hogy Bécsbe kiviszi a helységben lévő egyik személyt 150-ért (nem világos, hogy euróról vagy ezer forintról van szó), míg mások 250-ért tennék ugyanezt.

A Korán alig egy dzsuz’-át (harmincadát) ismerem, de az még számomra is egyértelmű, hogy a kilencedik szúra – mely az arab-bizánci háborúk előestéjén, konkrétan a tabuki ütközet előtt nyilatkoztatott ki,” ennek megfelelően érdemi különbséget nem tesz a könyv népei és a pogányok között – recitációja megy a rádióban, amely egyebek mellett talán a „legkonfrontatívabb” alábbi ájákat is tartalmazza:

  1. Ó, kik hisznek! Hanem a bálványimádók tisztátalanok. Hát ne közeledjenek ezen esztendejük után a Sérthetetlen Szentélyhez. Ha féltek a megszegényedestől, hát meggazdagít titeket Allah az Ő bőkezűsége által, ha akar. Lám! Allah a Mindentudó, a Bölcs.
  2. Harcoljatok azokkal, kiknek megadatott az Írás és nem hiszik Allahot, az Ítélet Napját, s nem tiltják azt, mit Allah és az Ő Hímöke megtiltott, s nem vallják az Igaz Hitet addig, míg meg nem fizetik készséggel a sarcot, s lealacsonyodnak.
  3. Mondák a Zsidók: Ezra Allah fia. S mondák a Keresztények: a Megváltó Allah fia. Ezt mondják szájaikkal. Ők azok mondását utánozzák, kik azelőtt tagadtak. Küzd velük Allah (is). Mily megátalkodottak!

A borbély szemmel láthatóan távolságot tart a kvázi-embercsempésztől, majd nyomatékosan megkéri, hogy figyeljék a recitációt.

Nemsokkal ezután két járőr lép az üzletbe, akiket a bentiek illedelmesen kávéval kínálnak, majd a járőrök senkitől nem zavartatva helyet foglalnak és egymással sztorizgatnak. Ha törvénysértésről szerzek tudomást, köteles vagyok értesíteni. Annak minősül-e a vélhetően szolidaritásból és anyagi haszonszerzésből egyaránt táplálkozó felajánlás?  

Idővel befejeződik a hajvágás, a borbély udvariasan áldást kér rám (na3iman), amelyet udvariasan a megfelelő vallási formulával viszonzok (Allah yna3m 3layk).

A véletlen műve-e, hogy egy szűk félórás jelenetsor keretében a migrációs-menekülési probléma ennyi aspektusába betekintést enged az élet, egy "random," novemberi délelőtt?

Vagy az, hogy épp egy sajátos, történelmi okokra visszavezethetően, tehát időben és térben meghatározottan konfrontatív, amúgy pedig a jelen viszonyokra vitatható érvényű ája képez leitmotivumot a jelenethez, amelynek szem- és fültanúja épp én vagyok?

A véletlen műve-e, hogy Magyarország, Budapest és a VIII. kerület aktív részesévé vált földrajzilag lokalizálható (pl. a szíriai konfliktus "belföldi" dimenziója), mégis az előbbiek fényében globális színezetű folyamatoknak?

Vajon tényleg lenne egy „mi” és egy „ők” dichotómia jelen világunkban? Ha igen, kik azok a mi, és kik azok az ők? Emberek vannak. Elegendő-e ez a megállapítás, vagy nagyon is vannak kulturális antropológiai tényezők? Hogy definiáljuk fajunkat pl. Szíria mindennapjai és Bejrút, Fallúdzsa, KunduzPárizsToulouse stb. fejleményei fényében, hogy csak a közelmúltat érintsem?  

Az araboktól arabul búcsúzom el, a magyar járőröktől magyarul. Előbbiek, ha a jelenet – amelynek eredményét lehet, hogy soha nem fogom megtudni, mindenesetre mindennapi kerületi rutinról és bizonyos dolgok hatósági felderítésének kezdetéről egyaránt szó lehet – úgy hozza, a későbbiekben azt is hihetik, hogy informátor vagyok, utóbbiak pedig azt, hogy az embercsempész tevékenység egy helyi kollaboránsa. Persze lehet, hogy semmi "extra" nem történik, én vizionálom csak túl – végül is, mindenki az anyanyelvén viszonozza a köszöntésemet, majd megyek a dolgomra.

Az élet megy tovább. Mintha lenne valami, ami a merő véletlenen túl kormányozza azt. Egy olyan úton, amely szimbólumokkal van kikövezve. 

Szólj hozzá!

Címkék: schengen szolidaritás menekültek embercsempészet Magyarország Európa Budapest Párizs Szíria iszlámvita


2015.05.20. 14:59 Glob-algoritmus

Algoritmusváltás

2330201_4.jpgBékés Márton és Böcskei Balázs könyve összezavar: olvasása közben érzed, hogy nagyon sok igazságot hordoz, ugyanakkor azt is, hogy a könyv maga is inkább egy, a társadalmi valóságot sajátosan reprezentáló, szépirodalmi értéket képviselő, esztétizált vízió.

balra: A Ki! c. könyv borítója. Kép: Libri

A konzumorgiák, a boltkór, a reflexió nélküli adatgenerálás és a változó személyiségek fogyasztásszociológiai-szociálpszichológia jelenségeire érdemes odafigyelni. Mindenki, aki látott már szórakozó helyeken hosszú perceken  (órákon?) át magukat fotóóó fiatalokat, tudja mit jelentenek, vagy legalább is feltűnhetett már ez-az a szűkebb-tágabb társadalmi környezetünkben, ha az ember úgy random, szúrópróbaszerűen végignéz ismerősei megosztásain a és kékbetűs szóhalmozásain (#fini #sztarbaksz #yolo #stb.) egy-egy Face-n vagy Insta-n dokumentált fogyasztási rituálé kapcsán.    

Ahogy a Big Data, vagy az NSA amerikai megfigyelőbotrány és azon kérdések is elgondolkodtatóak, hogy jobban ismernek-e az olyan webes felületű keresőrendszerek minket, mint bárki vagy bármi, akár magunkat is beleértve. A szerzőpáros nincs egyedül, hiszen a távolról sem csak a diktatúrákra jellemző online megfigyelés különösen más kommunikációs eszközök – például a zárt láncú tévérendszerek, a tömeges nyílt online kurzusok (a.m. ingyenes online szabadegyetemek – MOOC), vagy a globális helymeghatározó rendszer (GPS), esetleg a nemzetek feletti szinten bevezetett, (rendvédelmi?) szerveket automatikusan riasztó segélyhívó – virágzásával egyidejűleg a hétköznapi emberektől az akadémiai szféra számos gondolkodójáig sokakban kelti azt az érzést, mintha a mindennapjaink a mindent látó szem látómezejében lennének. 

A fentiekből következik a kérdés, hogy tényleg akkora hatást gyakorolnak-e egyes új infotech vagy egyéb technológiák az életünkre, mint ami már Manuel Castells óta tudományos berkekben közhely-számba megy? Tuti, hogy ezek az eszközök átveszik-e a hatalmat, a világ célirányosan tart az Y3K, Skynet és társaik felé, megelevenítve a fukuyama-i poszthumán jövendőt, sőt az Ítéletnaphoz vezetve akár olyan vélt vagy valós problémákat, mint a fenntarthatatlanság, a klímaváltozás, a túlnépesedés is megelőzve?  

Nagy erénye a Ki! című regénynek, hogy felveti ezeket a kérdéseket. Talán éppen e kérdések társadalmi jelentőségéből következik a figyelemfelkeltő, disztópikus jelleg. A könyv kiváló nyelvezete és frappáns fejezetcímei mellett helyenként normatív érvénnyel bíró megfogalmazásokat is (“az igazi katona,” “az igazi ellenállás,” stb.) találunk.  

Véleményem szerint a digitális technológiáktól való idegenkedés és azok feltételezett hatalma miatti nyugtalanság, illetve az irántuk érzett digitális utópista, új vallást idéző, hipnotizált ámulat lényegében egyazon modernista, technológiai determinista érem két oldala, kiindulópontjuk közös, ezt szemlélteti a Ki! című könyv technoszkepszis iránytűje által vezérelt társszerzője, Békés Márton (2014) történész is, aki úgy látja, hogy „életünkre ma a technológiai fejlődés (és nem mondjuk a vallás, a szociális igazságosság elve, új politikai eszmék, vagy a művészet) fejti ki a legnagyobb hatást. A technológiai fejlődés egy-két évtizede szinte kizárólag az infokommunikációs eszközök és hálózatok kapacitásának bővüléseként értelmeződik. Ez a drámai változásokat generáló aktor mélyebb hatás fejt ki gazdasági szerkezetünkre, szociális kapcsolatainkra, kulturális viszonyainkra és lelki életünkre, mint gondolnánk.”

A szerzők eszmefuttatása és víziói a technológia hatalmáról és felváltó, új korszak bekövetkeztének teleologikus hajnalpírjáról – feltételezésem szerint – éppenséggel a digitális utópisták (vagy: infotech optimisták) nyikorgó malmait segítik friss vízhez, hiszen ironikusan egyazon technológiai determinista közös nevezőből merítenek az utóbbiakkal.

Az infokommunikációs eszközök és csatornák mindenütt jelenlevőségének, magától értetődőségének hirdetésénél fontosabb, hogy valódi reflexivitás nyerjen teret és az ember kezdje átgondolni saját szerepét ebben a kontextusban. Mindannyian tudjuk ugyanis – beleértve a legfanatikusabb “geek”-eket is – hogy az élet igazán “nagy” pillanatai nem oszthatók meg, az eszközök kikapcsolhatók – ahogy végül a 2001. Űrodüsszeia fedélzeti számítógépe, HAL 9000 is – és nem válhatnak igazi társunkká sem, hiszen nincs bennük empátia. A hősugárzó nem kapcsol be automatikusan, ha az ember fázni kezd és nem is ölel át.  

