Zubor Zalán 2012. április 28-án megjelent cikke történelmi hamisításokra és mítoszokra épül, ennek célja a HVG olvasóinak megtévesztése. Nem könnyű egy ilyen rövid cikkben ennyi történelmi tényt eltorzítani, de a szerzőnek sikerült. Több esetben állításait abszurd mivoltuk miatt még kommentálni is nehéz, mint például, azt, hogy a Nemeszisz szervezet terrorista tevékenysége „egyik ihletője volt a nemzetközi büntetőjognak, így a nürnbergi pereknek”. Inkább az történt, hogy a terroristák büntetlenek maradtak, Örményországban őket hősök rangjára emelik, ami évtizedekkel később lehetővé tette, hogy további terrorista szervezetek lépjenek a színtérre, olyanok mint az ASALA-csoport [en], amelynek áldozatai között több tucat különböző nemzetiségű vétlen ember szerepel. További példa az, hogy Örményországban „hősnek” lett kikiáltva Sztepan Saumjan, Andranik Ozanian, Amazaszp Szrvantzjan és Drasztamat Kanajan tábornok, valamint Garegin Nzsde és sokan mások, azon hóhérok közül, akik kezéhez több százezer békés török és azeri ember vére tapad. Vagy Gurgen Janikjan: a Kaliforniában megölt diplomaták gyilkosát, akit az amerikai bíróság életfogytiglan börtönbüntetésre ítélt, magasztosan dicsőítik az örmény színdarabokban és versekben.
Az Örmény népirtás emlékműve Cipruson. Kép: Alexander-Michael Hadjilyra
Egy kis módszertan, avagy történelem a mitológiával szemben
A szerző egy borzalmas gyermekgyilkosságról szóló metszetet választott ki a cikk látványossága kedvéért, ami viszont inkább a téma “mély” tudományos megközelítéséről tanúskodik. Az első világháború éveiben Kelet-Anatóliában az örmény és török etnikai közösségek között zajló kölcsönös mészárlásokat Zubor úr, minden apellátát kizárva, “örmény népirtásnak” nevezi (habár ugyanúgy nevezhető “török népirtásnak” is), míg az Oszmán Birodalom vezetőit – akik minden erőfeszítést megtettek, hogy véget vessenek a hátországukban folyó polgárháborúnak és gyakorlatilag, megmentették a nemzetet a fizikai megsemmisüléstől és etnikai tisztogatásoktól – „háborús bűnösöknek” titulálja. Nem valószínű, hogy a szerző elgondolkozott volna azon, hogy a „népirtás” kifejezés – melyet Raphael Lemkin professzor 1943-ban, tehát évtizedekkel később vezetett be a használatba – sehogy sem alkalmazható visszamenőleg. Ám ha mégis, akkor népirtásnak kell minősítenünk a civil török lakosság lemészárlását is, amelyet örmény fegyveres csapatok végeztek (erre majd részletesebben kitérünk), a hugenották tömeggyilkolását Szent Bertalan éjszakáján 1572-ben, Timur Lenk kegyetlenkedéseit a XIV-XV. században, vagy a rómaiak okozta vérontást Karthágó lerohanása során i.e. 147-ben, és még számos hasonló történelmi eseményt. Ezek, ha napjainkban történnének meg, valószínűleg a „népirtás” kategóriájába kerülnének. De a felidézett eseményekre 1943. előtt került sor! „Népirtásnak” nevezni olyan eseményt, mely a megnevezés keletkezése előtt történt, annyi, mint a középkori inkvizítorokat emberi jogok és a vallásszabadság megsértésével vádolni, vagy Nagy Sándort agresszornak nevezni, mert a szomszédos országok szuverenitására és függetlenségére tört. Nos, akkor ma, a XXI. században, nevezzük el ezeket a harmadik országokban történt tragikus történelmi eseményeket modern szakkifejezésekkel (például, „népirtásnak”), és országainkban börtönözzünk be mindenkit, aki ezt tagadni meri. Hát nem abszurdum?
