HTML

Glob-al-Goritmus

Friss topikok

  • Bicepsz Elek: Az USA demokraciat akart csak nem tetszik, ha nem arra szavaznak, akit o akar(egy iraki SZDSZ-re).... (2014.12.10. 11:34) Síita Szaddám?
  • szakor: Arrafelé nem ritka az ilyesfajta megoldás. 150 éve Palesztinában is csak hírmondóban vagy átutazób... (2014.07.31. 13:48) Egy civilizáció elpusztítása
  • Publius Decius Mus: Jó ötlet lenne, de a ballib most egymásnak fog esni. Erre van igény. (2014.04.08. 22:01) 3T, 3K és a „ballib-paradoxon”
  • Tuvalu: Lausanne 1923-as. Az 1920-as az Sevres volt. Amit felülírtak Lausanne-ban. Az persze lehet hogy a ... (2014.04.02. 13:28) Hogyan tovább Törökország?
  • tatyko: Szomorú, hogy egy hozzánk ennyire közel fekvő, történelmében is számtalan helyen kapcsolódó ország... (2014.02.14. 10:40) Boszniai állóvíz és a körök

Címkék

Abdelaziz Bouteflika (1) ACLU (1) Afganisztán (1) Afrika (1) al-Kaida (3) alapvető jogok (3) alapvető szabadságjogok (1) Aleppó (1) Algéria (3) Ali Abdullah Száleh (1) alkotmány (1) állampolgárság (1) Al Azhar (1) Al Jazeera (1) Amerikai Egyesült Államok (3) anarchia (1) Ankara (1) arab (8) Arab-Öböl (1) Arab Liga (1) arab tavasz (5) arab világ (5) Arab világ (1) asszír (1) átmenet (1) Ausztrália (1) Azerbajdzsán (1) Bahrein (2) banglades (1) Barack Obama (2) Bassár el-Aszad (4) Beitar Jerusalem (1) béke (1) Békés Márton (1) béketárgyalások (1) béketerv (1) Belfast (1) Benjamin Netanjahu (2) Big Brother (1) Biztonsági Tanács (1) blokád (1) Böcskei Balázs (1) Bosznia (1) Bouazizi (2) Breivik (1) Budapest (2) buddhista (1) burma (1) Burma (1) CERD (1) CIA (1) Címkék (4) Ciszjordánia (1) civilizáció (1) CSR (1) dákoromán kontinuitás elmélete (1) Damaszkusz (1) Dél-Amerika (1) Délkelet-Ázsia (1) Demokrácia (1) demokrácia (10) Depo-Provera (1) diktatúra (2) diplomácia (1) diszkrimináció (2) Doha (1) drónok (1) ECOWAS (1) Edward Snowden (1) éghajlatváltozás (1) Egyesült Államok (3) egyiptom (1) Egyiptom (5) elnökválasztás (2) előítéletek (1) El Général (1) embercsempészet (1) emberi jog (2) emberi jogok (7) ENSZ (6) Erdély (1) Erdogan (1) Észak-Afrika (1) Észak-Írország (1) Etiópia (1) EU (1) Eurábia (1) Európa (1) évforduló (1) Facebook (1) fajgyűlölet (2) Fatah (1) fejlődés (1) Fekete Szeptember (1) felvonulás (1) Fethullah gülen (1) fidesz (1) filozófia (1) Florida (1) fogamzásgátlás (1) Földközi-tenger (1) forradalom (3) fotó (1) francis fukuyama (1) Francois Hollande (1) FSA (1) fundamentalizmus (1) Gázai övezet (1) gazdaság (4) gazdasági növekedés (1) genocídium (1) George W. Bush (1) Gettysburg (1) globalizmus (1) Gyűlölet (1) Haaretz (1) Habermas (1) háború (1) háborús bűnök (1) hacker (1) hajószerencsétlenség (1) halálbüntetés (1) Hamász (1) Harlem Shake (1) harmadik világ (1) határon túli magyarság (1) határozat (1) hátrányos megkülönböztetés (1) helyhatósági vállasztások (1) himnusz (1) holokauszt (1) Hugo Chávez (1) humanitárisu katasztrófa (1) Huntington (1) HVG (2) illegális bevándorlás (1) illúzió (1) IRA (1) Irak (5) iraki háború (1) Irán (3) irodalom (1) ISIS (1) iszlám (5) Iszlám (2) iszlamisták (1) iszlamizmus (6) iszlamofóbia (2) iszlámvita (3) iszlám vita (1) Isztambul (2) Isztanbul (1) IT (1) Iványi (1) Iványi Márton (16) Izrael (8) J. F. Kennedy (1) Jemen (2) Jeruzsálem (1) Jobbegynes (1) jobbik (1) jog (3) jogosítvány (1) John Kerry (2) Jordánia (1) Jugoszlávia (1) Junta (1) jylland posten (1) Kaddafi (1) Kairouan (1) káosz (1) karikatúrák (1) Karthágó (1) Katar (1) katasztrófa (1) katolikus (1) kereszténység (2) kettős állampolgárság (1) Khamenei (1) Ki! (1) kiadatás (1) Kiotói jegyzőkönyv (1) királyság (1) klímaváltozás (1) Korán (1) környezetvédelem (3) Koszovó (1) Közel-Kelet (3) közélet (6) közösségi média (3) Krugovi (1) kultúra (3) Kurdisztán (1) kurdok (1) Kuvait (2) Lampedusa (1) lappok (1) Latin-Amerika (1) légicsapás (1) lehallgatás (1) Libanon (2) Líbia (3) lmp (1) lusztráció (1) Magyarország (2) magyar nyelv (1) Mahmúd Abbász (1) Mali (2) Málta (1) mandátumterület (1) Marokkó (2) Márton (1) Mediterráneum (1) mém (1) menedékjog (1) menekültek (2) menekültügy (1) mészárlás (1) Mitt Romney (1) Mohamed Murszí (1) Montesquieu (1) mszp (1) Muhammad Murszí (1) műholdas csatornák (1) München (1) muszlim (2) muszlimok (1) Muszlim Testvérek (2) Muszlim Testvériség (2) myanmar (1) nacionalizmus (1) nagyvállalatok (1) NATO (1) nemnövekedés (1) nemzetiségi ellentétek (1) nemzetközi (1) nemzetközi jog (8) neokonzervativizmus (1) neoliberalizmus (1) népirtás (2) Netanjahu (1) New York (1) női vezetés (1) nőjogok (1) Norvégia (1) NSA-botrány (1) Núrí al-Malikí (1) nyelvtörvény (1) NYPD (1) Obama (1) Öböl menti Együttműködési Tanács (1) Öböl Menti Együttműködési Tanács (1) oknyomozó újságírás (1) olaj (2) Olaszország (1) Olimpia (1) öntözés (1) Örményország (1) Oroszország (2) országgyűlési választások 2014 (1) Orwell (1) Oszmán Birodalom (1) Palesztina (6) Palesztin Nemzeti hatóság (1) Párizs (1) pedofília (1) peoples climate march (1) PKK (1) polgárháború (4) polgári házasság (1) politika (19) protestáns (1) radikálisok (1) Ramallah (1) rasszizmus (3) Rátkai Eszter (1) Recep Tayip Erdogan (1) Recep Tayyip Erdogan (3) Rendszerváltás (1) repüléstilalmi zóna (1) Rizana Nafeek (1) Rohani (1) rohingja (2) Románia (2) sajtószabadság (1) sam bacile (1) Sandy (1) saría (2) Sbeitla (1) schengen (1) Seres László (1) síita (2) Sousse (1) south park (1) Spanyolország (1) stabilitás (1) Svédország (1) Syriana (1) szabadságjogok (1) szabad piacok (1) Szabad Szíriai Hadsereg (1) Szaladdin (1) szalafita (3) Szaúd-Arábia (5) szekularizáció (1) szén-dioxod-kibocsátás (1) Szilvia királyné (1) Szíria (9) Szlovákia (1) szocializmus (1) szocio-gazdasági darwinizmus (1) szólásszabadság (3) szólás szabadsága (1) szolidaritás (1) szunnita (2) tagadás (1) Tahrír tér (1) Taksim (1) társadalom (1) technológia (2) technológiai fejlődés (1) telepek (2) telepépítések (1) terrorizmus (4) thaiföld (1) theo van gogh (1) Törökország (8) történelem (2) tóta w. árpád (1) tuareg (1) tunézia (1) Tunézia (3) tüntetés (1) tüntetések (1) turizmus (1) túszejtés (1) Tuzla (1) Twitter (1) UDF (1) UNFCCC (1) UNHCR (1) uránium (1) választás (1) válság (1) Vargas Llosa (1) vendégmunkás (1) Venezuela (1) VI. Mohamed (1) világtörténelem (1) világvége (1) víz (1) vízhiány (1) Vlagyimir Putyin (1) V for Vendetta (1) Wael Abbas (1) Woolwich (1) xenofóbia (1) Youtube (1) zavargások (1) Zöld Forradalom (1) Zubor Zalán (1) Címkefelhő

2014.01.28. 20:52 Glob-algoritmus

Több villanyfényt!

A mediabistro tudósított róla, hogy a Panasonic folytatja megkezdett globális, karitatív kampányát. A tavalyi évben a kezdeményezés első lépéseként 8000 napenergiával működő világítótestet adományoztak non-profit, illetve humanitárius szervezeteknek (Mianmar, India, Afrika).

PanasonicHeadquarters2.jpgA japán multi főhadiszállása. Kép: Pokarin

Tervük szerint 2018-ig összesen százezer lámpát juttatnak el olyan közösségeknek, amelyek még mindig elektromosság nélkül élnek. A becslések szerint jelenleg 1,3 milliárd ember nem jut villanyfényhez, nem tud este olvasni, számítógépet használni. A Panasonic versenyre hívja a kreatív alkotókat, s az általuk megálmodott 100 legjobb design jut majd el a támogatandókhoz. Álláspontjuk szerint a kényelmi szempontok mellett az elektromosság biztonságot is ad, hiszen sok balesetet okoznak a világítás miatt rakott tüzek, a kerozinnal működő lámpák pedig bizonyítottan egészségtelenek is. A kampány február végéig tart majd.