 

prism_logo_png.png

 A PRISM-megfigyelő program logója. Kép: Adam Hart Davis

Pontosan mi a gond egyes klisék tárgyaival, például a Fóti kézműves sörrel, vagy a rozéfröccsel? Az egységesülő, uniformizálódó közízlés és a hagyományos fogyasztási mintákat felrúgó újak, persze, de akkor már inkább a lokális termék, mint a globális Heineken, nem?

Vagy: sok igazság van a VII kerület leírásában, de például nem esik szó arról, hogy a közelmúltban szerencsére nemcsak agresszív, tolakodó és valóban ízléstelen, közterületi óriásreklámok tűnnek fel a tűzfalakon, hanem olyan muráliák is, mint a világszerte elismert Wembley 6:3-ra emlékező, korabeli napilap, vagy a budapesti Lengyel Intézet által emelt, magyar-lengyel barátságot allegorikusan, közös gyökérzetű tölgy összefonódásaként ábrázoló óriásplakát is.  

Azon térvesztés, kiszorulás egyik színtere, amely a könyv gondolatmenetéhez szervesen illeszkedhet: a modern foci. Az immár Groupama Arénára átnevezett, 90 fokkal elforgatott, futurisztikus stadion, a szurkolókat felváltó, lelátókon "szelfiző" nézők, és a biometrikus sablon, amelyről az ultra-közegben úgy tartják, hogy világszerte is egyedülálló és talán csak a NASA-nál van hasonló, mind-mind a Ki!-ben leírt folyamatokat tükrözik: pontosan nem is tudod, hogy mi történt – cask azt, hogy valami már más.

Ami a tér kérdéseit illeti: józsefvárosi lakosként úgy látom, hogy a tér megújulása (vagy változása) nem feltétlenül vezet társadalmi megújuláshoz, ezt a logikát alapul véve talán a belváros térnyerése sem hat ki a közösség lélektanára?

Homályban marad, hogy a szerzők pontosan mit hiányolnak, illetve mit “sírnak vissza” – anélkül, hogy egyes következtetéseikkel a Belvárosban történteket illetően vitába szállnék. Talán az általuk ideálisnak tartott Budapest valami olyan, mint az Ottlik Géza által leírt Kálvin tér a két világháború között? “Régen minden valamilyen volt. Nemcsak az érdekes vagy különös, vagy jó dolgok, hanem jóformán akármi, bármilyen pillanatban. A Kálvin tér szökőkútja és maga a Kálvin tér, bármikor; gyalog vagy villamosról, estefelé vagy iskolába menet, eső után, tavasszal, télen, jókedvűen, rosszkedvűen, mindig valamilyen volt, mindig teljesen más, és telve tartalommal. Létezett, minden pillanatának megvolt a teljes lényege, ha nem is lehetett nevén nevezni, mi volt az voltaképpen. Megfoghatatlan, mély boldogság és végtelenség lappangott minden dolgok alján és a múló időben.”

Vagy inkább a kilencvenes évek nosztalgiája a vezérlő szellem a könyvben, amely ironikusan összecseng az amerikai efemer egypólusú világrendet elhozó, később szertefoszló nineties-aranykor iránt érzett (talán stratégiai célok mentén generált) vágyakozással (Brzezinski, 2014: 73). Szerintem nem erről van szó, hiszen ez is a globalizmus egy válfaja lenne.      

Ami az új szebb kor eljövetelében visszaköszönő, profétai-váteszi felfogást illeti, Marx és Nietzsche után már az ember nemigen veszi mindazt komolyan. A visszavágás és a Ki!-hadüzenete a hajnalpír és az osztálynélküli társadalom utópiáit követően engem már nem képes mozgósítani, de nem is feltétlenül kell így kontextualizálni e könyvet – hiszen az mindenekelőtt szépirodalmi alkotás.

Iványi Márton írása eredeti formájában a Mandineren jelent meg 2015. május 20-án.  

 

 

256px-hal9000_svg.png

A HAL 9000 fedélzeti számítógép mindent látó szeme. Kép: Cryteria

Szólj hozzá!

Címkék: irodalom társadalom filozófia fejlődés technológia világvége közösségi média IT Békés Márton Iványi Márton Böcskei Balázs Ki!


2014.12.09. 17:38 Glob-algoritmus

Jemeni száguldás a semmibe?

A kibontakozó jemeni helyzet úgy fest, biztosítja az ország helyét a világ ún. bukott államainak sorában, mégpedig oly módon, hogy annak fényében Mali Norvégiának tűnik. Végső soron már nem a vízhiány a leginkább fenyegető veszély a Jemeni Arab Köztársaságban, amint az e blog "hasábjain" megállapítást  nyert még 2012-ben.  

Már azelőtt is, hogy a húszík (al-Húszíjjún الحوثيون) idén szeptemberben elfoglalták a főváros Szanaat, az ország ingatag lábakon állt. Az állig felfegyverzett lakossággal rendelkező országban – ahol az egy főre jutó kézifegyverek száma durván három – az al-Kaida egyre inkább teret nyer délen. Ami már önmagában sem jó ómen, nemhogy akkor, ha az esetlegesen egy külföldi katonai beavatkozás ürügyét képezi. Ahogy a jemeni törvényhozás által törvényen kívül helyezett amerikai drónozás sem jó jel. Az államiság teljesen szétmállik, civilek tucatjai vesztik életüket, gyakran bejelentetlenül, a törzsi feszültségek pedig csak továbbélezik a helyzetet.      

jemen2.jpg

Városkép Szanaa-ból. Kép: Mwanasimba

A korábbi elnök, Ali Abdullah Száleh újra felbukkant és sokan vélik úgy, hogy benne lehet a keze a húszík előrenyomulásában és a zűrzavarból politikai tőkét szeretne kovácsolni, vagyis végeredményben visszatérne a színre, akár fegyveresen is.  

Megint, ahogy már számtalanszor láttuk a világnak azon a részén, külső szereplők saját érdekükben manipulálják az ország belügyeit, hogy saját helyzetüket erősíthessék a térségben. Semmi nem történik a jemeni prioritásokra tekintettel, az élet színpadán megelevenítve a Közel-Keleten jól ismert forgatókönyvet.

Úgy tűnik, hogy ebben a helyzetben az egyetlen megoldás valamiféle belső megbékélés lehetne, anélkül, hogy bárki is önkényesen és a nemzetközi jogot sajátosan értelmezve, ad absurdum azt figyelmen kívül hagyva beavatkozna. Ugyanakkor a nemzetközi közösségnek sem szabad figyelmen kívül hagyni a válságot, mintha az egyszer csak magától megoldódna, hanem határozottan és gyorsan kell fellépnie, akkor és csak akkor, ha arra szükség van.   

jemen1.jpg

Az al-Madrasza mecset minaretje a délutáni ima (aszr) idején. Szanaa, Jemen. Kép: Ron Waddington 

Szólj hozzá!

Címkék: válság polgárháború drónok Jemen Ali Abdullah Száleh


2014.09.20. 09:35 Glob-algoritmus

People's Climate March Magyarországon

New Yorkban kerül megrendezésre a jövő héten az ENSZ klíma csúcstalálkozója - ahol a világ vezetői döntenek a bolygónk sorsáról. Ennek kapcsán az Avaaz.org 2014. szeptember 21-én New Yorkban megrendezi a világ eddigi legnagyobb és legjobban szervezett klíma demonstrációját. Tekintve, hogy ez egy világszinten szervezett esemény, az összes környező országban lesznek megmozdulások, s így Magyarországon is.

A hazai, budapesti rendezvény minden politikai hovatartozástól, sallangtól mentes, teljesen független civil kezdeményezésként fog megvalósulni, mely remélhetőleg kellő médiavisszhang mellett minél nagyobb tömegekhez fog eljutni. Hisz a probléma mindenkit, mindannyiunkat érint. 

10612883_10152319406901937_3421393396548375866_n.jpg 

Helyszín: Budapest V. kerület Kossuth Lajos tér, Rákóczi szobor

Ideje: 2014. szeptember 21. 13 óra

Tervezett program:

13:00 Gyülekező

13:30 Környezetvédelem, klímaváltozás, fenntarthatóság témájú beszédek

14:45 Közös vonulás - maga a People's Climate March - az Alkotmány utca, Bajcsy Zsilinszky, Nyugati tér, Teréz krt. útvonalon az Oktogonig.

1549580_10205009509301871_2454081864617845956_n.jpg

Előadók:

Simona Getova and Jennifer Tollmann (enviromental students, CEU)
Dr. Lányi András (egyetemi docens)
Dr. Mika János (éghajlat kutató)
Dr. Faragó Tibor (címzetes egyetemi tanár)
Bányász Áron (aktivista, szervező)

Főszervező: Pikó Dániel
+36306548613
pikodaniel123@gmail.com

10672368_10152325154971937_5712027294338063566_n_1.jpg

 

Szólj hozzá!

Címkék: klímaváltozás felvonulás Budapest peoples climate march


2014.07.30. 16:26 Glob-algoritmus

Egy civilizáció elpusztítása

Az iraki Moszul (arabul: الموصل‎, al-Mauszil) város keresztény közössége immár gyakorlatilag történelem, a szűkebb-tágabb értelemben vett térség megannyi aggasztó történése (pl. a gázai és szíriai események) közül egy talán kevéssé figyelmet kapó eseménysor eredményeként.