Zubor úrnak tudnia kell, hogy a népirtás akkor válik ténnyé, az ember pedig bűnözővé, miután erről törvényszéki végzés született. Senki sem jogosult törvényszéki hatóságon kívül, népirtásnak minősíteni egy eseményt és annak résztvevőit bűnözőknek. Az emberiség mindeddig jogi szempontból mindössze 4 esetet minősített emberirtásnak, ezek: a zsidó holokauszt és a roma népirtás (a Nürnbergi Törvényszék ítélete alapján), a boszniai muzulmánok esete (Nemzetközi Törvényszék verdiktje alapján a volt Jugoszlávia vonatkozásában), valamint a tuszi nép elleni véröntés Ruandában (Nemzetközi Törvényszék ítélete Ruandára vonatkozóan). Jelenleg viták folynak a Pol Pot uralkodása alatt elkövetett bűncselekmények vádját elbíráló kambodzsai igazságszolgáltatás függetlenségének és szakmai felkészültségének megfelelőségéről. Ami a többi esetet illeti, melyek megvitatása során az emberek – főleg a jogtól távol állóak – előszeretettel használják a „népirtás” kifejezést, nehéz megállapítani, hol végződik a propaganda és hol kezdődik a politikai érdekek érvényesítése, mint például a szavazatok utáni hajsza, vagy egyik-másik ország EU-s csatlakozásának késleltetése. Azonban ezeknek a spekulációknak semmi köze a joghoz és az igazságszolgáltatáshoz.
Hasonló a helyzet az úgynevezett „örmény népirtással” is, amellyel kapcsolatosan több ország parlamentjében a lobbi-csoportoknak köszönhetően politikai, zömében nem jogi, inkább deklaratív jellegű határozatokat hoztak. Azonban, mivel a történelem során ebben az ügyben nem született törvényszéki ítélet, így maga az „örmény népirtás” ténye sem létezik. Esetleg adhatott volna némi esélyt az „örmény népirtás” mai apologétáinak a 1921. évi Máltai Törvényszék, melyet a szövetségesek direkt a törökök feletti bíráskodás céljával hoztak létre. Azonban a bírák, alaposan kivizsgálva a 144 gyanúsított ellen emelt vádakat, nem tudtak bizonyítékot találni vétkességükre és mindannyian szabadon bocsáttattak, 8 ember kivételével, akiket a vád egy másik pontjában találtak bűnösnek, éspedig a brit hadifoglyokkal szembeni kegyetlen bánásmódban. Ezért Zubor úr aligha tudna magyarázatot adni az olvasóknak, milyen bíróság vagy nemzetközi törvényszék ítélete alapján nevezi cikkében az egykori Oszmán Birodalom vezetőit „háborús bűnösöknek” és az országban lezajlott eseményeket „népirtásnak”.
Örmény védők Van ostromakor, 1915. Kép: Marshall Bagramyan
A cikk szerzője többször használja az „örmény népirtás” egyik régi propagandisztikus kliséjét, miszerint ez volt a XX. század első ilyen eseménye. De ha egy percre megfeledkezünk a jogrendszer alapvető szabályáról – a törvény és egyéb jogi aktus visszamenő hatályának tilalmáról – és alkalmazzuk a „népirtás” kategóriát még a fogalom bevezetése előtti időszakra vonatkozóan, akkor a XX. század első népirtása 1904-1907-ben Namíbiában történt, amikor a herero és namaqua népcsoportokat szinte teljes egészében elpusztították. A másodikra a két balkán-háború alatt került sor az 1912-13. években (Cornis-Pope & Neubauer, 2004: 21), az akkor elkövetett kegyetlenségeknek és tisztogatásoknak békés török lakosság esett áldozatául. A harmadik 1914-ben zajlott le: felfegyverkezett örmény csapatok támadtak védtelen törökökre, aminek következtében Isztambul kénytelen volt a lázadó örmény lakosságot a hadműveleti színtértől minél távolabbra kitelepíteni.