Divatos mostanában, hogy a világszinten is fajsúlyos vállalatok valóságos expanziót indítanak a fejlődő országokba segítségnyújtási akcióikon keresztül. Mintha egyetlen céljuk az lenne, hogy a nyugati kultúrák technikai vívmányait, társadalmi szerepeit exportálják az „egzotikus” harmadik világba. Számomra pontosan ez az egyetlen aspektusú, a fogyasztói társadalmi modellt kiterjeszteni kívánó szemlélet vet fel hitelességi problémákat a globális „jótékonysági” programok kapcsán.

Anti_WEF_graffiti_Lausanne.jpg"A növekedés őrület!" - Hirdeti egy falfirka Lausanne-ban. Kép: Rama

Néhány kétely azért felmerül azt illetően is, hogy az elvileg fókuszban lévők (támogatottak) nézőpontjából mennyi értelme van a Panasonic kezdeményezésének? Jelen esetben erős kétségeim vannak afelől, hogy mondjuk az Ausztráliában élő tivik, vagy éppen a dél-amerikai kajapó bennszülöttek legnagyobb vágya egy fényárban úszó sátor lenne, ahol a 8W fogyasztású Panasonic (!) LED izzók csillagként ragyognak a sátortető kopottas, eurokék égboltján. Talán időnként megpróbálhatnánk kilépni abból a gondolkodási struktúrából, amiben születésünktől determináltan létezünk és belehelyezkedhetnénk más nézőpontokba. (Olyan kampányok is vannak, amiben a haszonból tehenet vásárolnak afrikai falvak lakóinak: itt megnézheti, hogyan lesz az adakozás révén a kisfiúból sikeres építészmérnök).

Mindezzel együtt természetesen dicséretes a Panasonic társadalmi felelősségvállalási modellje, másoknak is követendő lehet. És egyébként is: ajándék lónak ne nézd a fogát?

Szerző: Grezsa Csaba

Szólj hozzá!

Címkék: globalizmus nagyvállalatok harmadik világ CSR szabad piacok szocio-gazdasági darwinizmus


2013.10.10. 16:23 Glob-algoritmus

Nők a volán mögött: szaúdi piroslámpa

Szaúd-Arábiában újra téma a nők vezetése. Október 26-án az immár több mint két évtizedes polgári engedetlenségi mozgalom egy újabb felvonása következik, amikor országszerte autóba ülve tiltakoznak nők az ország konzervatív hagyományain alapuló vezetési tilalom ellen.

Szaúd-Arábiában ugyanis jogszabály nem tiltja a jelenséget, de facto az mégsem engedélyezett és a társadalom jelentős része nem nézi azt jó szemmel az országban.   

Hogy miért?

A leggyakoribb érvek a piros lámpa mellett, hogy a vezetés az arc felfedéséhez vezet, az autó használata nagyobb önállósodással, vagyis a ház elhagyásával jár, amely sűrűbb interakciókat eredményezhet nem-rokon (egész pontosan: ghayr mahram محرم غير, tehát olyan, aki előtt nem mutatkozhatnak elfátyolozatlanul, vagyis nem vérrokon, és házasság útján sem jön létre vele rokoni kapcsolat) férfiakkal, például autóbalesetek, forgalmi dugók, stb, során. A nők hirtelen tömeges megjelenése sofőrként az utakon túlzsúfolná azokat, arról nem is beszélve, hogy ha a nők jogosítványt szereznek, az az első ütés lesz a hagyományos értékek pajzsán. Ugyanakkor a gyakorlati és ideológiai érvek mellett vannak egészen hajmeresztők is, például pár hete egy kis szaúdi groteszk, amikor egy vallási személy állt elő „tudományos” magyarázattal arról, hogy nők miért ne vezessenek. Al-Lahajdán sejk szerint a sofőrnők fejlődési rendellenességekkel küzdő utódokat hoznak világra.

szaud2_1.gif

A másik tábor érvei innen Közép-Európából meggyőzőbbnek tűnnek: először is, a Korán és az iszlám törvénykezés nem tiltja a nők vezetését, és a vallási elöljárók sem érvelnek mellette, sőt. Másodszor, épphogy az egyéb közlekedési eszközök használata során sérül a nemi elkülönülés szokásjoga, hiszen a nők taxikkal és tömegközlekedéssel kénytelenek utazni, ahol nem-rokon férfiakkal találkoznak úgy, hogy harmadik személy nincs jelen (khalwa, خلوة). Harmadszor, a tilalom mértéktelen költségeket ró a családokra, hiszen a nők keresetének több mint egyharmada (!) megy el alternatív közlekedési eszközökre az országban. Negyedszer, akadályozza a nők oktatását és foglalkoztatását - hiszen mindkettő ingázással jár - ezáltal közvetve hozzájárulva a nemi szerepek hagyományos status quojának fenntartásához. Ötödször, ahhoz, hogy „a nő nem kerülhet érintkezésbe nem-rokon férfival,” „ám nők mellé sem ülhet, mert hiszen az eleve tiltott” látszólagos logikai összeférhetetlenség feloldódjon, az kell, hogy férfi rokonok szállítsák, akiktől ez természetesen nem várható el minden egyes élethelyzetben.

A vezetés tilalmának visszapillantó tükrében feltűnik az a jelenségegyüttes, amelyet nőjogi aktivisták előszeretettel neveznek „nemi apartheidnek” Szaúd-Arábiával kapcsolatban, amely a királyság alkotmányának 9 és 10. cikkelyeiben foglaltakon alapul. Tágabb összefüggésekben, a maiore ad minus nem is kellene azon nagyon fennakadnunk, hogy a nők nem vezethetnek, amikor nagyon a házat sem hagyhatják el férfi kíséret nélkül - hogy általában a nemi elkülönülés egyéb színtereiről és megnyilvánulási formáiról ne is beszéljünk - nem szavazhatnak, fontosabb, magas állami hivatalokat változatlanul nem tölthetnek be és az örökösödéskor is hátrányt szenvednek az „erősebbik nemmel” szemben.

Október 26-án vélhetően mégis többen megpróbálják majd. 1990-ben már volt hasonló kezdeményezés, akkor mintegy húsz nő – köztük egyetemi tanárok - ült autóba és hajtott át a főváros Rijád utcáin. Végül őrizetbe vették őket, majd, miután kísérőik felelősséget vállaltak, hogy többször ilyen nem fordul elő, elengedték őket. Azonban több ezernyi szórólap kezdett keringeni városszerte, sértő, „céda” és „kerítő” feliratokkal az ő és a kísérőik nevei mellett.

szaud1.jpgA női vezetés egyik "szüfrazsettje," a szaúd-arábiai Manál as-Saríf (منال الشريف‎). Kép: Manal al-Sharif  

2011-ben, az arab tavaszt kísérő szaúd-arábiai tiltakozáshullám idején ismét feltűnt a radaron a kérdés, amikor Manál as-Saríf a közösségi média eszközeivel kísérelte meg beindítani az elégedetlenség hajtómotorját az országban, ám letartóztatták és végül letett arról, hogy ő adja a gyújtószikrát. Az év őszén pedig tíz korbácsütésre ítéltek egy nőt, amiért vezetett a vörös-tengerparti Dzsidda városában - két nappal azt követően, hogy a király bejelentette, hogy 2015-től a nők szavazhatnak.

Hogy abból lesz-e valami, majd elválik, maga a király mindenesetre már hangot adott azon kívánságának, hogy a nők vezessenek, „ha a társadalom elég érett lesz ahhoz.”   

Bár az emberi- és a nőjogok kérdése, ha nagy ritkán felvetődik is Szaúd-Arábiával kapcsolatban, koherens válaszok általában nem születnek. Ha mégis felmerül, gyakran nyugati, neoliberális és feminista gondolkodók - mivel esetlegesen érdekeltek is sajnálatra méltó személyekként való bemutatásukban - saját céljaikra használják fel az ottani nőket, miközben szimpla kirakati tárggyá értékelik le őket, megalkotva a nyugati valóság torzképét. A női vezetés és az egyéb jogosítványok kérdése Szaúd-Arábiában a kulturális relativizmusról és az emberi jogok egyetemességéről folyó viták kellős közepébe repít, amelyben felvetődik a kérdés, mit lehet tenni és mit nem, illetve szabad-e bármit is tenni?  Az egyik oldal érvei szerint a kulturális relativizmus csak ellehetetleníti a „józan ész” által diktált nyomásgyakorlást a hasonló esetekben, a másik oldal szerint pedig - ahogy Jürgen Habermas írja A posztnemzeti állapotról szóló esszéjében - "az emberi jogi diskurzus egyetemes érvényességének normatív feltételrendszere mögött a Nyugat álnok hatalmi törekvései állnak" (i.m. 119-120. o.).   

Október 26-ához közeledve padlógázzal, de legalább is új lendülettel vetődnek fel majd ezek a kérdések. Egy biztos: a zöld lámpa konkrétan a vezetés kapcsán egyelőre még várat magára.

 Wádzsiha al-Huwajdar beszél kezdeményezéséről a Youtube-on, angol feliratokkal 

Jürgen Habermas, A posztnemzeti állapot, Budapest: L'Harmattan Kiadó, 2006 

 

2 komment

Címkék: demokrácia emberi jogok jogosítvány női vezetés saría nőjogok Szaúd-Arábia Habermas iszlámvita


2013.10.04. 11:56 Glob-algoritmus

Olasz rulett

Október 3-án, csütörtökön több mint két száz afrikai (többségükben eritreai és szomáliai) menekült vesztette életét az olasz fennhatóság alá tartozó Lampedusa szigete közelében, miután lélekvesztőjük kigyulladt és elsüllyedt a Földközi-tengeren.

Gyakorlatilag havonta érkeznek hírek hasonló szerencsétlenségekről, amelyeket többnyire a kiszolgáltatottság az elemeknek, vagy kisebb részben a hatóságok érthetetlen fellépései idéznek elő és amelyek következményeként a Földközi-tenger kék vize vörössé válik.

Csak tavaly, körülbelül tizenötezer menekült érte el Olaszországot és Máltát, részben a szíriai konfliktus miatt. Ők a szerencsésebbek. Sokan azonban nem tudnak úszni, vagy legyengültek az étlen-szomjan megtett hosszú utak alatt, vagy egyszerűen csak képtelenek megmenekülni halálraítélt, ócska ladikjaikon, olcsó bárkáikon a hullámsír elől.   

Azonban a tragédiák sorozata nem gátolja meg az elmenekülni, bevándorolni kívánókat abban, hogy egy jobb, egy élhetőbb világról álmodjanak.   