Amikor az Iraki és Levantei Iszlám Állam (angolul: ISIS, arabul: الدولة الاسلامية في العراق والشام‎, ad-Daulat al-Iszlámíjja fí'l-'Iráq wa's-Sám) szélsőségesei az igaz úton vezérelt kalifák idejét idézően "felajánlották"  [en] a moszuli keresztényeknek, hogy vagy térjenek át az iszlámra, vagy fizessenek fejadót (dzsizja) és nyerjék el a történelmi dhimmí  [hu] státuszt, vagy hagyják el a ninivei őskeresztény közösség kezdetei óta keresztények által folytonosan lakott várost végérvényesen, ők majdnem teljes mértékben az utóbbi mellett döntöttek.

Más közösségekkel szemben erőszakosabban léptek fel az Iszlám Állam fundamentalistái ennek a hagyományai is különben a monoteisták, vagyis a "Könyv népeinek" [en] (arabul: أهل الكتاب , ahl al-kitáb) az iszlám kalifátus alatti státuszára vezethetők vissza.  Ám egy közösséggel nemcsak véres úton lehet végezni...

Bár sokak számára iszlám, Irak és erőszak szinoním fogalmak, nem szabad elfelejteni, hogy az iraki keresztények élénk és egyedülálló jelenlétnek örvendtek azon a földön közel két évezreden át, már az ókori Ninive időszaka óta, általában békében élve a muszlim közösségekkel a későbbiek folyamán.

800px-Saint_Elijah's_Monastery_1.jpg

Szent Illés monostora Moszultól délre, Irak legöregebb keresztény temploma a hatodik századból. Kép: Doug 

Moszul a hajdani Ninive, tegnap még egy multikulturális és többvallású mozaik volt, ahol megtalálhatók (voltak) a muszlim felekezetek, a kurd ezidek, és mandeusok mellett a kaldeus és szíriai katolikusok, a szíriai ortodox és az asszír keleti keresztények, valamint a görögkeleti ortodoxiát és a római katolikus egyház tanításait követő arab hittársaik is.  

Évszázadokon át ellenálltak a külföldi támadásoknak és üldöztetéseknek, jelen kálváriájuk a sors iróniája folytán, részben a különben evangéliumi protestáns [en] ideológiai gyökerezettségű amerikai invázió [hu] nyomán kezdődött el Irakban 2003-ban. És azóta is tart. 

Most egyszerűen és csendben átlép rajtuk a történelem, vagy Moszulból egyfajta asszír keresztény Maszada lesz? Ha eltörlik ezt a közösséget a Föld színéről, szól-e vajon értük a harang?

Ha az Iszlám Állam fanatikusai tovább veszélyeztetik az arab világ kulturális sokszínűségét – amely szoros kapcsolatban áll kultúrával, önazonossággal és örökséggel – akkor nemcsak egy közösség, hanem egy történelmi, több évszázadot megélt civilizáció megsemmisítése is a lelkükön szárad majd.

Szerző: Iványi Márton

_1_~1_1.JPG

 A Szent Behnam monostor, szíriai katolikus templom Moszultól délnyugatra, épült a 12-13. században. Kép: Aram33

 

 

 

1 komment · 1 trackback

Címkék: történelem kereszténység civilizáció asszír Irak ISIS Iványi Márton


2014.04.08. 13:11 Glob-algoritmus

3T, 3K és a „ballib-paradoxon”

E blog ugyan nem szokott belpolitikai témákkal, de még áthallásosakkal sem foglalkozni, ám a törvényhozási választások mégis felhívták három jelenségre a figyelmünket, amit nem hagyunk szó nélkül. Az alábbiakat egyszerre az empíria diktálta, mégsem reprezentatívak, és jóllehet tapasztalatokon alapulnak, mégis inkább csak sejtések.

 

3T = Torzító Techno-Tükör

A techno- előtagot önkényesen a technológia rövidítéseként értjük.

Mindaz, amiben akár e blog szerzői is élnek, az a virtuális valóság, kibertér, ahogy tetszik, a  közösségi hálózatoktól a nagy online napilapokon át a híraggregátor oldalakig, amivel kelünk és fekszünk, NEM képes társadalmunk közhangulatát – a választási eredmények tükrében – pontosan visszaadni. Aki, akárcsak megnézi például a hirkereso.hu-n a címeket, tematizációkat nap mint nap, olvassa Facebook-ismerősei politikai vonatkozású bejegyzéseit – és ugyanakkor nem követte a közvélemény-kutatásokat – nem ilyen eredményekkel kalkulált. Amiben „mi” élünk, az egy, az urbanizált városi értelmiségi-fogyasztói réteg (nevezzük őket gif-demokratáknak és hashtag-liberálisoknak) vélt vagy valós trendjeit és gondolatköreit követő, világháló által formált illúzió, társadalmunk és honfitársaink nagy része számára ha nem is idegen, ám irreleváns tartalmakkal – amelyekkel az országos politikai trend szembemegy. Nem feltétlenül arról van szó, hogy pl. a 444.hu modemzsinórmérték-szellemiségét meg sok jelen „divatoldal” humorát nem értik a zemberek – csak az nem mindenki számára központi kérdés.  

   

3K = Külföldre Kivándorolt Kasszandrák

E csoport többsége/leghangosabb kisebbsége tragédiaként éli meg az előállt társadalompolitikai helyzetet, talán abban önigazolást is keresve korábbi, merőben gazdasági alapokon hozott döntésükre. Mindannyiunk találkozhatott olyan megosztásokkal a közösségi médián akár, akik deklarálták, hogy soha nem jönnek haza, külföldön alapítanak családot, mondván a gyermekeiknek legalább jobb lesz. Az emigráció keserű kenyere tudatmódosító hatást is kifejt? Minden jóindulatunk – találják meg számításaikat akár kint, vagy itthon – mellett is úgy véljük, hogy adott esetben éppenséggel kinti (gazdasági és/vagy társadalmi) marginalizáltságuk miatt tüntették ki ekkora figyelemmel a hazai választásokat. Egyszerre kinn jobb az élet, „itt legalább fontokat keresek” vs. „elszakítottak a családomtól” (miközben előbbiből azt következne, hogy a tér és idő korlátait kitágító európai integráció és a diszkont légitársaságok jelenléte miatt sem bürokratikus, sem anyagi akadályt különösebben nem jelenthet a hazalátogatás), ám ők „SOHA nem jönnek már vissza.” FYI: egy nálunk sokkalta rosszabb életszínvonalú Egyiptomban van egy olyan közmondás, hogy „abban, aki elhagyja az országot, miután annyian meghaltak érte, nincs szégyenérzet.”

 

Ballib-paradoxon

A balliberálisnak nevezett ellenzék szavazótáborának jelentős része még a Jobbikot (!) is közelebb érzi magához, mint a nemzeti konzervatív kormánypártokat, annak ellenére, hogy politikai képviseletük következetesen a kezdetektől nácikként, fasisztákként stb. démonizálta őket (a választási értékelésekig talán). Ez nincs kizárva, hogy azzal a már 2010 óta tartó folyamattal jár karöltve, hogy az északkeleti megyék hagyományosan balos többsége átalakult erőteljes Jobbik-jelenlétté is.   

 

3 komment

Címkék: mszp fidesz jobbik lmp országgyűlési választások 2014


2014.04.01. 08:57 Glob-algoritmus

Hogyan tovább Törökország?

A török helyhatósági választások előzményei és értékelése

Ahogy jóval túllép a puszta kisstílű belpolitikai sárdobálás keretein a törökországi korrupciós botrányként elhíresült belpolitikai eseménylavina, úgy az országban zajló idei helyhatósági választások is túllépnek azon a szinten, hogy azért versengenének több szinten a helyi képviselőjelöltek, ki épít majd több betonozott utat vagy újíttatja fel hamarabb a település csatornarendszerét.

Ahhoz, hogy megérthessük, milyen aktualitásokkal is szolgáltak a mostani választások és kronológiai sorrendben kívánjuk szemlélni az eseményeket, érdemes legalább októberig visszapörgetnünk az idő kerekét. Ekkor vált a közvélemény számára is egyértelművé ugyanis, hogy ami Erdogan és a Törökországban ma már kétes – és az események óta még kétesebb – hírű, ma Amerika Pennsylvania államában élő hitszónok, Fethullah Gülen mozgalma között zajlik, az jóval több pusztán eszmei vagy apróbb részletekben való nézeteltérésnél.

 

Ki is az a Fethullah Gülen? – Joviális öregúrból török Keresztapa

A törökországi eseményekkel kapcsolatban a konfliktusra többé-kevésbé – mint úgynevezett emigráns török prédikátorra és mozgalmára, amelyet Hizmetként is szoktak nevezni- ki is tér a legtöbb részletesebb híradás. Gülen egyébként saját magát az atatürki időkben börtönbüntetésre ítélt és oszmán török nyelven enciklopédiányi Korán-magyarázatot és egyéb iszlám vallási művet az életművében jegyző jeles tudós, Beddiüzzaman Szaíd Nurszi tanítványaként és követőjeként aposztrofálja, illetve írt maga is több vallási tárgyú művet, és épített ki az évtizedek során, és hozott létre egy átfogó török tanítási nyelvű nemzetközi iskolahálózatot.

A Szaíd Nurszi követőiből álló törökországi felekezettől azonban hamar levált a Gülen-féle mozgalom és tőlük eltérően egy, az evilági ügyek és a közéletben jóval érdekeltebb egyfajta civil mozgalomba csapott át, amely egyre több és egyre befolyásosabb támogatókat és tagokat gyűjtött magának, miközben az 1990-es évektől egyre jobb kapcsolatokat ápolt nemcsak törökországi, hanem amerikai befolyásos üzletemberekkel. Az egyik ilyen kapcsolat volt annak idején Abraham Foxman is, aki a világszerte ismert Rágalmazásellenes Liga (ADL- Anti Defamation League) elnöke volt, ő kérte Gülentől a „Tolerancia az iszlámban” című könyv megírását és angol nyelven való kiadását. A szervezet retorikájában gyakorta megjelent innentől kezdve a „vallások közti párbeszéd” című vonal, amiben viszont már korántsem támogatta mindenki teljes vállszélességgel, még vallásosabb muszlim körökben sem. Folytatódott ellenben a mozgalom befolyásának növekedése, ami Gülen Amerikába való kiköltözése után sem hagyott alább éppen ellenkezőleg: rendőrségi, ügyészségi, politikai körökben és a médiában egész felépített birodalommal rendelkezett és rendelkezik részben ma is, hatalmát jól szemlélteti, hogy a Time magazin tavaly a világ 100 legbefolyásosabb embere közé választotta be.