A már rég leleplezett történelmi hamisítások ismétlésétől sem idegenkedik a szerző. A történészek bebizonyították, hogy Adolf Hitler 1939. augusztus 22-én a Wehrmacht vezérkari gyűlésén tartott beszédében egyszer sem tett említést az örményekről. A Nürnbergi Per anyagából kiderül, hogy azon a napon Adolf Hitler két beszédet mondott, a reggelit és a délutánit. Luis Lohner amerikai újságíró, aki már az első világháború idején örmény propaganda-kiáltványok terjesztéséről lett híres, benyújtott a Nürnbergi Törvényszéknek egy dokumentumot, mely állítása szerint, tartalmazta Adolf Hitler „beszédének szövegét”, melyben van egy mondat az örményekről. A dokumentum L-3 szám alatt nyilvántartásba lett véve, azonban Lohner nem tudott meggyőző magyarázatot adni a dokumentum eredetéről. A törvényszéki tagok a dokumentumot eleve kétes eredetűnek minősítették, ám maga a felmerülésének ténye arra késztette a nyomozó hatóságot, hogy további, hiteles iratok után kutassanak, melyek fényt deríthettek Adolf Hitler mindaddig ismeretlen beszédeire. A kutatások eredményeként a Wehrmacht Vezérkari Levéltárban felbukkant még két dokumentum, melyek mint kiderült, Adolf Hitler augusztus 22-i beszédeinek pontos átirata voltak. Ezeket a dokumentumokat a Törvényszék a 798-PS és 1014-PS szám alatt vette nyilvántartásba. Egyik átiratban sem volt említés az örményekről, amikor ezeket összehasonlították az L-3 dokumentummal kiderült, hogy az L-
Nem felel meg a valóságnak Zubor úr azon állítása sem, hogy Svájcban, Szlovéniában és Argentínában büntetőjogi eljárás illeti azokat, akik tagadják az „örmény népirtást”. Először is, nem Szlovénia, hanem Szlovákia. Azt a szándékosan megtévesztő információt, hogy elfogadtak ilyen törvényt Szlovákiában, elsőként múlt év november 24-én a franciaországi "Nouvelles d'Arméniе" c. örmény kiadvány jelenítette meg, hivatkozással a volt szlovák igazságügyi miniszterre, majd a hazugságot átvette és továbbterjesztette az örmény befolyás alatt álló oroszországi "Regnum" Ügynökség (melynek már egy ideje Robert Kocsarjan volt örmény köztársasági elnök a tulajdonosa). Azonban a következő nap Szlovákia moszkvai Nagykövetsége cáfolta a dezinformációt. Másodszor, Argentína végképpen először jelenik meg ebben a témában. Aligha tudna Zubor úr pontos hivatkozással szolgálni a törvény számára és keltezésére nézve úgy Szlovákia, mint Argentína vonatkozásában. Ez kitaláció. Harmadszor, a svájci BTK 261prím cikkelye pénzbüntetést vagy legfeljebb három évig tartó szabadságvesztést szab ki a „faji, etnikai vagy vallási intolerancián alapuló népirtás vagy más emberiesség elleni bűncselekmények tagadásáért, lekicsinyítéséért vagy indoklásáért”. Tehát explicit nem nevesíti az örményeket. A törvény sújtja a népirtásnak mint fogalomnak a tagadását és a népirtás, mint tudjuk, akkor válik ténnyé, amikor arról bírósági vagy törvényszéki ítéletet hoztak. Az emberiség viszont, mint már említettük a fentiekben, gyakorlatilag négy esetet ismert el olyannak. Pont e felsorolt négy népirtás tagadása számít Svájcban bűntettnek. Ez ellen tiltakozhatnak, mondván, hogy Svájc elismerte az „örmény népirtást” törvényhozási szinten. Azonban, erre vonatkozóan érdemes megjegyezni, hogy először is, a parlament nem igazságügyi hatóság, és az elfogult képviselők nem léphetnek a független bírák helyébe. Másodszor pedig: a vonatkozó határozatot (határozatot, nem törvényt!) csak a parlament alsó-háza fogadta el, nem mindkettő. Az egyetlen személy, akit a fenti törvény alapján megbírságoltak, Doğu Perinçek török történész volt, aki Strasbourgban pert indított Svájc ellen az Emberi Jogok Európai Bíróságán és azt meg is nyerte, ami jogi precedenssé vált arra, hogy a BTK e cikkelye nem terjed ki az örményekre. Így a nincs olyan ország a világon, ahol konkrétan az „örmény népirtás” tagadását jogszabály tiltaná.