Lampedusa_coast_line.jpgLampedusa partvidéke: Európa kapuja. Kép: Corti

Egy-egy ilyen tragikus esemény felfedi az illegális bevándorlás ügyét a maga emberi dimenzióiban. Az illegális bevándorlás nem az oka, hanem a következménye igazságtalan körülményeknek.  

Csakis a biztonság, a stabilitás és béke helyreállítása hozhat fejlődést a bevándorlási induló országok térségében. A második világháború utáni Európa pontosan tudja, hogy mit jelent a fejlődés. Ezért kellene minden tőle telhetőt megtennie az ottani viszonyok rendezése, minimum azonban a kétségbeesett utazók figyelmeztetése, majd kimentése tekintetében. De válság van, ami ironikus módon leginkább éppen a célországokat, Spanyolországot, Olaszországot, Görögországot érinti, amelyekben a lakosság (egy része) tart attól, hogy elveszik a munkáját, kenyerét.

Állami szuverenitás és humanitárius szempontok figyelembevételével kellene a helyére tenni illegális bevándorlást és menedékjog problematikáját úgy, hogy populista vagy szélsőséges platformok a döntéshozatal, vagy a retorika szintjén ne használhassák ki a szemantikai zűrzavart és emberek létező megélhetési félelmeit, hogy azok végeredményben sorsukra hagyjanak másokat a hullámok között.   

Európa, bár a legbüszkébben vallja magát az emberi jogok, emberi méltóság és más értékek forrásának és őrének, egyedül talán nem tud megbirkózni ezzel a feladattal.

800px-There_Are_No_Illegal_Children!.jpgTüntetés afrikai bevándorlók kitoloncolása ellen Neve Sha'ananban. Kép: Roi Boshi

Ezért ez nem csak az öreg kontinens ügye, hanem a világé, így annak kellene lennie mind a morális, mind az anyagi felelősségvállalás értelemben is. Könnyű azt mondani, hogy: „rátok tartozik, és amúgy is, ti megtehetitek, hogy segítsetek.” Gyakorlatilag minden ügyre külön ENSZ-szerv van a kereskedelemtől a környezetvédelemig, erre miért nincs az ENSZ menekültügyi főbiztossága alá rendelten, vagy attól függetlenül egy külön? 

Szeptember 27-én, épp egy hete süllyedt el egy Ausztráliába tartó libanoni hajó Indonézia (!) partjainál, közel száz menedékkérővel a fedélzetén.

Ahogy maga a jelenség kiterjedése, úgy a mozgatórugói is globális léptékűek. A szegénység, a háborúk, az egyenlő jogokhoz való hozzáférés mind-mind olyan tényezők, amelyek miatt emberek tízezrei vállalnak még nagyobb veszélyeket világszerte. Ők életük árán is menedékjogért folyamodnának és vállalják az ilyen olasz -, máltai -, spanyol- és másmilyen ruletteket. Ezen kívül kell lennie más lehetőségnek is. 

Végül vasszigorral és globálisan kellene fellépni az embercsempészettel szemben is a kiindulási és tranzitországoktól kezdve a nemzetközi ügynökségeken át a célországokig mindenhol, hogy pillanatnyi előnyökért a fontosabb célokat eláruló, elvtelen személyeknek, bűnszervezeteknek ne legyen lehetősége kihasználni emberek kétségbeesését és megfosztani őket álmaiktól.  

asdfasdf.jpgMenekültek a kikötők előtt. Kép: www.shipwrecklog.com

7 komment

Címkék: katasztrófa menedékjog illegális bevándorlás Ausztrália Olaszország ENSZ Libanon Szíria Málta Földközi-tenger Lampedusa hajószerencsétlenség


2013.09.30. 20:19 Glob-algoritmus

Himnuszba kódolt gyűlölködés

Néhány hete egy nemcsak fociról szóló világbajnoki selejtezőn meghallgathattuk Románia nemzeti himnuszát, amit teli torokból énekelt, zengett, üvöltött több tízezer ember a bukaresti nemzeti stadionban. Ez a himnusz történelmietlen, önmagán jóval túlmutat és úgy vélem, hogy amellett, hogy a román nép önazonosságát egyszerre határozza meg és képezi le, jelentős hányadának sovinizmusa is ez által és ebben él.

Jelen írás nem a 21. századi román nemzet egységének megkérdőjelezése. Megsérteni nemzeti mivoltában senkit meg nem kíván. Nem áll földrajzi-politikai tájegységekre támasztott igények ad absurdum expanziós törekvések szolgálatában. Nem próbálja relativizálni szélsőséges magyar megnyilvánulások felelősségét egy-egy történelmi helyzetben, hanem történészi perspektívákat kínál az országok közötti párbeszéd kiteljesedését akadályozó, elvakult és vakító, romániai nacionalista köd szerteoszlatásához.

Egy himnusz egyfajta sine qua non a nemzettudat és annak megnyilvánulási formáinak kontextusában. A kollektív emlékezet egy színtere, hasonlóan a történelemórákhoz, az állampolgári ismeretekhez, az oktatási rendszerhez, a nemzeti ünnepekhez, az évfordulókhoz, amelyek együttesen, a múlt elemeinek célzatos egymáshoz illesztése nyomán egy képzeletbeli univerzumot teremtenek. Mindez jóval azelőtt egységes egésszé áll össze, mielőtt az egyén ezt az építményt kritikus szemmel vizsgálgatni kezdené. Egy himnusz egyebek mellett ennél fogva alapja egyének és emberi közösségek világnézetének is, tehát megérdemel egy alaposabb vizsgálatot Románia kontextusában is. 

National_Anthem_of_Romania_(page_3).pngÉbredj román, ébredj halotti álmodból,
Melybe süllyesztettek barbár zsarnokok!
Most, vagy soha, teremts magadnak eljövendő sorsot,
Melynek kegyetlen ellenséged is meghajolni fog!

Most vagy soha, bizonyítsd be a világnak
Hogy még folyik a római vér ereidben
És hogy szívünkben még őrzünk büszkén egy nevet
Csaták győztesét, egy nevet: Traianus.

Nézzétek ti dicső árnyak: Mihály, István, Mátyás király
Román nemzet, a ti dédunokáitok,
Felfegyverkezve, a ti tüzetekkel ereinkben
Mind azt kiáltjuk "Élet szabadon, vagy halál!"

Papok kereszttel az élen! Hisz a had keresztény,
A mottó a szabadság, a cél szent,
Inkább meghalunk csatában, teljes glóriában,
Mint hogy újból rabszolgák legyünk régi földünkön.

Vizsgáljuk meg közelebbről az idézett versszakokat. Az őket átitató, belőlük kirajzolódó mítoszok láncolatának dekonstruáláshoz kíván jelen írás támpontokat adni.

Nem vagyok hivatásos történész, ugyanakkor sokat foglalkoztam eredetmítoszokkal és különféle őstörténetekkel.

Az időszak, amelyben a fenti nemzeti himnusz zenéje és szövege létrejött (1848), a „népek tavasza” néven ismert Európában. Ez a periódus egy olyan nemzetalkotási folyamatot hozott el öreg kontinensünkön, amely az etnikumra alapozó identitás gondolatát a tömegek számára jelenvalóvá teszi, s „a múltra és jövőre vonatkoztatva úgy jeleníti meg, mintha természetes közösséget alkotnának” – írja Étienne Balibar (Balibar, 1996. 96).

A nemzetiségi ébredés, vagyis a kulturális önazonosság prioritásainak, nyelvezetének eltolódásai és módosulásai akár saját történelmünkből is nyilvánvalóak. Az 1823-ban, szatmárcsekei magányában szerzett „Őseinket felhozád/ Kárpát szent bércére, / Általad nyert szép hazát / Bendegúznak vére / S merre zúgnak habjai / Tiszának, Dunának, / Árpád hős magzatjai / Felvirágozának…” verssorok megjelenítik Kölcsey Ferenc látomását a Honfoglalás időszakáról.

Az Európa-szerte kibontakozó nemzeti mozgalmak hőskölteményei, nemzeti imádságai kinyilatkoztatásszerűen kezdték szerkeszteni emberi közösségek emlékezetét, kollektív tudatát és világnézetét. A múltat kutatók képzeletének, téves következtetéseinek segítségével hívtak életre olyan fiktív folytonosságokat, mint a Julius Caesar idejében Róma ellen küzdő gallok és a mai franciák, a rómaiak és az olaszok, az ókori görögök és az általuk benépesített vidék kései lakosai, a cheruskok és a németek, a kelta icenus törzs és az angolok, a sumérok és az újtörökök, a főníciaiak és a máltaiak vagy épp a libanoniak, stb. közöttieket (Geary, 2002. 7). Kritikátlanul kezdték el magukba szívni nemzedékek a dicső ősök romantikus örökségének ópiumát, olyan nemzetek hosszú-hosszú múltjára tekintve büszkén vissza, amelyek talán soha nem is léteztek. 

Ahogy a Deșteaptă-te, române! [en] román népe, amelyet barbár zsarnokok „halotti álomba süllyesztettek", sem létezik, mint egységes nép. Fikció, hiszen kizárólag meglehetősen képlékeny, modernitás előtti emberi közösségeket takarhatna, mivel azok a nyelvi és kulturális struktúrák, amelyeket egy ilyen csoport magáénak vallott, soha nem voltak olyan erősek, amint azt a kései történészek (vagy nacionalista költők és természetesen politikusok!) feltételezik – véli Shlomo Sand. A hivatalrendszer működtetése hozta őket létre, királyságok, vagy hercegségek - vagy írásunk szövegkörnyezetében az 1877-es egyesülésükig fejedelemségek – égisze alatt, fokozatosan egybeolvasztva az „alkultúrákat.” Sand definíciója szerint a „nép” tehát olyan társadalmi csoport, amely egy meghatározott területen él, rendelkezik a közös normarendszernek és a szekuláris kulturális gyakorlatnak (nyelvhasználat, ételek, öltözködés, zene, stb.) legalább a körvonalaival. E nyelvi és néprajzi jellegzetességek, amelyek megelőzik a nemzetállamok létrejöttét, nem szilárdultak meg, s nem voltak sem alapvetőek, sem egyértelműek ahhoz, hogy az egyéb csoportoktól való megkülönböztetést igazolják. Valójában éppen az államközi kapcsolatok és konfliktusok története az, amely számos esetben meghatározta a „népeket” elválasztó határokat. (Sand, 2009. 63.)