TÖRÖK1.jpgA helyhatósági választások eredménye körzetenként: kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja (narancs), ellenzéki Köztársaság Néppárt (kék) és Nemzeti Cselekvés Pártja (piros)  

 

Terhessé váló szövetség és tisztogatás állami szinten

A 2002-ben a török újkori történelem egy meglehetősen sötét korszaka után hatalomra kerülő Erdogan a kezdetektől egészen a közelmúltig jó viszonyt ápolt Gülennel és embereivel, igaz ami igaz, a korábbiakhoz hasonlóan egy katonai puccs veszélyét magában hordozó időszakban szüksége is volt megfelelő szövetségesekre a hadsereg hagyományos bázisát jelentő szekuláris-kemalista rétegen kívül. A jelek szerint viszont meglehetősen későn eszmélhettek rá török kormánykörökben, hogy nem mindenki az „ ő emberük”, aki vallásos: sokan beszélnek egy jelentésről, amelyben már egyenesen a Hizmet embereinek az állam gépezetébe való beszivárgására és az ezzel járó nemzetbiztonsági kockázatra figyelmeztette Erdogant Hakan Fidan, a török titkosszolgálat első embere, aki egyébként a miniszterelnök első számú bizalmasaként került kinevezésre korábban.

Jelentés valóban volt-e vagy a jelenség felismerése indíthatta-e a lavinát, lényegében majdnem mindegy: tavaly októberben egy döntéssel kimondta a török kormány, hogy meg kell szűnnie az ún.”dershanéknak”, azaz privát egyetemi előkészítő iskoláknak, amik annyiban kötődnek Gülenhez, hogy 80%-uk egyrészt a szervezet érdekeltségébe tartozik, így fontos anyagi bázisául szolgál az egész szervezetnek. Másrészt azért is volt nagy vérveszteség, mert az a jól bejáratott hálózat egyfajta előrostálóként szolgált a legtehetségesebb diákok kiválasztására, akiket ösztöndíjjal és más módszerekkel a saját egyetemekre majd azt követően az államigazgatástól a rendvédelmi szervezetektől a médián át a legváltozatosabb helyekre orientálhatott a vallási tartalmon igencsak túllépett Hizmet.

Nem hagyhatjuk tehát említés nélkül a Törökországban történő eseményeket kapcsán a Gülen-szál fontosságát, annál is inkább nem, mert a közelmúlt vélt vagy valós lehallgatási, szex-és hangfelvétel montázs botrányai kapcsán a török kormány sem minden alap nélkül nevezte meg a „párhuzamos entitást”, mint a kényes ügyek mögött álló tettest. A korrupciós botrányban érintett, a letartóztatásokat elrendelő ügyészek leváltásáról való cikkezés indokolt, azonban csak úgy, ha a dolgokat teljes egészükben vizsgáljuk: a kormány álláspontja szerint legalábbis külső utasításra cselekedtek az ügyészek, akiket Gülen emberének tartanak.

Az, hogy a két fél érveiből és a részletekből pontosan mi és hogyan történt nyilván nem irreleváns és az idő valószínűleg meg is adja majd a választ, az viszont tény, hogy a kormány ellen történő és bizonyára nem véletlenszerűen időzített akció több szempontból is megbosszulta magát. Állami szinten még március elsején nyilvánította nemzetbiztonsági kockázati tényezőnek a Gülenéket a legfőbb rendvédelmi szervek, a titkosszolgálatok és a legfelsőbb állami vezetők által alkotott nemzetbizonsági bizottság (MGK- Milli Güvenlik Kurulu). Erre pedig valószűleg nyomós oka is volt, a később nyilvánosságra hozott ügyészségi akták tanúsága szerint a török közélet gyakorlatilag teljes krémjét hallgatták le rendszeres jelleggel a Hizmet emberei. Ezt nem is túl sokkal rá követte az a Youtube-os hangfelvétel, amelyen egy kétségtelenül Erdoganéhoz hasonlító hangon megszólaló felvételen a miniszterelnök arról győzné meg fiát, Bilált, hogy a letartóztatások miatt jobb lenne a lakásában található egymilliárd dollárnyi készpénzmennyiség megfelelő helyre való helyezéséről gondoskodnia, ugyanakkor szintén telefonon arra is figyelmezteti: közben figyeljen oda, hogy telefonon ne beszéljenek erről a testvérével…

A pontot az i-re az a Youtube-videó tette fel, amelyen a külügyminiszter, Ahmet Davutoglu és a titkosszolgálat vezetője, Hakan Fidan más magas rangú miniszterekkel egy nemzetbiztonsági ülésen vitatták meg egy esetleges török beavatkozás lehetőségét Szíriában, ezt követően blokkolták az ismert videómegosztó oldalt országszerte, fel volt adva tehát a lecke a választások előtt. Az már csak hab volt a tortán, hogy a köztudottan érzékeny és hirtelen haragú ember hírében álló Erdogant a közelmúltban többek között a Twitteren és a Youtube-on terjesztett anyagokon keresztül hozták hírbe a Törökország-szerte ismert televíziós bemondónő és exmodell Defne Samyelivel folytatott állítólagos viszonyáról.

 

török2.jpg

Fethullah Gülen állítólag éppen azok házainak lángba borulásáért kér átkot, akik "rágalomhadjáratot" indítottak ellene

Mindegy kivel, csak Erdogan ellen

Ahogy a cikk elején utaltam rá, a helyhatósági választások előtt is nyilvánvalóvá vált, hogy a játszma tétje több lesz annál, hogy ki hasít ki nagyobb szeletet magának a politikai tortából. Igazából a tavalyi Taksim-téri zavargások során is nyilvánvaló volt, hogy a történetben nem a szegény természetvédő tüntetők pár megsajnált facsemetéjéről volt szó, hanem Erdogan hatalmának megingatása és kormányának elhiteltelenítése volt a cél a zavargások során, amelyeknek résztvevőit német „civil” szervezetek is előszeretettel támogatták meg.

A Hizmet a mostani helyhatósági választások előtt is igyekezett mindent elkövetni, hogy hívei és a nem-hívek közül minél többen ne a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) jelöltjeire szavazzanak. A felekezet közvetlen érdekeltségébe tartozó Zaman című napilap weboldalán egy rövid ideig a legfőbb ellenzéki párt, a szekuláris-szocialista Köztársasági Néppárt (CHP) reklámjai jelentek meg, noha maga Gülen hivatalosan nem ismerte el a vádakat, miszerint az ellenzékiekre való voksolásra buzdítana. 

 

Választás – üzenet a kárörvendőknek

A jelek szerint azonban nem volt túl sikeres a hadjárat; noha a világsajtó egy jelentős része temette Erdoganékat és a párt összeomlásáról beszélt, a tegnapi szavazáson tulajdonképpen ennek ellenkezője történt. Míg a kormánypárt jelöltjei országos szinten a szavazatok több mint 45 %-át megszerezve tartoltak, addig a legfőbb ellenzéki párt a CHP 27.88%-ot, a nemzeti radikális MHP (Nemzeti Mozgalmi Párt) 15.2%, a kurd nemzetiségi pártnak is titulálható Béke és Demokrácia Pártja (BDP a nagy számban kurdok lakta keleti országrészben kilenc tartományi székhelyet megszerezve 4.04%-ot ért el.

Több szempontból szimbolikus volt tehát a győzelem Erdogan számára, és nem csak azért, mert rácáfolt azokra, akik előzetesen temették. A jó eredményből egyrészt talán van némi oka önbizalmat meríteni a következő évi parlamenti választásokra, másrészt nem csak a kedvező arányok miatt örülhetnek a kormánypárt szimpatizánsai: a 20 milliós metropolisz Isztambul és a főváros Ankara ismét AKP-s vezetés alatt lesz, amihez hozzájön az eddig hagyományosan baloldali Antalya,ami kétségkívül nagy presztízsveszteség a baloldali párt számára.  Ami a szekuláris CHP–t illeti, kevés kivételtől eltekintve a tartományi székhelyek közül hagyományos baloldali fellegvárnak számító délnyugat-törökországi égei-tengeri partvidéket zsebelhette be, míg más helyeken az MHP fosztotta meg értékes pozícióktól.

 

100 éves évforduló – avagy merjünk regionális hatalom lenni?

Kérdés, hogy a relatíve kiugró siker után mire számíthatnak most Erdoganék? Véleményem szerint, ahogy az idei ősztől kezdve folyamatosan tartott izgalmakat a török közélet, ez a jövő évi parlamenti választásokig sem lesz sokkal különb.

A kormánypárt célja pedig nem éppen a „merjünk kicsik lenni” elvre épül: jelenleg is tart a Boszporuszt elkerülő Kanal Istanbul projekt építése, amelynek elkészülte a „törökök Trianonja”, az 1920-as sèvres-i szerződés évfordulójára lett tervezve: 2020-ban jár le a tengerszorost érintő 100 évre szóló korlátozás, amely eddig megkötötte a törökök kezét és az áthaladó forgalomból nem szerezhettek bevételt. Részben ehhez, illetve részben a többi beruházáshoz köthetően a Török Köztársaság megalapításának 100.évfordulójához kapcsolódna Isztambul harmadik repterének már folyamatban lévő megépítése, amivel Frankfurt egyik riválisává válhatna középtávon.