Bazarduzu, Kaukázus. Kép: Freieck
Zubor úr, sok figyelmet fordítva Szogomon Tehlirjan [en] ügyére, igyekszik bizonyítani, hogy a bíróság állítólag, szimpátiát érezve iránta, beszámíthatatlannak minősítette őt azzal az egyetlen céllal, hogy minél előbb szabadon bocsáthassák az örmény „Monte Cristo grófját”. Ezáltal a szerző azt sugallja az olvasóknak, hogy a gyilkos terrorista „igazságot szolgáltatott”. Miközben a bíróság nem azért bocsátotta szabadon Tehlirjant mert felmentette az általa elkövetett gyilkosság bűne alól, hanem mert valóban beszámíthatatlannak tartotta a vádlottat! Ennyi erővel beszámíthatatlanság elismerése esetében szabadlábra helyezhető „napjaink Tehlirjanja” – Anders Behring Breivik is, aki Tehlirjanhoz hasonlóan ártatlan embereket lőtt le, amit „elvi meggyőződésével” magyarázott és többek között az „örmény népirtás” megbosszulásával indokolt. Nem is kételkedünk abban, hogy Tehlirjanhoz hasonlóan neki is akadnának „szimpatizánsai” a tollforgatók köreiben. Az sem kétséges, hogy ha a berlini bíróság olyan „tisztánlátással” bírt volna, mint Zubor úr, aki évszázadok múltán is képes volt észrevenni Tehlirjan beszámíthatóságát, a vádlott azonnal a bitófára jutott volna.
Mi maradt eltitkolva az opponensünk cikkében?
Az Oszmán Birodalomban az örmények számos előnyt élvező „millet”-et képeztek, a törökök és örmények sok évszázadon keresztül egymás mellett éltek jó viszonyban. Amikor a birodalom gyengülni kezdett – élve I. Miklós orosz cár szavaival, lassan „Európa beteg emberévé” vált – szemet vetettek rá a nagyhatalmak, remélve vagyonának elosztását maguk között. Az emberiség akkori történelmi szakaszán ez normális jelenségnek számított. A nyílt külső támadásokon, vagyis háborúkon túlmenően, belülről is igyekeztek megingatni a többnemzetiségű államot, szítva a szakadár nemzeti mozgalmakat. Így vált függetlenné Görögország, Szerbia, és Bulgária. Ma keveset beszélnek ezen államok függetlensége humanitárius következményeiről, vagyis a török lakosság tömeges kiűzéséről a Balkánokról Anatóliába. Az emberi tragédiák, a több ezer török család nyomorúsága ellenére a társadalom alapvetően megértéssel fogadta a volt honfitársaik elszakadását az országtól, mivel tudatában volt annak, hogy a török nemzet részére a balkáni országok csak birtokolt területek voltak és nem a történelmi hazája.
A nagyhatalmak az ország keleti területein is megtalálták azt a potenciális erőt, amely segítségével tovább gyengíthették a birodalmat. Nem véletlen, hogy a Berlini Kongresszus után pont Kelet-Anatóliába áramlott számos európai és amerikai misszionárius, akik iskolákat és kórházakat nyitottak meg, jótékonysági szervezeteket alapítottak, és ezzel egyidejűleg keresték annak lehetőségét, hogyan keltsék életre a nemzeti mozgalmakat az örmények köreiben. Azonban a balkáni népektől és az araboktól eltérően, akik többségben voltak saját hazájukban, az örmények szám szerint még csak nem is közeledtek a demográfiai többséghez egyik vilajetben sem a hat közül, melyeket a nagybirodalmi tervek szerint a jövendőbeli új Örményországnak szántak. Nagyon találóan írt erről Vahan Norair Dadrjan örmény történész: „Görögország, Szerbia és Bulgária az Oszmán Birodalom végtagjai voltak, amelyek nélkül az amputációt követően még életben maradhatott volna, de az örmények az ország gyomra és belei voltak”. Valóban, az örmények és a törökök évszázadokon keresztül békésen éltek egymás mellett egész Anatólia szerte, falvaik majdhogynem "sakktábla elrendezésben" helyezkedtek el, és még a legkisebb városoknak is örmény-török vegyes lakossága volt. Azonban egyetlen vilajetben sem volt az örmény lakosság többségben. Egy örmény állam kialakítása ezen a földön a többséget képező török lakosság számára az őshazája elvesztését jelentette. Emlékezve arra, mi lett a sorsa a balkáni törököknek, miután ott független országokat alakítottak ki, a törökök nem tápláltak semmilyen illúziót arra vonatkozóan, milyen sors vár rájuk, ha Anatóliában egy örmény államot hoznak létre. Egy ilyen állam megvalósítása Woodrow Wilson önrendelkezési elmélete szerint, abban az esetben lett volna lehetséges, ha az örmény kisebbség többséggé válik, ez pedig úgy lett volna elérhető, ha a török lakosságot vagy elűzik, vagy kiirtják valamilyen lázadás, illetve egy soron következő orosz-török háború során. Erre bőven találunk példákat, mindenki jól emlékszik az azerbajdzsáni lakosság sorsára Kaukázus azon vidékén, mely az 1828-as orosz hódítás előtt még 80%-ban azeriek lakta Ireváni Kánság volt, melyet az Oroszországhoz történő csatolást követően Örmény Körzetnek neveztek, és amelynek demográfiai összetétele jelentősen megváltozott. Pontosan ezeket a terveket preferálták a nagyhatalmak és misszionáriusaik a Berlini Kongresszust követő időszakban Kelet Anatólia vonatkozásában, ezt akarták megvalósítani a korábban lojális örmény lakosság segítségével, hogy tovább gyengítsék „Európa beteg emberét”.