Turnu_Severin_Drobeta.jpgMit mesélnek a kövek? Traianus hídja Drobetában. Kép: Denis Barthel

A népek, lakosok, bennszülöttek, törzsek és vallásos közösségek nem nemzetek, még ha gyakran így is beszélnek róluk. Kulturális elemként kulcsfontosságúak voltak az új nemzeti identitások kialakulásához, azonban nem rendelkeznek azokkal a döntő jellegzetességekkel, amelyeket a modernitás teljessége, mint egy ragadozó, karmai között cipel. (Sand, 2009. 65.)

Benedict Anderson Imagined Communities című könyvében úgy határozza meg a nemzet fogalmát, mint egy olyan elképzelt politikai közösséget, amelyet belülről fakadóan körülhatároltnak és önállónak gondolnak. Minden közösség, amely nagyobb, mint egy törzs vagy falu, elképzelt lehet csupán, mert tagjai között nincs közvetlen kapcsolat, ilyenek voltak az újkor előtti nagy vallási közösségek is. De a premodern társadalmaktól eltérően a nemzetnek új, korábban ismeretlen eszközei vannak arra, hogy biztosítsa az emberek kötődését az elképzelt közösséghez (Anderson, 1983. 6), nem is akármilyenek.

Anderson szerint a nyomtatás tizenötödik századi feltalálása azért tekinthető mérföldkőnek a nemzettudat göröngyös útján, mert a „nyomdakapitalizmust” követően, a szent nyelv és a tömegek által használt hétköznapi beszélt nyelv nagy múltra visszatekintő szétválasztása lassan megszűnt. Az európai királyságok hivatali nyelve szintén a nyomtatásnak köszönhetően terjedt el, megteremtve a későbbi nemzeti nyelvek kialakításának alapjait, amelyeket ma ismerünk. Az ipari forradalomnak - amelyet Irving Fang a „harmadik információs forradalomnak” nevezett - a nyomtatásra gyakorolt jótékony hatása révén pedig lassan megjelent a tömegtársadalom és a nacionalizmus (Fang, 1997. 46). Emlékeztetőül: az első román nyelvű írásos nyelvi emlék 1521-ből való: ez Neacșu levele Campulungból a brassói bíróhoz, az első nyomtatott román nyelvű könyv, Deacon Coresi kátéja pedig 1559-ből származik. Anderson szerint tehát a regény és az újság volt az első kommunikációs eszköz, amely segített meghatározni a formálódó nemzeti határokat. Évszázadokkal az „egységes” román nép „barbár zsarnokok” általi, vélt „elnyomatásának” kezdetét követően.

Ernest Gellner Nations and Nationalism című munkájában pedig arra világít rá, hogy a termelési folyamat fejlett megosztását, tehát a kapitalizmus korai szakaszát megelőzően nem beszélhettünk megszilárdult nemzetekről. A termelési folyamat fejlődése, a horizontális és vertikális munkaerő-áramlás, majd az alapfokú oktatás általánossá tétele és a műveltség terjedése voltak azok a tényezők, amelyek megszüntették a magaskultúra elszigeteltségét és létrehozták azt a politikai jelenséget, amelyet nemzetként ismerünk. (Gellner, 2009. 18)

Anderson és Gellner nyomán hangsúlyoznunk kell tehát, hogy csakis a hagyományos földművelő társadalmat meghaladó, a munkamegosztás magas fokára jutott, a társadalmi mozgást és a gyors információcserét lehetővé tevő világban alakultak ki azok a feltételek, amelyek nyelvi és kulturális egységhez vezettek. Ebben identitás és öntudat immár nem csak egy szűk elit vagy bizonyos csoportok kiváltsága, ahogy ez a múltban volt, hanem a termelést végző tömegek gondolkodásában is többnyire jelen van.

Invasions_of_the_Roman_Empire_1.pngNépvándorlás 100 és 500 között. Kép: MapMaster

Gellner radikális gondolatmenetében továbbmegy, és azt írja: „a nacionalizmus hívja életre a nemzetet, és nem fordítva.” Eric Hobsbawm a német történész nyomdokain szintén figyelmeztet, hogy a nemzeteket lényegében felülről teremtik. (Hobsbawm, 1992. 10-11.)

Ennek a folyamatnak a kiteljesítésében hárul szerep az értelmiségre. Ők állították össze az első szótárakat, regényeket, verseket írtak az elképzelt nemzetről, felvázolták a szülőföld határait is. Mélabús tájképeket festettek a nemzet földjéről, népmeséket költöttek, hatalmas erejű hősöket találtak ki, s az ősi néphagyományt egységes egésszé szőtték. Egymáshoz nem kapcsolódó, különböző politikai egységek történelmét egységes, összefüggő, egymásra következő narratívába olvasztották, amely egyesítette a teret és az időt, s így egy hosszú, ősi időkben gyökerező nemzeti történelem bontakozott ki.Legtöbbjük nem egy új nemzet születésénél segítkező bábának látta magát, hanem egy alvó nemzet leszármazottjának, akinek feladata, hogy népét hosszú álmából felébressze. (Sand, 2008. 109 - 110).

„Ébredj román, ébredj halotti álmodból…” A román nemzettudat vonatkozásában a szellem azon szobrászai, akik a nemzet képét saját elképzeléseik szerint, ugyanakkor leginkább koruk kifinomult elvárásaihoz igazítva kifaragták, az Erdélyi Iskola (Școala Ardeleană) tagjai voltak.

E mozgalom tagjai voltak az elsők, akik történelmi és nyelvészeti érveket állítottak a románok római eredetének az igazolására. Elméletük szerint a rómaiak elpusztították a dákokat, így a román nép kizárólag a rómaiak leszármazottja. “…Szívünkben még őrzünk büszkén egy nevet / Csaták győztesét, egy nevet: Traianus.”

A leszármazás értékesebbé tette az új identitást, s minél távolabbra tudták visszavezetni a múltat, annál végtelenebbnek tűnt a jövő. Nem véletlen tehát, hogy minden értelmiségi foglalkozás közül a legnacionalistább a történészé.  

Az erdélyi iskola a történelmi mítoszok életre hívása mellett jelentős hatást gyakorolt a román kultúra fejlődésére, nem csak Erdélyben, hanem Havasalföldön és Moldvában is, hozzájárulva a román nemzeti öntudat kialakulásához. Az erdélyi iskola alakította ki a jelenlegi latinbetűs román ábécét, amely felváltotta a 10. század óta használt cirill betűs írást. Ők jelentették meg 1825-ben Budán az első négynyelvű román szótárt. Az iskola további jelentős szerepe a román nyelv megújításában a francia és olasz neologizmusok meghonosítása volt. Ők fogalmazták a II. Lipót császárnak benyújtott Supplex libellus Valachorum néven ismert petíciókat, amelyben létszámarányos képviseletet kértek a román népnek.

Az új tanok lelkes híveit nem zavarta a Frankenstein szörnyének mintájára különböző eredetű részekből összefabrikált nemzet. Az ősök ismerete elengedhetetlen volt, és egyes esetekben az utódok elszántan igyekezték meghatározni, akár etnikai-biológiai metaforákkal is, az átöröklött biológiai mag tulajdonságait: „…Hogy még folyik a római vér ereidben...”

Kolozsvar_Roman_Iskola_szoborcsoport.JPGAz ún. Erdélyi Iskola szoborcsoportja Kolozsvárott. Kép: Istvánka

Raymond Aron francia gondolkodó veti fel a kérdést, hogy vajon a rasszizmus nem a szegények sznobizmusa-e? Ez a gondolat nemcsak az újkori tömegek jól ismert szellemi állapotát rögzíti, hanem rámutat a „vérségi kötelék” elméletének történelmi gyökereire is, amely meghatározó volt az egyes nemzeti csoportok határainak meghúzásában: a „kék vér”, amely az arisztokraták szimbolikus tőkéje volt évszázadokon át, helyett az ősire, a közösre tevődött a hangsúly (Aron, 1969, 90).     

Most pedig álljunk meg a Dracula-történethez hasonlóan részben tényeket, részben fiktív elemeket tartalmazó história néhány állomásánál, az eddigiek során lefektetett állítások fényében, távirati stílusban.

Tudunk-e folytonosan lakott településekről? Ha a latin nyelvű kontinuitás bizonyítékaként tekintünk is olyan statikus tárgyi leletekre, mint a Biertani adomány, és az intenzív népvándorlás okozta vizigót, gepida, hun és avar jelenlét ellenére is elfogadjuk egyes letelepedett (Pop, 1999. 36-37.) hatalmi központok létét, vajon azok egységes népet, nemzetet feltételeznek? Aligha.

Mint arról már szó volt, az újkort megelőző időszakban a világ lakosságának döntő többsége írástudatlan földműves volt, egy a mindenkori államigazgatási központok nyelvéhez annál közelebbi dialektust beszélve, minél közelebb éltek azokhoz. 

Tehát legfeljebb egy, a romanizált dákok leszármazottjának tekinthető elitről beszélhetünk, amelyhez a nép a (kora) középkori hatalmi berendezkedési minták alapján feudális értelemben kötődött, ám sok közös vonás bennük nemigen lehetett, még nyelvileg sem, hiszen az alá-, fölérendeltségi viszonyok fenntartásában érdekelt kiválasztottak, kiváltságosak kevéssé vehettek tudomást az alacsonyabb társadalmi csoport közgondolkodásáról, ad absurdum törekvéseiről. A „román” politikai elit az adminisztratív elitkultúrába soha nem akarhatta a kérdéses időszakban (és jóval utána sem) beolvasztani az egész „népet” (i.e. a szélesebb tömegeket), nem volt szüksége a „nép” részvételére s az e folyamat előmozdításához szükséges technológiai, szervezeti és az információáramláshoz szükséges eszközökkel sem rendelkezett.

De vajon mennyire tekinthetjük egységes „politikai nemzetnek” azt az elitet, amely olyan erős kulturális és lingvisztikai befolyások alatt állt, hogy a Wikipedia-n listázott, 41 középkori tisztsége és titulusa közül mindösszesen 9 latin eredetű etimológiailag, döntő többségük szláv (pl. Boier/Bojár), görög/bizánci (pl. Condicar/Kódik), germán (Pârgar/Bürger) és magyar (Pârcălab/Porkoláb), hogy az úgynevezett fanarióta időszak 41 tisztségéről, amelyek két (!) kivételtől eltekintve etimológiailag mind türk eredetűek, ne is beszéljünk?       