A hatalmas léptekben folyó beruházásokon túl persze érdemes lehet az összeesküvés-elméleteken túllépve azon elgondolkozni, hogy valóban mindenkinek érdeke-e egy erős Törökországot látni a térképen? Az erre adható választ jól érzékelteti a legutóbbi török önkormányzati választások után több balkáni országban-Boszniában, Koszovóban és Macedóniában, Szerbia muszlimok lakta területein- illetve Gázában rendezett spontán, ovációval fűszerezett népünnepély, ami mindenesetre jól szemlélteti Erdogan hihetetlen népszerűségét az egykoron az Oszmán-birodalomhoz tartozó területeken.

Geopolitikai helyzetét illetően láthatjuk, hogy Törökország a balkáni, a kaukázusi és a közel-keleti régió metszéspontjában fekszik, azaz ráhatással bírhat az ott zajló eseményekre és vice versa, biztonságpolitikai téren pedig USA fontos szövetségesének számított eddig.

Hogy igaza lehet-e azoknak, akik kalifátust vagy egy neo-ottomán külpolitikát szeretnének provizionálni, nem tudni. Ahogyan azt sem, hogy a hidegháború után sem egyértelműen felbomló kétpólusú világkép után lesz-e létjogosultsága az atlanti tengely és Oroszország között egy erős és független regionális nagyhatalomnak? A jövő évi parlamenti választások után talán okosabb lehetünk valamivel, de addig még sok víz folyik le az isztambuli kanálison, és alighanem a török politikának is igen mozgalmas egy évvel kell majd számolnia.

Szerző: Kerékgyártó Áron, Isztambul  

török3.jpg

A győztes Erdogan-t éltetik a macedón fővárosban, Szkopjéban 

 

 

 

1 komment

Címkék: Törökország Recep Tayyip Erdogan helyhatósági vállasztások Fethullah gülen politikai ellentétek


2014.02.14. 11:35 Glob-algoritmus

Nem tiszta lappal

Olyan korban élünk, amikor a gazdag, iparosodott országok kiemelt figyelmet fordítanak a külföldi emberi jogi jogsértésekre, miközben saját szabványaiknak otthon nem felelnek meg. Különös tekintettel a nemzetközi jogi kötelezettségekre.  

A szabadelvű és szabadságszerető ország hírében álló Norvégiában és Svédországban az ezredfordulót követően a politikai középre is átterjedtek, társadalmilag pedig "mainstreamesedtek" a kulturális fundamentalista és iszlamofób nézetek és az intézményesedő xeno-rasszizmus számos jogsértésben és a türelmetlenség kirívó eseteiben öltött testet. Ezekben az országokban több mint egy évszázados múltra tekint vissza a lapp (a továbbiakban: számi) közösség kollektív elnyomatása is.

lapp2.jpgSzámi kunyhó valahol Skandináviában. Kép: ArildV

Február 6-a, a számik nemzeti napja alkalmából idén is többen hívták fel a figyelmet arra, hogy a számi nyelvjárások közel járnak a kihaláshoz. Norvégiában részben a nemzetközi közösség figyelmét már régen felkeltő „norvégizálás” miatt sok bírálat élte az elmúlt évtizedekben a skandináv királyságot, ahogy a „bennszülött” lakosság hátrányos megkülönböztetése nyomán is.

Számos, a közösség jogi elismertségét garantáló, kedvező intézkedés [en] dacára mind a mai napig előfordulnak nehézségek.

Különösen aggasztó, hogy a számi gyermekek és serdülők mindkét országban ki vannak téve a megfélemlítés különböző formáinak számi önazonosságuk miatt. 2011. április 8-án az ENSZ Faji Megkülönböztetés Elleni Bizottsága (CERD) ajánlásokat fogalmazott meg Norvégia számára, ezek számos kérdéssel foglalkoztak, többek között a kétnyelvű (tehát anyanyelvi is!) oktatást igénylő diákok oktatási helyzetével. Az egyik bizottsági ajánlás az volt, hogy nem szabad lehetővé kell tenni, hogy a norvég diszkriminációellenes jogszabályokban egy nyelv sem teremthet alapot a hátrányos megkülönböztetésre továbbá javasolta, hogy A faji megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöböléséről szóló nemzetközi ENSZ Egyezmény 1. cikkének szövegezését építsék be a vonatkozó jogszabályba és az emberi jogokról szóló törvénybe is. A norvégiai számi lakosságra vonatkozó további javaslatok között szerepelt az is, hogy javuljon a tolmácsszolgáltatások hozzáférhetősége és színvonala, valamint az, hogy a lakossági ombudsman javaslatai egyenlő jelentőséggel bírjanak a cselekvés szempontjából.

lapp3.jpgRénszarvascsorda egy karámban, Lappföldön. 

Tehát elmondható, hogy az emberi jogok és demokrácia szempontjából mintaországoknak tekintett és az említettek érvényesítésére büszke skandináv országoknak a lapp közösségek kollektív helyzetét javító, különben dicséretes intézkedéseik ellenére is van egy csontváz a szekrényében.

Megint, és még mindig: vajon fügefalevelekről és Prokrusztész-ágyakról van-e szó, és ha igen, miért? Európa gyakran beszél „értékekről,” „Felvilágosodásról”, "toleranciáról." Ahogy Sartre mondta egy másik szövegkörnyezetben: a száj nyitva, ám a szavak elhalnak a nyelven. 

Szólj hozzá!

Címkék: emberi jogok hátrányos megkülönböztetés lappok ENSZ Norvégia Svédország CERD


2014.02.13. 13:20 Glob-algoritmus

Boszniai állóvíz és a körök

Körök. A vízbe ejtett kő által keltett fodrok azt jelképezik, hogy milyen számtalan folyománya lehet egy-egy cselekedetnek és hogy ezek a körök hogy befolyásolják emberek exponenciálisan növekvő számának az életét, ahogy a szerb katona Marko jótette is muszlim barátjával Srdan Golubovic filmjében.       

Elszomorodik az ember, valahányszor feszültségekről értesül a Balkánon. Valamennyire mégis megkönnyebbül, amikor a dolgok mélyére tekint, hiszen ezúttal talán nem etnikai törésvonalakról van szó.

Az első gondolatok a Tuzlában február 5-én kitört tüntetések nyomán szintén sötét színezetűek voltak, hiszen mindez az első szarajevói, Markale piactéren történt vérengzés huszadik évfordulójára esett.     

Bosznia5.jpg

Jelen és múlt: a szarajevói Markale piactér és áldozatainak emlékműve (saját felvétel)

Ám ebben az esetben, mint kiderült, bosnyák (muszlim), horvát és szerb együtt tüntet az igazságtalansággal szemben. A szociális problémák (magas munkanélküliség, korrupció, nehézkes bürokrácia) okozta általános elégedetlenség és a gazdasági kilátástalanság fő felelőse ezúttal a politikai elit, nem a szerb, nem a horvát, nem a bosnyák és nem, nem a csetnik, nem az usztasa és nem a modzsahid.

Talán valami megmozdult Boszniában. Végre valami az ország harmadik legnagyobb, vegyes lakosságú településén felkavarta az állóvizet. Ez a kő ezúttal a tüntetések és résztvevőik, akik nem etnikai alapon, egyszerű emberekként, állampolgárokként léptek fel, az emberhez méltó élet feltételeit, munkahelyeket, a korrupció („mito”) végét, működő intézményeket, stb. követelve.

Bosznia2.jpgLerombolt híd a Neretván. Kép: Nenad Martinovič

2014-ben a nemzetiségi alapok talán egyszer s mindenkorra a múltéi lesznek az országban, ahogy Golubovic filmjének megrázó jelenetében is egy végzetes percre, mégpedig emberi áldozatok nélkül. 

És talán az sincs kizárva, hogy Bosznia a térség barométere is egyben, hiszen a környező országokban, Horvátországban és Szerbiában is hasonló társadalmi nehézségeket találni. Szociális nehézségek márpedig szociális válaszokat igényelnek. Lehet, hogy a "jugonosztalgiát" felváltja valami új, vagy új formában születik az újjá.

Sasa Stanisic Hogy javítja a katona a gramofont című könyvében, amikor a kilencvenes évek polgárháborúja szétrombolja a fiatal Aleksandar boszniai otthonát, ő szüleivel nyugatra menekül. Nyugtalan kíváncsisággal fedezi fel a számára idegen Németországot, és makacsul meséli a múlt bolondos, tragikomikus történeteit egy nagy családról a Drina menti Višegradban: Aleksandar a mesébe menekül, és a mese segítségével idézi fel „a régi szép időket,” végül  visszatér szülőföldjére.

Bosznia4.jpgAz újjáépült mostari Öreg Híd (saját felvétel)

Jugonosztalgiának nevezik azt az életérzést, amely az elmúlt években, évtizedben a mindennapokat jellemezte a Balkánon. Egyfajta lemondás a jelenről, megfeledkezés a közelmúltról, a távolabbi múltba révedés, amely idealizálja romanticizálja azt, újraszövi az elveszett történetet, Szebbé teszi, feldíszíti, sóhajjal hívja elő és ösztönzi a kollektív emlékezetet.  Ez meglepő módon nemcsak az időseket kerítette hatalmába, hanem a fiatalabbakat is, sőt, a Stanisictól is fiatalabb, szétválás után születettek körében is.    

Nincs kizárva, hogy a közelmúltban egyre általánosabbá váló tendencia helyébe valami új lép, és épp most terjednek a koncentrikus körök.   

 

 

1 komment

Címkék: gazdaság tüntetések Bosznia Jugoszlávia Tuzla nemzetiségi ellentétek Krugovi


2014.02.05. 13:55 Glob-algoritmus

Örmények az Oszmán Birodalomban: népirtás áldozatai vagy végrehajtói?

