A sajtó- és a véleménynyilvánítás szabadsága Marokkóban számos tekintetben sérült az utóbbi években. Újságokat szüntettek meg, televíziók nem folytathatták a műsorsugárzást, újságírókat tartóztattak le, külföldi tudósítókat zaklattak és kergettek el. Ám úgy tűnik, hogy most talán felülvizsgálják ezt a rémísztő gyakorlatot, amely annyit ártott az ország megítélésének belföldön és külföldön egyaránt.
A rabati parlament. Fotó: Kafuffle
A kommunikációért felelős miniszter és kormányszóvivő Musztafa al-Khalfí november 20-án bejelentette, hogy országa „megkegyelmez” az Al Jazeera, al Arabiya, Sky News Arabia arab nyelvű csatornáknak, illetve a BBC arab nyelvű kiadásának és lehetővé teszi, hogy azok folytathassák műsoraik sugárzását. Az Irán-barát al Mayadeen és al Manar csatornák kérelmét még tanulmányozzák.
Ez a beszéd, gondolják Marokkóban. Musztafa al-Khalfí bejelentése sokakban jóleső érzést kelt, másoknak elégtételül szolgál. Hiszen arra enged következtetni, hogy a cenzorok által áthuzigált után egy tiszta lapot nyit, a véleménynyilvánítási szabadság krónikájáéban, és megerősíti az állampolgároknak azon jogát, hogy szabadan férjenek hozzá az információhoz, kormányzati beavatkozás nélkül. Összhangban az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 19. cikkelyében, illetve a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 19. cikkelyében foglaltakkal. Persze ahhoz, hogy azoknak maradéktalanul eleget tegyenek, még vaskos kötetek vannak hátra az említett krónikából.
Korábban a marokkói vezetés szelektíven bánt a külföldi médiával, az újságokkal és a televíziós csatornákkal különösen: miközben bizonyos politikai színezetű lapok szabadon működhettek, más lapoktól, például a Le Monde-tól, vagy az Alquds Alarabi-tól megtagadták ugyanezt a jogot.
A valódi oka ennek az lehetett, hogy függetlenek voltak, és nem lehetett ellenőrzés alá vonni őket. A hirtelen marokkói döntés hátterében viszont az alábbi okok állnak:
Először is, az arab tavasz tavalyi „beköszönte”, amely végigsöpört a térségen és napjainkig tart. A forradalmak olyan diktatúrákat döntöttek meg, amelyek közös és legszembetűnőbb ismertetőjele éppen a szólás szabadságának elnyomása volt.
Másodszor, a reformista erők növekvő befolyása, szabadságjogokat egyre inkább követelő fellépése, valamint e tekintetben tiltakozással és tüntetésekkel elért sikerei.
Harmadszor, az a masszív, pozitív kínálati sokk, amely az információ terjedését érte az arab térségben és az egész világon, nevezzük információs forradalomnak. Ezzel járt és jár a közösségi média szerepének és befolyásának nyilvánvaló növekedése is, amelyet az állami hatóságok képtelenek visszatartani, ellenőrizni vagy cenzúrázni.
Negyedszer, a jelenlegi marokkói kormány éppen az arab tavasz terméke, úgyhogy nem lett volna logikus, ha ugyanott folytatja, ahol elődei abbahagyták: információk visszatartásával, illetve a sajtó- és véleménynyilvánítási szabadság korlátozásával. Különösen, hogy az eddigi kormányoktól eltérően ráadásul szabad és tisztességes választásokon nyert.
De vajon tényleg ilyen markáns-e az eltérés a korábbi gyakorlat és a jelenlegi között? A marokkói kormány döntését pozitívként értékeljük, ám érdemes azért annak kikötéseinél is megállni egy szóra. Al-Khalfí ugyanis az Al Jazeera számára a műsorszórás folytatásához feltételeket is szabott. A csatorna abban az esetben térhet vissza rabati irodájába, ha azon munkatársai, akik a két évvel ezelőtti záráskor ott tartózkodtak (és akiktől a vezetés elvetette hitelkártyájukat), ezúttal nem tartanak vele. Ezen kívül, az új csapatnak tartózkodnia kell majd néhány érzékeny témától is, főleg az olyan társadalmi jellegűektől, mint Marokkó állam szegénységének bemutatása, és a tüntetések. Ezen kívül hangsúlyozta, hogy az emberi jogok helyzetéről, és a nyugat-szaharai konfliktusról elvárt a kiegyensúlyozott tájékoztatás. Ez utóbbiban különben teljesen egyetértünk.
Nem hinnénk, hogy bárki is képes lenne tartani magát ezekhez a feltételekhez, amelyekben továbbél az állami ellenőrzés és cenzúra szelleme, amelyek ellentmondanak az arab tavasz tendenciáinak és amelyeken az tükröződik, hogy a korszellemet és a közelmúlt fejleményeit nem teljesen értették meg.
Az Oudaiák kasbája Rabatban. Fotó: Kurpfalzbilder.de
Nem szégyen az, ha egy ország szegény (nemzetközi összehasonlításban, Marokkó az alsó-középmezőnyhöz tartozik, biztató növekedési kilátásokkal), az a szégyen, ha a szegénység jelensége nincs tematizálva, mert azt nem lehet, miközben köztudott, hogy a vallási radikalizmus szunnyadó parazsát felszítani kiválóan képes, ahogy a marokkói származású francia Nabil Ayouch Isten lovai című 2012-es filmjének egy-egy életútja is mutatja.
Hogy a média feladatáról, nevezetesen, hogy utánajárjon annak, hogy a jelenlegi helyzet, amely teljesen aránytalan az ország lehetőségeivel és hatalmas vagyonával, hogy állhatott elő, ne is beszéljünk. Amely – legalábbis ideáltipikus esetben - a három hatalmi ágat felügyeli, és azt, hogy a parlamentáris rendszerű alkotmányos királyság jól működik-e, átláthatók-e a viszonyok, elszámoltatható-e a király mellett szintén végrehajtó hatalmat ellátó kormányzat. A vezetés pedig, ha a korrupciót elkezdi kigyomlálni, és a munka és termelés értékeire helyezi a hangsúlyt, jobb lelkiismerettel viszonyulhat a közügyekhez és ezáltal a sajtóhoz is.
Ha a miniszter és a vezetés azt várja a médiától, hogy söpörje a szőnyeg alá a problémákat, és az egy téves, nem őszinte képet közvetítsen Marokkóról, akkor felettébb érdekes fogalmakat alkot a sajtószabadságról, amelyek teljességgel összeegyeztethetetlenek annak bármely definíciójával, hogy egyetemes emberi jogokról ne is beszéljünk.
Tüntetés Marokkóban, 2011. Fotó: The Egyptian Liberal
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.