Colonia_Dacica_Sarmizegetusa_2011_-_Amphitheater-3.jpgRómai amfiteátrum a néhai Ulpia Traiana Sarmizegetusában. Kép: Codrinb

Olyan, az alap- és középfokú tanulmányokból ismert emlékképek, mint a Budai Nagy Antal, Tordai Edictum, csak meggyőzik az elfogulatlan szemlélőt arról, hogy egységes nemzetekről nem beszélhetünk, nemhogy a Honfoglalás időszakában, de jóval azután sem. Mert mit mondanak nekünk ezek az emlékképek?

Nem kell Karl Marx hívének lennünk, sem a világtörténelem vezérfonalának az osztályharcok sorozatát tekintenünk ahhoz, hogy belássuk: az 1437-es Budai Nagy Antal-féle erdélyi parasztfelkelés ténylegesen társadalmi osztályok konfliktusának eredménye volt, az e nyomán keletkezett ún. kolozsmonostori egyezményt erdélyi rendek kötötték, névlegesen az Erdélyt fenyegető oszmán és mongol veszéllyel szemben, ám ténylegesen a parasztok ellen irányultan. Magát az etnolingvisztikai jelentéssel bíró ’român’ melléknevet a 17. századig felváltva használták a ’jobbágy’ jelentésű ’rumân’ szóval még a román történetírás szerint is (Brezeanu, 1999. 229-246).

Fontos kitérni arra, hogy a dalban románként azonosított István vajda (Ștefan cel Mare, 1433 – 1504) a Havasalföldtől évszázadokon át erőteljesen különálló Moldvai fejedelemség élén állt. Sand a nemzet jellegzetességeként említi azt, hogy az „rendelkezik közös területtel, s tagjai úgy érzik, és ennek hangot is adnak, hogy e földnek kizárólagos birtokosai.” (Sand, 2008. 75) Márpedig Moldva és Havasalföld csak 1862-ben egyesült.

A szabad vallásgyakorlás elemeit tartalmazó, annak egyik első európai garanciájának tekintett 1568-as Tordai Edictum a római katolikus, a protestáns és az unitárius felekezetekről rendelkezik, nem nemzetekről. Figyelemreméltó ugyanakkor, hogy a görögkeleti ortodox közösség vallási jogait figyelmen kívül hagyta, annak ellenére, hogy az ő jelenlétük is vitathatatlan a térségben. „…Hisz a had keresztény…”

A 17. századi Erdélyben Székely Mózes (1553 – 1603) és a himnuszban szintén szereplő Vitéz Mihály (románul: Mihai Viteazul, 1558 – 1604) fejedelmek szövevényes életútja arra mutat rá, hogy nem nemzetiségi törekvések, hanem geopolitikai érdekek, személyes ambíciók és erőviszonyok határozták meg a korabeli gondolkodást, hiszen az erdélyi rendek, a havasalföldi vajdák és a székely székek követői egymás oldalán harcoltak hol a Habsburg császár, hol az oszmán szultán, majd egymás ellen ebben az időszakban, teljesen kaotikus körülmények közepette.

A Hóra-féle lázadás (1784) volt Erdélyben az első nyíltan nemzetiségi alapú felkelés, amelyet vélhetően egyszerre inspirált a rendi alapú diszkrimináció és a fentebb ismertetett, új ideológiai tanok. 

1848, amikor a jelen írás szempontjából vizsgált himnusz is született, már „felébredt,” öntudatos nemzeteket lát – akik nemegyszer egymás ellen is fordultak, és szembenállásuk alapjai gyakran azóta is érvényben vannak.

Következtetésem szerint tehát ennek az etnikum- és vallásközpontú himnusznak a magyarok és más „barbár zsarnokok” által is kollektíven, körülhatárolható nemzetként elnyomott román népe nemcsak kettős fikció, hanem közösségeket hátrányosan megkülönböztető szemlélet alapja is, amely az iskolában kezdődik a dákoromán kontinuitással. Szeretném felhívni arra a figyelmet, hogy más himnuszok, például a francia Marseillaise („…Qu’un sang impur / Abreuve nos sillons!”) és a brit God save the Queen („Scatter her enemies / And make them fall:”) is hordoz ellenségeskedő, sőt, akár kíméletlenül erőszakos mondanivalót is, tehát ez nem román kulturális sajátosság. Ugyanakkor e két ének nem a szomszédok ellen irányul, míg a sajátos, gyakran diplomáciai pengeváltásokkal kísért magyar-román államközi viszony kontextusában az Ébredj fel, ó, román! dal szövege elgondolkodtató. E himnusz soraitól véleményem és tapasztalataim szerint az egy emberként üvöltött „ki a magyarokkal az országból” rigmusok, az 1918-as táblák és egyéb sovén megnyilvánulások elválaszthatatlanok, ezért azokat nemcsak történelmietlennek, hanem az együttélést ellehetetlenítő interpretációi miatt szerencsétlennek is tekintem.   

Szerző: Iványi Márton


Benedict Anderson, „Imagined Communities: Reflections on the Origin and Spread of Nationalism”, London: Verso, 1991

Raymond Aron, „Les Disullisiones du progrès: Essai sur la dialectique de la modernité”, Paris: Calmann-Lévy, 1969.

Étienne Balibar, „The nation Form: History and Ideology”, in Race, Nation, Class, Étienne Balibar and Immanuel Wallerstein, London: Verso, 1991. 96.

Stelian Brezeanu, „Romanitatea Orientală în Evul Mediu”, Bukarest: Editura All Educational, 1999.

Irving Fang, „A History of Mass Communication: Six Information Revolutions”, Boston: Focal Press, 1997.

Patrick J. Geary, „The Myth of Nations: The Medieval Origins of Europe”, Princeton: Princeton University Press, 2002.  

Ernest Gellner, „A nemzetek és a nacionalizmus”, Budapest: Napvilág Kiadó, 2009.

Eric Hobsbawm, Nations and Nationalism since 1780”, Cambridge: Cambridge University Press, 1992.

Ioan-Aurel Pop, „Romanians and Romania: A Brief History”, Boulder, 1999.

Shlomo Sand, „Comment fut inventé le peuple juif”, Paris: Fayard, 2008.

http://en.wikipedia.org/wiki/Historical_Romanian_ranks_and_titles

 

 

54 komment

Címkék: közélet történelem nacionalizmus himnusz Románia Iványi Márton dákoromán kontinuitás elmélete


2013.08.31. 00:32 Glob-algoritmus

Nem kell sem Auschwitz, sem még egy Irak - Válasz Seres Lászlónak

“Yeah, fighting a war to fix something works about as good as going to a whorehouse to get rid of a clap.” 

(Norman Mailer: The Naked and The Dead)

Nem szép dolog vamzerkedni, ugyanakkor érdemes elgondolkozni azon, hogy Seres László 2013. augusztus 30-án a HVG-n megjelent cikke Szíriával kapcsolatban kimeríti-e az ún. köznyugalom elleni bűncselekmények között szereplő háborús uszítás büntetőjogi tényállását. Azonban az említett cikkel nem ez a fő probléma, hanem annak téves kiindulópontjai és következtetései. A jogos felháborodás a történések miatt és a támogatók toborzása érdekében használt leegyszerűsített retorika gyakran akadályozzák meg, hogy egy-egy ilyen témában mélyebben szóljunk.

  1. A szerzőnek vélhetően fogalma sincs azokról a nemzetközi, geopolitikai szövetségi rendszerekről, amelyek hálójában ez a közel-keleti ország fekszik. Általános, pacifista szólamokkal szükségtelen és eredménytelen lenne őt meghatni, hadd kezdjük inkább azzal, hogy az általa felkent igazságosztónak tartott Egyesült Államok (ha rajta múlna, Obama feltehetőleg kapna még egy Nobel-békedíjat is a beavatkozásért) és közel-keleti szövetségesei, Izrael  is veszélyeknek lenne kitéve a konfliktus eszkalálódásával, amelyet jóhiszeműen úgy vélek, hogy ő sem akarhat. Röviden: előbbinek fejfájást okozhat az orosz jelenlét rakétahordozó cirkálókkal és tengeralattjáró-elhárító hadihajókkal a Földközi-tengeren, utóbbinak pedig egy kétségbeesett szíriai válaszlépés, hogy a Hizbullah síita milíciáról, vagy Iránról – tehát Aszad masszív szövetségeseiről - ne is beszéljünk.
  2. Érdekelne ugyanakkor, hogyan értékeli azt a tényt, hogy maga az ellenzék sem támogat egyöntetűen egy ilyen beavatkozást, amely "áldozatszerepet biztosíthat a vezetésnek?" Véleményem szerint ha valaki, akkor ők hitelesebbek egy ilyen kérdés megítélésekor, mint mi külföldi értelmiségiek, újságírók.
  3. A szerző által precedensként megközelített iraki konfliktus felidézésekor emlékképei jóformán csak a békepárti tüntetések általa vélt bugyuta jellegéig terjednek, arra nem gondol, hogy amellett, hogy Irakból egymillió özvegy országa lett – ami úgy tűnik, nem érdekli - a nyugati szövetségesek számára sem hozott az semmi egyebet, mint hatalmas emberi és anyagi áldozatokat. Ironikus módon, míg az utolsó bekezdésben számomra homályos okból rasszizmussal vádolja a katonai akció ellenzőit, elfeledkezik arról a szenvedésről, amelyet egy-egy ilyen akció Irak és Afganisztán lakosságának, vagy a dróntámadások jemeni civileknek okoztak és okoznak. Mi ez, ha nem kettős mérce?
  4. Miért „vörösebb vonal” Ghúta, mint például Fallúdzsa szőnyegbombázása Irakban, vagy fehérfoszforos bombák bevetése a gázai konfliktus során? Természetesen a múltbeli rémtettek nem relativizálják a jelen szörnyűségeit, nem csökkentik a felelősséget és a tu quoque-elv eleve problematikus, ám az, ha éppen egy, a korábbiakban érintett ország von felelősségre egy másikat, az abnormális, ad absurdum  képmutatás. A Seres által várva várt katonai akció a szíriai vezetésen kívül „egyértelműen üzen a dzsihádista felkelőknek is: ha megkaparintjátok és használjátok ezeket az anyagokat, ti is ugyanígy járhattok.” Tisztelt Uram! A hirosimai beavatkozás is elrettentés volt Japán mellett a Szovjetunió számára is!
  5. Mi van akkor, ha már maga a feltevése is rossz? Összeesküvés-elméletek felkarolása nélkül sem egyértelmű, hogy mi is történt augusztus 21-én Ghútánál. Lássuk be, nem tudjuk, hogy - azon kívül, hogy szörnyűségek természetesen - pontosan mi történik Szíriában. Seres úr vélhetően nem verte hisztérikusan harci dobjait, amikor maga az ENSZ vetette fel, hogy a felkelők vetettek be vegyi fegyvereket májusban. Az eseményeket csak egy kicsit is követők számára egyértelmű különben, hogy a rezsimnek több okból sem állt érdekében azok bevetése.
  6. Nem látom pontosan, hogy miért szolgálná civilizációs értékeink védelmét (?) egy újabb katonai kaland, amikor éppenséggel a civilizációs párbeszédet csaknem ellehetetleníti hosszú ideje az egyoldalú és következetlen nyugati (amerikai) beavatkozás a térségben?  Miért van az, hogy a szerző ilyen élénken emlékszik Boszniára, Koszovóra, az alig másfél évvel ezelőtt indult líbiai légi kampány középtávú következményeire nem? Nemcsak az általános káoszra és az ország esetleges szétválására gondolok az ottani rendszerváltást követően, hanem arra is, hogy a civilizációs értékeink provokatív hirdetése nyomán gyilkoltak meg terroristák egy, az arab világot különben megértő és kedvelő amerikai diplomatát egy olyan városban, amely a NATO támogatását élvező fegyveres erők központja volt alig egy évvel korábban.
  7. A szerző nemzetközi jogalapként hiába hivatkozik az R2P nemzetközi normára, az nem törvényerejű. Inkább érdemes lenne megvizsgálnia az úgynevezett Lotus-alapelvet, amely kimondja, hogy egy ország csak olyan nemzetközi egyezmények tartalmának betartatásáért felel, amelyeket aláírt - és ennek morális vagy reálpolitikai dimenziókhoz nincs köze. Szíria az 1925-ös genfi jegyzőkönyvhöz ugyan csatlakozott, ám az államközi konfliktusban tiltja vegyi fegyverek használatát, az általánosan tiltót 1993-ban az ország nem írta alá. Így bármilyen szörnyű is, ami Szíriában történt, nemzetközi jogalapról változatlanul csak a nemzetközi "farkastörvények" követőinek felfogása szerint eshet szó.  