Zubor Zalán 2012. április 28-án megjelent cikke történelmi hamisításokra és mítoszokra épül, ennek célja a HVG olvasóinak megtévesztése. Nem könnyű egy ilyen rövid cikkben ennyi történelmi tényt eltorzítani, de a szerzőnek sikerült. Több esetben állításait abszurd mivoltuk miatt még kommentálni is nehéz, mint például, azt, hogy a Nemeszisz szervezet terrorista tevékenysége „egyik ihletője volt a nemzetközi büntetőjognak, így a nürnbergi pereknek”. Inkább az történt, hogy a terroristák büntetlenek maradtak, Örményországban őket hősök rangjára emelik, ami évtizedekkel később lehetővé tette, hogy további terrorista szervezetek lépjenek a színtérre, olyanok mint az ASALA-csoport [en], amelynek áldozatai között több tucat különböző nemzetiségű vétlen ember szerepel. További példa az, hogy Örményországban „hősnek” lett kikiáltva Sztepan Saumjan, Andranik Ozanian, Amazaszp Szrvantzjan és Drasztamat Kanajan tábornok, valamint Garegin Nzsde és sokan mások, azon hóhérok közül, akik kezéhez több százezer békés török és azeri ember vére tapad. Vagy Gurgen Janikjan: a Kaliforniában megölt diplomaták gyilkosát, akit az amerikai bíróság életfogytiglan börtönbüntetésre ítélt, magasztosan dicsőítik az örmény színdarabokban és versekben.

Larnaca_monument.jpgAz Örmény népirtás emlékműve Cipruson. Kép: Alexander-Michael Hadjilyra  

Egy kis módszertan, avagy történelem a mitológiával szemben

A szerző egy borzalmas gyermekgyilkosságról szóló metszetet választott ki a cikk látványossága kedvéért, ami viszont inkább a téma “mély” tudományos megközelítéséről tanúskodik. Az első világháború éveiben Kelet-Anatóliában az örmény és török etnikai közösségek között zajló kölcsönös mészárlásokat Zubor úr, minden apellátát kizárva, “örmény népirtásnak” nevezi (habár ugyanúgy nevezhető “török népirtásnak” is), míg az Oszmán Birodalom vezetőit – akik minden erőfeszítést megtettek, hogy véget vessenek a hátországukban folyó polgárháborúnak és gyakorlatilag, megmentették a nemzetet a fizikai megsemmisüléstől és etnikai tisztogatásoktól – „háborús bűnösöknek” titulálja. Nem valószínű, hogy a szerző elgondolkozott volna azon, hogy a „népirtás” kifejezés – melyet Raphael Lemkin professzor 1943-ban, tehát évtizedekkel később vezetett be a használatba – sehogy sem alkalmazható visszamenőleg. Ám ha mégis, akkor népirtásnak kell minősítenünk a civil török lakosság lemészárlását is, amelyet örmény fegyveres csapatok végeztek (erre majd részletesebben kitérünk), a hugenották tömeggyilkolását Szent Bertalan éjszakáján 1572-ben, Timur Lenk kegyetlenkedéseit a XIV-XV. században, vagy a rómaiak okozta vérontást Karthágó lerohanása során i.e. 147-ben, és még számos hasonló történelmi eseményt. Ezek, ha napjainkban történnének meg, valószínűleg a „népirtás” kategóriájába kerülnének. De a felidézett eseményekre 1943. előtt került sor! „Népirtásnak” nevezni olyan eseményt, mely a megnevezés keletkezése előtt történt, annyi, mint a középkori inkvizítorokat emberi jogok és a vallásszabadság megsértésével vádolni, vagy Nagy Sándort agresszornak nevezni, mert a szomszédos országok szuverenitására és függetlenségére tört. Nos, akkor ma, a XXI. században, nevezzük el ezeket a harmadik országokban történt tragikus történelmi eseményeket modern szakkifejezésekkel (például, „népirtásnak”), és országainkban börtönözzünk be mindenkit, aki ezt tagadni meri. Hát nem abszurdum?

Zubor úrnak tudnia kell, hogy a népirtás akkor válik ténnyé, az ember pedig bűnözővé, miután erről törvényszéki végzés született. Senki sem jogosult törvényszéki hatóságon kívül, népirtásnak minősíteni egy eseményt és annak résztvevőit bűnözőknek. Az emberiség mindeddig jogi szempontból mindössze 4 esetet minősített emberirtásnak, ezek: a zsidó holokauszt és a roma népirtás (a Nürnbergi Törvényszék ítélete alapján), a boszniai muzulmánok esete (Nemzetközi Törvényszék verdiktje alapján a volt Jugoszlávia vonatkozásában), valamint a tuszi nép elleni véröntés Ruandában (Nemzetközi Törvényszék ítélete Ruandára vonatkozóan). Jelenleg viták folynak a Pol Pot uralkodása alatt elkövetett bűncselekmények vádját elbíráló kambodzsai igazságszolgáltatás függetlenségének és szakmai felkészültségének megfelelőségéről. Ami a többi esetet illeti, melyek megvitatása során az emberek – főleg a jogtól távol állóak – előszeretettel használják a „népirtás” kifejezést, nehéz megállapítani, hol végződik a propaganda és hol kezdődik a politikai érdekek érvényesítése, mint például a szavazatok utáni hajsza, vagy egyik-másik ország EU-s csatlakozásának késleltetése. Azonban ezeknek a spekulációknak semmi köze a joghoz és az igazságszolgáltatáshoz.

Hasonló a helyzet az úgynevezett „örmény népirtással” is, amellyel kapcsolatosan több ország parlamentjében a lobbi-csoportoknak köszönhetően politikai, zömében nem jogi, inkább deklaratív jellegű határozatokat hoztak. Azonban, mivel a történelem során ebben az ügyben nem született törvényszéki ítélet, így maga az „örmény népirtás” ténye sem létezik. Esetleg adhatott volna némi esélyt az „örmény népirtás” mai apologétáinak a 1921. évi Máltai Törvényszék, melyet a szövetségesek direkt a törökök feletti bíráskodás céljával hoztak létre. Azonban a bírák, alaposan kivizsgálva a 144 gyanúsított ellen emelt vádakat, nem tudtak bizonyítékot találni vétkességükre és mindannyian szabadon bocsáttattak, 8 ember kivételével, akiket a vád egy másik pontjában találtak bűnösnek, éspedig a brit hadifoglyokkal szembeni kegyetlen bánásmódban. Ezért Zubor úr aligha tudna magyarázatot adni az olvasóknak, milyen bíróság vagy nemzetközi törvényszék ítélete alapján nevezi cikkében az egykori Oszmán Birodalom vezetőit „háborús bűnösöknek” és az országban lezajlott eseményeket „népirtásnak”.

Van_Defenders.jpgÖrmény védők Van ostromakor, 1915. Kép: Marshall Bagramyan

A cikk szerzője többször használja az „örmény népirtás” egyik régi propagandisztikus kliséjét, miszerint ez volt a XX. század első ilyen eseménye. De ha egy percre megfeledkezünk a jogrendszer alapvető szabályáról – a törvény és egyéb jogi aktus visszamenő hatályának tilalmáról – és alkalmazzuk a „népirtás” kategóriát még a fogalom bevezetése előtti időszakra vonatkozóan, akkor a XX. század első népirtása 1904-1907-ben Namíbiában történt, amikor a herero és namaqua népcsoportokat szinte teljes egészében elpusztították. A másodikra a két balkán-háború alatt került sor az 1912-13. években (Cornis-Pope & Neubauer, 2004: 21), az akkor elkövetett kegyetlenségeknek és tisztogatásoknak békés török lakosság esett áldozatául. A harmadik 1914-ben zajlott le: felfegyverkezett örmény csapatok támadtak védtelen törökökre, aminek következtében Isztambul kénytelen volt a lázadó örmény lakosságot a hadműveleti színtértől minél távolabbra kitelepíteni. 

A már rég leleplezett történelmi hamisítások ismétlésétől sem idegenkedik a szerző. A történészek bebizonyították, hogy Adolf Hitler 1939. augusztus 22-én a Wehrmacht vezérkari gyűlésén tartott beszédében egyszer sem tett említést az örményekről. A Nürnbergi Per anyagából kiderül, hogy azon a napon Adolf Hitler két beszédet mondott, a reggelit és a délutánit. Luis Lohner amerikai újságíró, aki már az első világháború idején örmény propaganda-kiáltványok terjesztéséről lett híres, benyújtott a Nürnbergi Törvényszéknek egy dokumentumot, mely állítása szerint, tartalmazta Adolf Hitler „beszédének szövegét”, melyben van egy mondat az örményekről. A dokumentum L-3 szám alatt nyilvántartásba lett véve, azonban Lohner nem tudott meggyőző magyarázatot adni a dokumentum eredetéről. A törvényszéki tagok a dokumentumot eleve kétes eredetűnek minősítették, ám maga a felmerülésének ténye arra késztette a nyomozó hatóságot, hogy további, hiteles iratok után kutassanak, melyek fényt deríthettek Adolf Hitler mindaddig ismeretlen beszédeire. A kutatások eredményeként a Wehrmacht Vezérkari Levéltárban felbukkant még két dokumentum, melyek mint kiderült, Adolf Hitler augusztus 22-i beszédeinek pontos átirata voltak. Ezeket a dokumentumokat a Törvényszék a 798-PS és 1014-PS szám alatt vette nyilvántartásba. Egyik átiratban sem volt említés az örményekről, amikor ezeket összehasonlították az L-3 dokumentummal kiderült, hogy az L-3 a két beszéd átiratának egyesített, jelentősen módosított verziója. Ezért a Törvényszék kétséges dokumentumnak minősítette, melynek eredete ismeretlen maradt a történészek számára. Azonban, bárki is lehetett a szerzője, az is fontos, hogy az örményekről írt szavak a margókon voltak elhelyezve, és nem a beszéd amúgy is eltorzított szövegében. Tehát még az L-3 dokumentumból sem következik az, hogy Hitler kimondta ezeket a szavakat. A történészek az 1014-PS szám alatti átíratott, melyben nincs örmény hivatkozás, tekintik az egyetlen olyan átiratnak, mely a leghitelesebben tükrözi Adolf Hitler felszólalását. Az USA-ban megjelenő "Armenian Reporter" folyóirat 1984. augusztusi számában elismerte a hamisítás tényét. Ezt a mítoszt úgyszintén leleplezték Heath Lowry ("The U.S. Congress and Adolf Hitler on the Armenians", "Political Communication and Persuasion", 3. kötet, 2 szám (1985), 111-139 old.) és Theodore J. O’Keefe, Georges de Maleville ("La tragédie arménienne de 1915"), francia történész, valamint Winfried Baumgart német történész és mások. Ennek ellenére az örmény propaganda továbbra is terjeszti ezt a valótlanságot, mi több, azt is sikerült elérniük, hogy az amerikai Holokauszt Múzeum falán is már megtalálható. Itt helyén való az észrevétel, hogy a múzeum szponzorjai között több amerikai örmény szervezet is szerepel.