A konfliktus áldozatainak maradványait feltáró ásatások, Zeve, Van.
Ezért amikor kitört a világháború, minden készen állt ahhoz, hogy az örmény lakosság, vállalva az „ötödik oszlop” szerepet, fegyveres lázadást [en] keltsen és aktívan segítse a közeledő orosz csapatokat, tönkretéve a kommunikációt és akadályozva a török hadsereg hadtápbiztosítását. Az örmények bojkottálták a besorolást és az örmény katonák tömegesen álltak át az oroszok oldalára, az örmény fegyveres bandák visszaélve azzal, hogy a török férfiak bevonultak a hadseregbe, hozzáláttak régi vágyuk megvalósításához – a demográfiai helyzet megváltoztatásához védtelen asszonyok és gyermekek fizikai megsemmisítése útján.
A török levéltárak, melyekkel Zubor úr feltételezhetően, nem foglalkozott, arról tanúskodnak, hogy az örmény fegyveres bandák legalább 523.955 török [en] civilt – zömében nőket és gyermekeket gyilkoltak meg. És ez csak azoknak az áldozatoknak a száma, akiket név szerint ismertek és ezért elhalálozásukat rögzíteni tudták a nyilvántartásokban. De hány ilyen eset nem került a nyilvántartásba? Számos történész azon a véleményen van, hogy az örmények több mint egymillió török civilt gyilkoltak meg, nem számítva azokat, akik a zavargások miatt bekövetkező éhségtől vagy betegségtől haltak meg (Justin McCarthy amerikai történész adatai szerint: 1.190.000 meggyilkolt és 900.000 sebesült török volt csak Kelet-Anatóliában, nem számítva azokat, akiket az örmények a francia légió tagjaiként öltek meg Kilikiában, valamint a görög hadseregtagjaiként – Nyugat-Anatóliában). Az örmények gyilkolták a törököket, akik még nem is olyan régen a szomszédjaik voltak, úgy a török hátországban, mint az orosz hadsereg által megszállt területeken. Még az orosz tiszteket is ámulatba ejtette az örmények kegyetlensége, de képtelenek voltak megakadályozni a véres orgiákat. És ha „népirtásnak” lehet nevezni a kormány tömeggyilkosságok utáni kényszerintézkedéseit a fellázadt örmények internálásáról a hadműveleti térségből (mellesleg, a frontról visszarendelt rendőrség kíséretében), akkor minek, ha nem „népirtásnak” kell neveznünk azokat a tömeggyilkosságokat, melyeket az örmények bandák a békés török lakossággal szemben követtek el? Voltak az örmény vezetők részéről hasonló intézkedések, melyek a török menekülteket védelmezték volna az örmény támadásoktól? Még a gondolat is nevetséges!
Az Ararát a török-örmény határvidéken. Kép: MrAndrew47
A háborús időkben más országokban is történtek internálások: a második világháború alatt az USA-ban internálták a japán lakosságot, a Szovjetunióban – a Volga-menti németeket, Ausztráliában – a «gyanús etnikai csoportokat», stb., habár mindannyian távol voltak a hadműveleti térségektől, egyikük sem lázadt fel, nem gyilkolta meg a világháború csataterein életüket áldozó katonák védtelen családtagjait.