Nem kell sem Auschwitz, sem egy újabb Irak. Nem kell ahhoz sem Amerika-ellenesnek, sem baloldalinak, sem „neoarrogánsnak” lenni, hogy belássuk: ez nem a NATO, és nem Magyarország háborúja, hanem egy olyan polgárháborús szembenállás, amelynek nincs katonai megoldása. Kontraproduktív értékharc-mítoszok és a neokonokat idéző "előbb ütünk, aztán vagy kérdezünk, vagy nem" - diplomácia helyett inkluzív rendezés szükséges, két és fél év után most már tényleg.

 Szerző: Iványi Márton

56 komment · 1 trackback

Címkék: nemzetközi jog légicsapás Irak Koszovó Szíria HVG Iványi Márton Líbia Seres László


2013.08.30. 17:45 Glob-algoritmus

Arab tavasz – egy illúzió vége?

Nemrég szíriai borbélyomnál ültem a szalonban, és ahogy az lenni szokott, ment nála az arab hírcsatornák egyike. Ülésemből adódóan nem láthattam a tőlem balra, a hátam mögött lévő készüléket, azonban szavak, mondatfoszlányok megütötték a fülemet, még ha a villanyborotva hangja miatt kevéssé tisztán kivehetően is. „Áldozatul estek, ennyien és ennyien életüket vesztették, zavargások törtek ki, a rendbontások folytatódtak, rendvédelmi erők, felelősök,” és így tovább, hangzott a tudósítás. Megkérdeztem borbélyomat, hogy ez most a líbiai Tripoli, a libanoni Tripoli, Kairó, Damaszkusz vagy esetleg Bagdad?

Erre fájdalmas mosollyal annyit mondott:

- Libanon. De mindegy is. Én mondom neked, az arab világ minden vezetője szamár.

A személyes vonatkozású bevezetés annak érzékeltetésére álljon itt, hogy az arab országok sokkoló eseményei nem ismeretlenek számomra. Azok előítéletes olvasata, a hátterükben húzódó, összetett okrendszer reduktív, egysíkú felfogása, amelyet napjainkban a világháló hasábjain érzékeltem, ihlette a következő cikket.  

A_map_of_the_Arab_World_with_flags.jpgA sokszínű arab világ 2013-ban. Kép: The Egyptian Liberal  

Tegnap a világhálón megjelenő, vonatkozó újságcikkek követése során olvastam a Jobbegyenes hírportálon megjelent Arab tavasz – egy illúzió vége című írást, amelynek esszencialista, egydimenziós és statikus, eurocentrikus filteren átszűrődő felfogása úgyszólván megdöbbentett.

1. A cikk olyan történelmi folyamatokat kér számon az „arab világon”, amelyek még nem zárultak, nem zárulhattak le, hiszen egyes történelmi folyamatok ennyi idő alatt nem szoktak lezárulni. Mozgásban vannak, összefüggenek és velünk élnek, adott esetben végigkísérik az emberiség történetét. Extrém eset a néhai, kínai miniszterelnök Csou En-laj bonmot-ja, ám annál inkább elgondolkodtató. Amikor a francia forradalomról kérdezték, szűk kétszáz évvel azt követően (!) azt felelte, hogy „még túl korai megítélni.” Az arab tavasszal kapcsolatban Minerva baglya még nem kezdte meg röptét, és nem suhantak vele tova azok az előítéletek és sztereotípiák sem, amelyek az arab világ eseményeit kizárólag egy erőszakos, dühös, amorf tömeg karikaturisztikus képeként értelmezik, nem a maguk dinamikus, emberi komplexitásában. Európában és a nyugati világban a demokratizálódás több évszázad óta tart (erre még visszatérnék a későbbiekben!), általános és középiskolai tananyag, hogy milyen küzdelem és milyen áldozatok árán országról országra. Röviden szólva: az arab világ újjászületőfélben van, a maga vajúdásaival. Ennél fogva nem érdemes 2013. augusztus 28-án egy „illúzió végéről" beszélni, legfeljebb a szerző saját személyes szemszögéből.

2. Országonként differenciálatlanul teszi mindezt. Az arab országok problémái mellett sajnos nem lehet elmenni, én magam sem akarom a helyzetet idealizálni, sem viszonylagossá tenni. Azonban a forradalmi lángot végső soron fellobbantó Tunézia például a létező gazdasági nehézségei mellett stabilnak mondható, olyan - minden lármájával együtt is inkább - élénk és plurális politikai és közélettel, amelyet egy szűk réteget leszámítva talán senki nem cserélne vissza Zejn el-’Abidín (két szó!) Ben Ali gazdaságilag ugyan kiegyensúlyozottabb, mégis diktatórikus és tekintélyelvű egypártrendszerére. Egyiptom - ahol nem zárható ki, hogy a szerző által is érzékelt felfordulás hátterében az áll, hogy katonai puccs döntötte meg egy különben népszerűtlen és inkompetens vezetés hatalmát - a problémái mellett egyes helyi publicisták szerint már kezd visszatérni a normális hétköznapokhoz, ott majd évek múltán tudjuk pontosan megítélni, hogy mi is történt június 30-án. Azt „egymás torkának esésnek” nevezni véleményem szerint rendkívül felszínes megfogalmazás. Jemenben lényegesen javult a helyzet az elmúlt években, a Nemzeti Párbeszéd Konferenciájának működését nagy várakozások övezik, olyan lényegi kérdésekben, mint az amerikai dróntámadások vagy az önbíráskodás törvényen kívül helyezésében már megállapodások is születtek. Jordániában, Marokkóban és Kuvaitban a végrehajtói hatalom összetételében mentek végbe változások, erőszak nélkül, amelyekről nem szabad megfeledkezni.   

 Tunisians_mark_Martyrs'_Day.jpg   Tunéziaiak emlékeznek a 2011-es Jázmin-forradalom áldozataira a Mártírok Napján. Kép: Magharebia

3. Ha már mindenféleképp egy turbán, vagy kúfíjja alá (hogy a „Szaúd-Arábiában homokot eladni” jellegű megfogalmazásokat követően megfelelően klisés legyek én is) akarjuk gyömöszölni az egész térséget, tegyük ezt körültekintően, hiszen ezen országokban egy biztos, hogy közös: gyarmatosításuk a múltban. Mert – visszakanyarodva az első pontomhoz – ha lezárulásról nem is feltétlenül, bizonyos történelmi folyamatok esetében elindulásról lehet beszélni: szerintem nem észrevenni azt, hogy a térség nehézségei történelmi fejlődésükkel, posztkolonialista örökségükkel összefüggenek, nem szolgálja a helyzet tárgyszerű értelmezését.  Ám még mielőtt belemennék „a kulturálisan és gondolkodásmódban mintegy három-négyszáz évvel vannak lemaradva Európától” jellegű közhelyek által meghatározott vitába, következzenek újra az előző bekezdés ellenpéldái.  

4. A szerző demokrácia felfogása egy olyan Prokrusztész-ágy, amelyet az eurocentrikus, liberális demokrácia mércéje vet meg, amely az arra büszke országokban vagy van, vagy nincs, vagy működik, vagy nem. Gondolkodók és tudósok több száz éve küzdenek a demokrácia kérdéskörének felfejtésével, ám napjainkig sem sikerült egyértelmű és általánosan elfogadott meghatározást találni. Talán mert az történelmi koronként mást és mást jelentett, a fogalom különböző jelentéstartalmakkal bővült, a változó társadalmi valóságot értelmező kifejezések állandóan módosultak, hogy interpretációkról és a narratívák béklyóiról ne is beszéljünk. Nemcsak a demokráciának a Mediterráneum korai, rabszolgatartó társadalmaiban kialakult prototípusa, hanem hosszú évszázadokon át például az Egyesült Államokban megjelent formája sem biztosított nők, rabszolgák, külföldiek számára egyenlő jogokat, azokat csak a helyi születésű, adott esetben rabszolgatartó férfiak élvezték. Nem tudnánk napjainkban két teljesen azonos demokratikus állami struktúrát találni, ennél fogva azt (de mit is?) egy egész térségtől (!) elvárni szerintem nem fair, ha valami illúzió, akkor éppenséggel ez az.  