Nem felel meg a valóságnak Zubor úr azon állítása sem, hogy Svájcban, Szlovéniában és Argentínában büntetőjogi eljárás illeti azokat, akik tagadják az „örmény népirtást”. Először is, nem Szlovénia, hanem Szlovákia. Azt a szándékosan megtévesztő információt, hogy elfogadtak ilyen törvényt Szlovákiában, elsőként múlt év november 24-én a franciaországi "Nouvelles d'Arméniе" c. örmény kiadvány jelenítette meg, hivatkozással a volt szlovák igazságügyi miniszterre, majd a hazugságot átvette és továbbterjesztette az örmény befolyás alatt álló oroszországi "Regnum" Ügynökség (melynek már egy ideje Robert Kocsarjan volt örmény köztársasági elnök a tulajdonosa). Azonban a következő nap Szlovákia moszkvai Nagykövetsége cáfolta a dezinformációt. Másodszor, Argentína végképpen először jelenik meg ebben a témában. Aligha tudna Zubor úr pontos hivatkozással szolgálni a törvény számára és keltezésére nézve úgy Szlovákia, mint Argentína vonatkozásában. Ez kitaláció. Harmadszor, a svájci BTK 261prím cikkelye pénzbüntetést vagy legfeljebb három évig tartó szabadságvesztést szab ki a „faji, etnikai vagy vallási intolerancián alapuló népirtás vagy más emberiesség elleni bűncselekmények tagadásáért, lekicsinyítéséért vagy indoklásáért”. Tehát explicit nem nevesíti az örményeket. A törvény sújtja a népirtásnak mint fogalomnak a tagadását és a népirtás, mint tudjuk, akkor válik ténnyé, amikor arról bírósági vagy törvényszéki ítéletet hoztak. Az emberiség viszont, mint már említettük a fentiekben, gyakorlatilag négy esetet ismert el olyannak. Pont e felsorolt négy népirtás tagadása számít Svájcban bűntettnek. Ez ellen tiltakozhatnak, mondván, hogy Svájc elismerte az „örmény népirtást” törvényhozási szinten. Azonban, erre vonatkozóan érdemes megjegyezni, hogy először is, a parlament nem igazságügyi hatóság, és az elfogult képviselők nem léphetnek a független bírák helyébe. Másodszor pedig: a vonatkozó határozatot (határozatot, nem törvényt!) csak a parlament alsó-háza fogadta el, nem mindkettő. Az egyetlen személy, akit a fenti törvény alapján megbírságoltak, Doğu Perinçek török történész volt, aki Strasbourgban pert indított Svájc ellen az Emberi Jogok Európai Bíróságán és azt meg is nyerte, ami jogi precedenssé vált arra, hogy a BTK e cikkelye nem terjed ki az örményekre. Így a nincs olyan ország a világon, ahol konkrétan az „örmény népirtás” tagadását jogszabály tiltaná.

800px-Bazarduzu_robl.JPG

Bazarduzu, Kaukázus. Kép: Freieck

Zubor úr, sok figyelmet fordítva Szogomon Tehlirjan [en] ügyére, igyekszik bizonyítani, hogy a bíróság állítólag, szimpátiát érezve iránta, beszámíthatatlannak minősítette őt azzal az egyetlen céllal, hogy minél előbb szabadon bocsáthassák az örmény „Monte Cristo grófját”. Ezáltal a szerző azt sugallja az olvasóknak, hogy a gyilkos terrorista „igazságot szolgáltatott”. Miközben a bíróság nem azért bocsátotta szabadon Tehlirjant mert felmentette az általa elkövetett gyilkosság bűne alól, hanem mert valóban beszámíthatatlannak tartotta a vádlottat! Ennyi erővel beszámíthatatlanság elismerése esetében szabadlábra helyezhető „napjaink Tehlirjanja” – Anders Behring Breivik is, aki Tehlirjanhoz hasonlóan ártatlan embereket lőtt le, amit „elvi meggyőződésével” magyarázott és többek között az „örmény népirtás” megbosszulásával indokolt. Nem is kételkedünk abban, hogy Tehlirjanhoz hasonlóan neki is akadnának „szimpatizánsai” a tollforgatók köreiben. Az sem kétséges, hogy ha a berlini bíróság olyan „tisztánlátással” bírt volna, mint Zubor úr, aki évszázadok múltán is képes volt észrevenni Tehlirjan beszámíthatóságát, a vádlott azonnal a bitófára jutott volna.

 

Mi maradt eltitkolva az opponensünk cikkében?

Az Oszmán Birodalomban az örmények számos előnyt élvező „millet”-et képeztek, a törökök és örmények sok évszázadon keresztül egymás mellett éltek jó viszonyban. Amikor a birodalom gyengülni kezdett – élve I. Miklós orosz cár szavaival, lassan „Európa beteg emberévé” vált – szemet vetettek rá a nagyhatalmak, remélve vagyonának elosztását maguk között. Az emberiség akkori történelmi szakaszán ez normális jelenségnek számított. A nyílt külső támadásokon, vagyis háborúkon túlmenően, belülről is igyekeztek megingatni a többnemzetiségű államot, szítva a szakadár nemzeti mozgalmakat. Így vált függetlenné Görögország, Szerbia, és Bulgária. Ma keveset beszélnek ezen államok függetlensége humanitárius következményeiről, vagyis a török lakosság tömeges kiűzéséről a Balkánokról Anatóliába. Az emberi tragédiák, a több ezer török család nyomorúsága ellenére a társadalom alapvetően megértéssel fogadta a volt honfitársaik elszakadását az országtól, mivel tudatában volt annak, hogy a török nemzet részére a balkáni országok csak birtokolt területek voltak és nem a történelmi hazája.

A nagyhatalmak az ország keleti területein is megtalálták azt a potenciális erőt, amely segítségével tovább gyengíthették a birodalmat. Nem véletlen, hogy a Berlini Kongresszus után pont Kelet-Anatóliába áramlott számos európai és amerikai misszionárius, akik iskolákat és kórházakat nyitottak meg, jótékonysági szervezeteket alapítottak, és ezzel egyidejűleg keresték annak lehetőségét, hogyan keltsék életre a nemzeti mozgalmakat az örmények köreiben. Azonban a balkáni népektől és az araboktól eltérően, akik többségben voltak saját hazájukban, az örmények szám szerint még csak nem is közeledtek a demográfiai többséghez egyik vilajetben sem a hat közül, melyeket a nagybirodalmi tervek szerint a jövendőbeli új Örményországnak szántak. Nagyon találóan írt erről Vahan Norair Dadrjan örmény történész: „Görögország, Szerbia és Bulgária az Oszmán Birodalom végtagjai voltak, amelyek nélkül az amputációt követően még életben maradhatott volna, de az örmények az ország gyomra és belei voltak”. Valóban, az örmények és a törökök évszázadokon keresztül békésen éltek egymás mellett egész Anatólia szerte, falvaik majdhogynem "sakktábla elrendezésben" helyezkedtek el, és még a legkisebb városoknak is örmény-török vegyes lakossága volt. Azonban egyetlen vilajetben sem volt az örmény lakosság többségben. Egy örmény állam kialakítása ezen a földön a többséget képező török lakosság számára az őshazája elvesztését jelentette. Emlékezve arra, mi lett a sorsa a balkáni törököknek, miután ott független országokat alakítottak ki, a törökök nem tápláltak semmilyen illúziót arra vonatkozóan, milyen sors vár rájuk, ha Anatóliában egy örmény államot hoznak létre. Egy ilyen állam megvalósítása Woodrow Wilson önrendelkezési elmélete szerint, abban az esetben lett volna lehetséges, ha az örmény kisebbség többséggé válik, ez pedig úgy lett volna elérhető, ha a török lakosságot vagy elűzik, vagy kiirtják valamilyen lázadás, illetve egy soron következő orosz-török háború során. Erre bőven találunk példákat, mindenki jól emlékszik az azerbajdzsáni lakosság sorsára Kaukázus azon vidékén, mely az 1828-as orosz hódítás előtt még 80%-ban azeriek lakta Ireváni Kánság volt, melyet az Oroszországhoz történő csatolást követően Örmény Körzetnek neveztek, és amelynek demográfiai összetétele jelentősen megváltozott. Pontosan ezeket a terveket preferálták a nagyhatalmak és misszionáriusaik a Berlini Kongresszust követő időszakban Kelet Anatólia vonatkozásában, ezt akarták megvalósítani a korábban lojális örmény lakosság segítségével, hogy tovább gyengítsék „Európa beteg emberét”.

unnamed2.jpgA konfliktus áldozatainak maradványait feltáró ásatások, Zeve, Van.  