5. Ha el is ismerhető, hogy az arab tavaszt követően hatalomra jutó vezetések hibáztak, adott esetben súlyosakat is, ezeket az éppenséggel a demokrácia finom részeiből adódó (hiszen a diktatúrákban bizonyára rend lenne, kedves Szerző!) működési zavarokat kiterjeszteni a differenciálatlanul megközelített térségre és az arabokra, mint népre, továbbá mindezt kulturális rasszista sztereotípiák alapjaivá megtenni igazságtalan, téves és az Edward Said által bemutatott orientalista diskurzus legdurvább kliséit idézi fel.

Szíriai ismerősöm az ezekben az országokban élő embereket, társadalmakat felmentette akkor, amikor azt mondta, hogy a vezetésekkel van a gond. Hogy közel járt-e az igazsághoz, vagy kiderül, vagy nem. Az azonban bizonyos, hogy ha a vezetések nem tudnak strukturális reformokat kieszközölni és népszerűségre szert tenni, újra és újra tüntetések lesznek, hiszen a félelem korlátai történelmi precedensként 2011 elején átszakadtak az arab világban.    

Szerző: Iványi Márton

Egyiptomiak skandálják az elhíresült rigmust: "A nép a rendszer bukását szeretné!"

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: közélet illúzió demokrácia előítéletek arab világ Iványi Márton Jobbegynes


2013.08.13. 16:26 Glob-algoritmus

Oximoron és a szokásos bohózat

Amikor holnap, augusztus 14-én a palesztin delegáció útnak indul Rámullahból, hogy részt vegyen az izraeliekkel folytatandó (béke?)tárgyalásokon, vélhetően korán, a hajnali órákban teszi mindezt, hogy a katonai ellenőrzőpontok fennakadásai miatt ne késsen sokat a Palesztin Nemzeti Hatóság központjától különben nem messze, 25 kilométerre fekvő Jeruzsálembe menet.  

Az is nyilvánvaló, hogy az izraeli fél, ha érdekli a látszat, gondosan ügyel arra, hogy ne csak biztonsági szempontoknak eleget téve jelölje ki a tárgyalások helyszínét, hanem úgy is, hogy az az éjjel-nappal zajló telepépítések zajától is távol legyen.

De vajon érdekli-e? Izrael vasárnap újabb 1200 telep építéséről döntött Ciszjordániában és Kelet-Jeruzsálemben azt követően, hogy a múlt héten nyolcszáz egység építkezési kiírásait jelentette be elzárt területeken, vélhetően, hogy kisiklassa a „béketárgyalásokat,” még mielőtt azok elkezdődnek. És azt követően, hogy a telepépítéseket már jóformán valamennyi nemzetközi szervezet elítélte az utóbbi években és évtizedekben. Napi tucatnyi, heti száz, havi ezer új egység valósítja meg azt a forgatókönyvet, amely sem "két állam-", sem "két egyenrangú nemzet által alkotott állam-" sem pedig "megoldás" - legalább is nem a palesztinok számára.  

Harhoma.jpgA nemzetközi jog értelmében törvénytelen telepek, Har Homa, Délkelet-Jeruzsálem. Kép: Tamara

Ha nem lenne világos, bár úgyis az: az izraeli kormányfő, Benjamin Netanjahu a tárgyalásokkal időt akar nyerni, hogy szép lassan, de biztosan megszerezze még a maradék palesztin földet is, egyszer s mindenkorra akadémikus, „ha … lett volna”-szerű történelmi kérdéssé téve az 1967-es határokat. 

Ha már itt tartunk: azon kívül, hogy Netanjahu kézzel foghatóan minden erejével azon munkálkodott a telepépítésekkel eddig is, hogy megtorpedózza a béketárgyalásokat, a bejelentett telepépítések tetejébe még be is jelentette, hogy Izrael kifejezetten elutasítja, hogy a Zöld Vonal [en] képezze a megbeszélések alapját. Felmerül tehát a kérdés: tulajdonképpen miről szólnak majd a holnap kezdődő egyeztetések?

Az csak bohózat, a világ közvéleménye előtti gag, hogy a bejelentésekkel karöltve 26 palesztin foglyot azért elengednek: a legtöbb közülük - például Szemír Husszein Murtadzsí egy, Abdulwahháb an-Natsa pedig három hónap múlva – eleve rövidesen szabadulna és Izrael elleni támadásokban közvetlenül nem vettek részt (tehát nem „hardcore” foglyok, ahogy az izraeli szlengben azokat hívják), arról nem is beszélve, hogy a John Kerry amerikai külügyminiszterrel megbeszélteknek ellentmondva végül Gázába deportálják majd őket.

Betlehem.jpgAz 1995-ben palesztin iránytás alá került Bethlehem látképe. 

Fontos kitérni arra, hogy maguk az izraeli tisztviselők és elemzők illették a legkeményebb bírálatokkal a telepépítéseknek a tárgyalások felújítása előtti folytatódását, nem palesztin, vagy arab tisztviselők. Utóbbiak részéről dr. Szá’ib ’Aríkát főtárgyaló megjegyezte, hogy a palesztinok türelme véges, kollégája, dr. Mohamed Istajja az izraeli lépést annak bizonyítékaként értékelte, hogy az izraeli szándék komolytalan. Az, hogy az izraeli kormány pénzügyminiszter, Lapid kedvezőtlennek nevezte a telepépítésről szóló tervet, lehet, hogy nem egyéb, mint a jó rendőr/politikus szerepe a rossz rendőr Netanjahu mellett, ám Barak Ravid író felszólította az izraeli kormányfőt, hogy hagyjon fel „ósdi taktikáival” és a tervről úgy vélekedett, hogy az „egy lépés előre, három hátra.” A Meretz párt élén álló Zehava Gal-on szerint az nem egyéb, mint „célzott erőfeszítés a béketárgyalások megakadályozására, amely a jogállamiság iránti megvetésről árulkodik.”  

Lehet, hogy a telepépítések folytatódása és a béketárgyalások csak első hallásra egy oximoron: a palesztinok holnap elmennek Jeruzsálembe, hátha ezúttal valami mégis más lesz.    

Beitar_checkpoint.jpgA Beitar ellenőrzőpont melletti tájékoztatás értelmében "átjárás csak izraeliek számára." Kép: Dudy Tzfati 

 

35 komment

Címkék: Izrael Palesztina Jeruzsálem Benjamin Netanjahu John Kerry Ramallah béketárgyalások telepépítések Palesztin Nemzeti hatóság


2013.08.07. 16:12 Glob-algoritmus

Marokkó: Még sem jár kegyelem a pedofilnak?

VI. Mohamed marokkói király visszavonta a gyermekeket megerőszakoló spanyol állampolgár Daniel Galvan számára hirdetett amnesztiát, amely talán enyhíteni fogja azt az általános haragot, amit a kegyelmi döntés keltett az észak-afrikai arab országban.

A Királyi Udvar kiadott egy közleményt, amely beszámolt arról, hogy a kegyelmet gyakorló uralkodót előzőleg nem tájékoztatták a spanyol állampolgár által elkövetett bűncselekmények természetéről (vagy természetellenességéről) és utasította Hafiz Benhachim-ot, a marokkói büntetés-végrehajtásért felelős megbízottat, hogy vizsgálat induljon, hogy kiderüljön, hogy a spanyol bűnöző hogy hagyhatta el Marokkót, ráadásul lejárt útlevéllel.

Daniel Galvan-t még 2011-ben ítélte tizenegy négy és tizenöt év közötti gyermekkel szemben elkövetett nemi erőszakért harminc év börtönre egy marokkói bíróság. Galvan a múlt héten I. János Károly spanyol király közbenjárására szabadult negyvenhét másik spanyol elítélt társaságában, ezt követően magasra csaptak az elégedetlenség hullámai a Gibraltári-szoros mindkét oldalán.  

rabat.jpgA marokkói parlament épülete Rabatban. Kép: Pilecka

Marokkó fővárosában több ezren tüntettek pénteken, a tiltakozásnak a készenléti rendőrség brutális fellépése vetett véget/gumibottal oszlatott szét. Vélhetően az utcát elsősorban az elszámoltatás nyugtatná meg. 

Az eset megrázkódtatta Marokkó politikai pillérjeit is: minden fél mást vádol a történtekért, a botrányért elhárítva magáról a felelősséget. 

A kormány és élén az Igazságosság és Fejlődés Pártja (Hizbu'l-'Adála wa't-Tanmíjja - حزب العدالة والتنمية) visszautasította érintettségét, valamint így tett az igazságügyi és szabadságjogokért felelős miniszter Musztafa ar-Ramíd is, aki tagadta tárcája közét a történtekhez. Minderre azt követően került sor, hogy egyfajta omerta övezte a történteket a múlt héten, majd a miniszter "legfelsőbb állami érdekekre" hivatkozva erőtlenül védelmébe vette a kiadatást.

rabat2.jpgA Hasszán-torony épülete a marokkói fővárosban. Kép: Bernard Gagnon

A pártok többsége üdvözölte a király döntését a kegyelem megvonását illetően, Hamíd Sabbát, a Függetlenség (al-Isztiqlál - الاستقلال) párt elnöke szerint a kormányzat nem jól kezelte az ügyet, míg egy baloldali író, Idrísz Laskur azért hibáztatta a vezetést, amiért az nem vállalt felelősséget és ezt a kétfejű végrehajtói hatalom (királyi és kormányzati) viszonyainak egyensúlytalanságának tudta be.

A talán a Safarov-kiadatás körülményeit is eszünkbe juttató történet azonban más irányt vesz, mint az azeri gyilkosé: hétfőn a spanyol hatóságok Murcia kikötőjében őrizetbe vették Galvan-t.  

A bűnöző további sorsa még nem világos, ez talán a következő hetekben derül ki. Az államközi kiadatásokon - amelyek világszerte meghatározó események - túl Marokkó számára konkrét jelentősége is van a Galvan-ügynek. 

Ugyanis az uralkodó döntésének méltatása a pártok részéről, valamint a kormány bírálata amiatt, hogy állítólag kibújt a felelősség alól, talán felfedi annak szükségességét is, hogy törvényesen-alkotmányban rögzítve rendeződjenek a végrehajtói hatalom belső viszonyai, kodifikáció útján téve világossá a szerepeket és az arányokat király és kormány között az országban. 

rabat3.jpgKirályi palota Mekneszben. Kép: Bernard Gagnon 

Szólj hozzá!

Címkék: pedofília királyság kiadatás Spanyolország Marokkó VI. Mohamed


2013.07.27. 11:05 Glob-algoritmus

Összekuszálódott Sávok, hamiskás Csillagok

610px-JFK_speech_lch_bin_ein_berliner_1.jpgKét amerikai vonatkozású évforduló is volt az elmúlt hetekben. Előbb a 20. század legfelemelőbb nemzetközi pillanatai közé sorolható berlini Kennedy-beszédé, amelyre 1963. június 26-án került sor, amikor az Egyesült Államok szolidaritásáról biztosította Nyugat-Berlint a hidegháború lobbanáspontjához közel – az egyre inkább kiéleződni látszó konfliktus frontvonalában - egy esetleges keleti katonai agresszió esetén.

Balra: J. F. Kennedy amerikai elnök beszéde Berlinben

A második a Gettysburg-i ütkozethez kötődik, amely 1863. július 1-én történt, amely a történészek jelentős hányada szerint egyfajta fordulópontnak tekinthető a polgárháború kimenetelét illetően is. Az összecsapásnak különben magyar vonatkozásai is voltak, hiszen az 1848-as forradalom és szabadságharc veteránjai is részt vettek az északiak győzelmével végződő ütközetben, amely a rabszolgatartó rendszerre felesküdött Konföderáció felszámolásához vezető út talán legjelentősebb mérföldköve volt a harcmezőn.

Abolicionizmus és izolacionizmus. Az abolicionizmus terén az Egyesült Államok még akkor is példát mutatott a világnak, ha történetesen jóval a rabszolgaság felszámolását követően sem beszélhetünk egyáltalán semmiféle jogegyenlőségről az Egyesült Államokban, legalább is az 1964-es polgárjogi törvényig. Továbbá akkor is, ha a részben a Gettysburg-i győzelem eredményeként végül bekövetkező, döntő északi katonai siker nyomán megvalósuló világtörténelmi változásokat megelőzően az Alapító Atyák demokráciája nem jelentett egyebet, mint a földbirtokos, adott esetben rabszolgatartó fehér férfiak népuralmát.

Az izolacionista doktrína feladása pedig, ha a geostratégiai érdekek is úgy kívánták, néha még egybe is vágott a térség450px-PAmonument-Gettysburg.JPG népeinek igényeivel, erre Berlin kiváló példa. Kennedy hatalmas tiszteletet vívott ki mind a „szabadnak” mondott, mind a kevésbé szabad világban egyaránt, amiért országa nem hagyta magára a német fővárost elszigeteltségében, ahogy Czeslaw Milosz mondaná, a „Történelemelefánt,” vagyis a totalitárius szovjet birodalom és népi demokratikusnak” nevezett provinciái nyomasztó szorításában.

Jobbra: a Gettysburg-i csata emlékműve

Másfelől viszont nemegyszer érezhették országok, közösségek a történelem folyamán úgy, hogy a világ csendőre cserbenhagyta őket, mert nem számítottak eléggé, ha pedig mégis, akkor a hangzatos szólamok mögül kiszűrődött, hogy nekik csak egyfajta ürügy szerepét szánták: alibit, nagyhatalmi törekvések és érdekek megvalósításához, illetve képviseletéhez.

A hidegháborút követő, kérészéletű, USA által dominált világrend hanyatlásával karöltve lett egyre világosabb (és megvetettebb) az a Prokrusztész-ágy, amelybe az emberi jogok és a demokrácia, egyének és közösségek viszonyában is, otthon és a nemzetközi erőtérben egyaránt, amerikai mércével kényszerülnek.

Az elmúlt hetek, hónapok, évek és évtizedek képmutatásának bántó fényében, a két felelevenített jeles esemény tükrében különösen hamiskásan csillognak a Csillagok, összekuszálódnak a Sávok, és megelevenedik Guantanamo, Abu Ghraib, az aggresszív, az amerikai külpolitika nemzetközi delegitimációjával járó, előbb üt aztán kérdez-külpolitika, a „terrorizmus elleni háború”-ban megjelenő vallási és faji elem, amely csorbítja Amerika demokratikus hitelét, a közel-keleti konfliktust övező, bosszantóan egyoldalú hozzáállás, a véleménynyilávnítási szabadságával élő Edward Snowden meghurcolása, vagy épp a Patriot Act és mindezek zavaróan vibráló, tarka kaleidoszkópja. Ezen a vörös a dróntámadásokban kiontott civilek vére, a fehér a színes bőrű, tizenéves Trayvon Martint rasszista indítékból meggyilkoló elkövető, a kék a Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) internethasználók adatait gyűjtő rendőrállam, a sávok a népirtásokban cinkos rendszerekhez fűződő, elnéző szálak (vö.: Somoza may be a son of a bitchbut he's our son of a bitch”). Csillagok pedig nemigen vannak, néhány kiszivárogtatón, ún. whistleblower-en kívül.     

Hogy a jelen és a közelmúlt, posztmodern Amerikája nem homályosítja-e el végérvényesen a rabszolgatartás felszámolását zászlaira tűző, Gettysburgnél történelmi győzelmet arató, a totalitárius Kelettel szemben Berlinben hitelesen a hangját felemelő Amerika emlékét, és eszünkbe jutnak-e majd az az utóbbiak a későbbiekben, száz meg száz évforduló múltán, nem bizonyos.

Edward_Joseph_Snowden_-_Arrival_at_Sheremetyevo_International_Airport_03.jpgEkvádori, diplomata rendszámú autó a moszkvai Seremetyevo reptéren, Edward Snowden érkezésekor. Kép: Dmitry Rozhkov

 

Szólj hozzá!

Címkék: demokrácia emberi jogok Amerikai Egyesült Államok Edward Snowden J. F. Kennedy Gettysburg NSA-botrány


2013.07.11. 09:34 Glob-algoritmus

1793 visszhangja Egyiptomban

A forradalom utáni részleges konszolidáció kudarcát követő egyiptomi anarchia napjainkban mintha emlékeztetne az Ancien Régime megbuktatását követő Nemzeti Konvent időszakára és a jakobinus – girondista szembenállásra. Két fél egyszerre sok.

1792-ben a korabeli Franciaország a világ első szabad és általános, rangtól és társadalmi osztálytól független választásán megválasztották a 749 fős Nemzeti Konventet. Egy évre rá, kaotikus viszonyok közepette kezdetét vette a jakobinus diktatúra, a maga terrorjával: a forradalom pedig részben felfalta saját gyermekeit. 

Az első demokratikusan megválasztott, ám szűklátókörűségébe most már talán visszafordíthatatlanul és végérvényesen belebukó elnök, Mohamed Murszí távozását követően hasonló erőszakspirál van a láthatáron Egyiptomban, utcai erődemonstrációkkal, általános paranoiával és áldozatokkal, mint a 18. század végi Franciaországban, de talán van kiút.  

Soldier_in_Tahrir.jpgAz egyiptomi hadsereg a demokrácia őre, vagy arra leselkedő veszélyforrás vajon? Kép: Sherif9282

Most nem az a lényeg, hogy az 1-es, vagy a 2-es csoport tud több embert mozgósítani, hanem az, hogy az új egyiptomi politikai- és közéletet három hívó szó határozza meg: részvétel (amely nem kirekesztő!), legitimitás és elszámoltatás, mégpedig ebben a sorrendben.  

Szándékosan nem akartam algériai analógiát hozni a cikk bevezetésében, az ottani, véres polgárháború rémképét a falra festeni az egyiptomi történésekkel kapcsolatban, hiszen a mindennapos, véres események ellenére is biztató, hogy nincs a Muszlim Testvériség elleni vérbosszúkról, általános és módszeres retorzióról szó a történelme talán legkomolyabb polgári zavargásait átélő észak-afrikai országban.

A hadsereg - amely az ország vélhetően nagyobbik fele számára (de még egyszer: nem ez a lényeg!) ezúttal gesztust gyakorolt, bár mások egyszerű puccsról beszélnek - talán a történelem folyamán esetenként tényleg jókor, jóként van jó helyen - soha nem szabad, hogy a polgári hatalom helyettese legyen. Főleg egy olyan térségben, ahol államként az államban, gyakran viszont egy-egy illegitim politikai elit kiszolgálója volt, monolitként állva el a demokrácia útját, a népuralmat nem hagyva érvényre jutni.

Minden egészséges hatalmi berendezkedés alapvető ismérve a katonai és biztonsági erők elszámoltathatósága és az, hogy a mundér felett - de legalábbis mellett - ott álljon a civil ruha, és a hadsereg egy polgári rendszer alá legyen rendelve.

Egypt_referendum_line.jpgKígyózó sorok a korábbi, alkotmányról szóló népszavazáson Egyiptomban. Kép: Sherif9282

Nem szabad Mursziék hibáit elkövetni, a politikai ellenfeleket kizárni, vagy antiszociális struccként viselkedni, hanem az arra érdemes, együttműködésre kész Testvérekkel és szimpatizánsaikkal együtt kell működni, hiszen a két félből így lehet egy egész.  

Az a felfogás, hogy Egyiptom posztkoloniális, vagy másmilyen történelmi öröksége miatt „átkozott” és eredendően képtelen egy életképes demokratikus működésre, az ugyanolyan képtelenség, mint azt állítani, hogy egyik napról a másikra minden társadalompolitikai és gazdasági nehézség megoldódik a népszuverenitás szavatolása és a többségi képviselet útján. Viszont másképp talán a problémákat megoldani nem is lehet. A nemzetbiztonság, a társadalmi szövet egyben tartása és a gazdaság konszolidálása mind-mind konszenzusos hozzáállást igényel.

A nyugati demokráciák is kaptak az idők folyamán a történelemtől, sorstól egy-egy „második (vagy sokadik) dobást,” hátha Egyiptomnak is jut egy - és ennek a folyamatnak az országon belül kell végbemennie, a külföld ezt nem oldhatja meg, és beleszólnia sem érdemes.  

800px-Tahrir_Square_during_Friday_of_Departure.jpgTüntetés a Tahrír téren, 2011. Kép: Mona Sosh

 

1 komment

Címkék: demokrácia forradalom káosz Egyiptom Muszlim Testvériség Mohamed Murszí


süti beállítások módosítása