Ezért amikor kitört a világháború, minden készen állt ahhoz, hogy az örmény lakosság, vállalva az „ötödik oszlop” szerepet, fegyveres lázadást [en] keltsen és aktívan segítse a közeledő orosz csapatokat, tönkretéve a kommunikációt és akadályozva a török hadsereg hadtápbiztosítását. Az örmények bojkottálták a besorolást és az örmény katonák tömegesen álltak át az oroszok oldalára, az örmény fegyveres bandák visszaélve azzal, hogy a török férfiak bevonultak a hadseregbe, hozzáláttak régi vágyuk megvalósításához – a demográfiai helyzet megváltoztatásához védtelen asszonyok és gyermekek fizikai megsemmisítése útján.

A török levéltárak, melyekkel Zubor úr feltételezhetően, nem foglalkozott, arról tanúskodnak, hogy az örmény fegyveres bandák legalább 523.955 török [en] civilt – zömében nőket és gyermekeket gyilkoltak meg. És ez csak azoknak az áldozatoknak a száma, akiket név szerint ismertek és ezért elhalálozásukat rögzíteni tudták a nyilvántartásokban. De hány ilyen eset nem került a nyilvántartásba? Számos történész azon a véleményen van, hogy az örmények több mint egymillió török civilt gyilkoltak meg, nem számítva azokat, akik a zavargások miatt bekövetkező éhségtől vagy betegségtől haltak meg (Justin McCarthy amerikai történész adatai szerint: 1.190.000 meggyilkolt és 900.000 sebesült török volt csak Kelet-Anatóliában, nem számítva azokat, akiket az örmények a francia légió tagjaiként öltek meg Kilikiában, valamint a görög hadseregtagjaiként – Nyugat-Anatóliában). Az örmények gyilkolták a törököket, akik még nem is olyan régen a szomszédjaik voltak, úgy a török hátországban, mint az orosz hadsereg által megszállt területeken. Még az orosz tiszteket is ámulatba ejtette az örmények kegyetlensége, de képtelenek voltak megakadályozni a véres orgiákat. És ha „népirtásnak” lehet nevezni a kormány tömeggyilkosságok utáni kényszerintézkedéseit a fellázadt örmények internálásáról a hadműveleti térségből (mellesleg, a frontról visszarendelt rendőrség kíséretében), akkor minek, ha nem „népirtásnak” kell neveznünk azokat a tömeggyilkosságokat, melyeket az örmények bandák a békés török lakossággal szemben követtek el? Voltak az örmény vezetők részéről hasonló intézkedések, melyek a török menekülteket védelmezték volna az örmény támadásoktól? Még a gondolat is nevetséges!

Kohrvirab.jpg

Az Ararát a török-örmény határvidéken. Kép: MrAndrew47   

A háborús időkben más országokban is történtek internálások: a második világháború alatt az USA-ban internálták a japán lakosságot, a Szovjetunióban – a Volga-menti németeket, Ausztráliában – a «gyanús etnikai csoportokat», stb., habár mindannyian távol voltak a hadműveleti térségektől, egyikük sem lázadt fel, nem gyilkolta meg a világháború csataterein életüket áldozó katonák védtelen családtagjait.

Egyesek párhuzamot vonnak az örmények első világháború alatti szenvedései és a zsidók második világháború idején történt tragédiája között, az 1915. év eseményeit még „örmény holokausztnak” is nevezik. Azonban ez az összehasonlítás gyalázatos. Talán a Harmadik Birodalom zsidósága fegyveres lázadást robbantott ki az ország szívében, miközben a birodalom harcolt a világháborút frontjain? Vagy talán a zsidók elfoglalták, mondjuk, Düsseldorfot vagy Drezdát, azzal a céllal, hogy átadják az ellenség kezére, mint ahogy azt az örmények tették Van várossal, lemészárolva a település teljes török lakosságát és ezáltal előkészítve a feltételeket az orosz hadsereg támadásához? Esetleg a zsidók a háború folyamán német civileket gyilkoltak meg, akik száma 500 ezertől 1 millióig terjedt, arra törekedve, hogy Németország közepén egy zsidó államot hozzanak létre? Vajon a zsidók a háború alatt továbbra is folytatták régi kényelmes életüket a német fővárosban, mint ahogy a hazájukhoz lojálisnak maradt örmények az első világháború elejétől a végéig, akik éltek, dolgoztak és még az isztambuli templomaikba is járhattak? Volt rá példa, hogy Hitler kivégeztetett volna legalább egy SS tisztet a zsidókkal szembeni kegyetlen bánásmódért, mint ahogy az számtalanszor megtörtént az Oszmán Birodalomban az örmény áttelepülőket kísérő rendőrökkel, amiért kegyetlenül bántak velük, vagy nem tudták megvédeni őket a kurd irreguláris csapatok avagy a falusiak támadásaitól, akik bosszút akartak állni az örmények által meggyilkolt rokonaikért és falubeliekért? Ki és hol látott még egy ilyen „népirtást”?

Az első világháború idején Anatóliában tragikus események mentek végbe: az örmények ölték a törököket, és a törökök ölték az örményeket. Mindenki gyilkolt mindenkit, mert egyértelművé vált, hogy a több évszázados békés szomszédságnak vége, és a két nép egy földön már nem fog tudni együtt élni. Ez egy tragikus „zéró összegű játék" volt, melynek szabályait nem a törökök, hanem az örmények diktálták. És ha a közösségek közötti tömeggyilkolásokat „népirtásnak” lehet nevezni, akkor egyértelmű, hogy ebben a térségben két ilyen „népirtásra” került sor: előbb volt a török, utána az örmény. Azonban elfogadhatatlan, etikátlan és történelmileg helytelen csak egyedül az „örmény népirtásról” beszélni, egy szóval sem említve a „török népirtást”.

Ethnic_map_of_Asia_Minor_and_Caucasus_in_1914.jpg

Térkép az Oszmán Birodalom népességének nemzetiségek szerinti eloszlásáról, 1914.

Igen, az első világháború alatt az örmények súlyos megpróbáltatáson estek át. Az internáltak már soha többé nem térhettek vissza otthonukba, aki életben maradt elvesztette hazáját. Ennek az lehetne az alternatívája, hogy a törökök is elvesztik hazájukat. Az örmények saját tragédiájukat a nagyhatalmaknak (első sorban Angliának, Franciaországnak és Oroszországnak) valamint a felelőtlen vezéreiknek „köszönhetik”, akik háború idején lázadásra és etnikai tisztogatásra késztették őket. Azonban a török lakosság részére sem jutott kevesebb szenvedés. A háborús években a szövetségesek sajtója túlcsordult az örmény gyilkosságoktól, de egy szóval sem említette az örmények által meggyilkolt törököket, ami természetesen, az akkori háborús propagandával magyarázható. Azonban a háború után sem változott meg ez az egyoldalúság: a nyugati médiák továbbra is csak az örményekről írtak (és írnak), elhallgatva a törökök tragédiáját. Ennek három magyarázata is van: (1) a törökök, az örményektől eltérően, nem emigráltak tömegesen Nyugatra, ahol mesélhettek volna szenvedéseikről az újságíróknak és politikusoknak; (2) a törökök mentalitása nem szenved „áldozat szindrómában”, szenvedéseikről inkább hallgatnak; (3) a Nyugat azért preferálja az örményeket a törökökkel szemben, mert bizonyos értelemben így kívánja kompenzálni az anatóliai új haza ígéretének meghiúsulását. Innen ered a nyugati társadalomban elterjedt „örmény népirtás” sztereotípiája.

Végezetül, szeretném röviden kommentálni a szerző következő szavait: „1918 szeptemberében szinte teljesen kiirtották az örményeket Bakuban”. Zubor úr eltitkolja a HVG olvasói elől a Bakuban történt szeptemberi események előtörténetét, vagyis a Sztepan Saumjan által minden előzmény nélkül megszervezett kegyetlen mészárlást, melyet az örmények végeztek Baku azerbajdzsáni lakosai ellen. 1918. március 30-31. előtt 2 nappal a dashnakok (örmény banditak) megöltek több mint 10.000 békés azeri lakost. Ezután, a tavasz és a nyár folyamán, egészen szeptemberig, Azerbajdzsán további régióiban tomboltak Saumjan és Amazaszpa bandái, lemészárolva összesen 120.000 azerit. Andranik Ozanian és Garegin Nzsde csapatai csak Nahcsivánban, Karabahban és Zangezurban 70.000 azerbajdzsáni lakos öltek meg. Céljuk változatlanul az azerbajdzsáni demográfiai többség megszüntetése volt azzal, hogy Azerbajdzsánt eloszthassák Oroszország és Örményország között. Nos, ez volt az igazi népirtás, amelynek csak Oszmán Nuri pasa hadseregének érkezése szeptemberben tudott véget vetni, nekik köszönhetően tudott fennmaradni napjainkig az azerbajdzsáni nemzet!

Nos, ezekről a „kényelmetlen” tényekről Zubor úr inkább nem is ír, cikkének legnagyobb gyengesége a tájékozatlanságban és a tények hiányában rejlik.

Szerző: P. Garajeva

Dav-Nalb-meeting.jpgKülügyminiszteri szintű találkozó Jerevánban: Ahmet Davutoglu (balra) és Edward Nalbandian (jobbra). Kép: The Armenian Weekly


Cornis-Pope, Marcel & Neubauer, John (2004),History of the literary cultures of East-Central Europe. 

Szólj hozzá!

Címkék: holokauszt tagadás diplomácia népirtás világtörténelem szólás szabadsága Törökország Azerbajdzsán HVG Örményország Oszmán Birodalom Zubor Zalán