Egyesek párhuzamot vonnak az örmények első világháború alatti szenvedései és a zsidók második világháború idején történt tragédiája között, az 1915. év eseményeit még „örmény holokausztnak” is nevezik. Azonban ez az összehasonlítás gyalázatos. Talán a Harmadik Birodalom zsidósága fegyveres lázadást robbantott ki az ország szívében, miközben a birodalom harcolt a világháborút frontjain? Vagy talán a zsidók elfoglalták, mondjuk, Düsseldorfot vagy Drezdát, azzal a céllal, hogy átadják az ellenség kezére, mint ahogy azt az örmények tették Van várossal, lemészárolva a település teljes török lakosságát és ezáltal előkészítve a feltételeket az orosz hadsereg támadásához? Esetleg a zsidók a háború folyamán német civileket gyilkoltak meg, akik száma 500 ezertől 1 millióig terjedt, arra törekedve, hogy Németország közepén egy zsidó államot hozzanak létre? Vajon a zsidók a háború alatt továbbra is folytatták régi kényelmes életüket a német fővárosban, mint ahogy a hazájukhoz lojálisnak maradt örmények az első világháború elejétől a végéig, akik éltek, dolgoztak és még az isztambuli templomaikba is járhattak? Volt rá példa, hogy Hitler kivégeztetett volna legalább egy SS tisztet a zsidókkal szembeni kegyetlen bánásmódért, mint ahogy az számtalanszor megtörtént az Oszmán Birodalomban az örmény áttelepülőket kísérő rendőrökkel, amiért kegyetlenül bántak velük, vagy nem tudták megvédeni őket a kurd irreguláris csapatok avagy a falusiak támadásaitól, akik bosszút akartak állni az örmények által meggyilkolt rokonaikért és falubeliekért? Ki és hol látott még egy ilyen „népirtást”?
Az első világháború idején Anatóliában tragikus események mentek végbe: az örmények ölték a törököket, és a törökök ölték az örményeket. Mindenki gyilkolt mindenkit, mert egyértelművé vált, hogy a több évszázados békés szomszédságnak vége, és a két nép egy földön már nem fog tudni együtt élni. Ez egy tragikus „zéró összegű játék" volt, melynek szabályait nem a törökök, hanem az örmények diktálták. És ha a közösségek közötti tömeggyilkolásokat „népirtásnak” lehet nevezni, akkor egyértelmű, hogy ebben a térségben két ilyen „népirtásra” került sor: előbb volt a török, utána az örmény. Azonban elfogadhatatlan, etikátlan és történelmileg helytelen csak egyedül az „örmény népirtásról” beszélni, egy szóval sem említve a „török népirtást”.
Térkép az Oszmán Birodalom népességének nemzetiségek szerinti eloszlásáról, 1914.
Igen, az első világháború alatt az örmények súlyos megpróbáltatáson estek át. Az internáltak már soha többé nem térhettek vissza otthonukba, aki életben maradt elvesztette hazáját. Ennek az lehetne az alternatívája, hogy a törökök is elvesztik hazájukat. Az örmények saját tragédiájukat a nagyhatalmaknak (első sorban Angliának, Franciaországnak és Oroszországnak) valamint a felelőtlen vezéreiknek „köszönhetik”, akik háború idején lázadásra és etnikai tisztogatásra késztették őket. Azonban a török lakosság részére sem jutott kevesebb szenvedés. A háborús években a szövetségesek sajtója túlcsordult az örmény gyilkosságoktól, de egy szóval sem említette az örmények által meggyilkolt törököket, ami természetesen, az akkori háborús propagandával magyarázható. Azonban a háború után sem változott meg ez az egyoldalúság: a nyugati médiák továbbra is csak az örményekről írtak (és írnak), elhallgatva a törökök tragédiáját. Ennek három magyarázata is van: (1) a törökök, az örményektől eltérően, nem emigráltak tömegesen Nyugatra, ahol mesélhettek volna szenvedéseikről az újságíróknak és politikusoknak; (2) a törökök mentalitása nem szenved „áldozat szindrómában”, szenvedéseikről inkább hallgatnak; (3) a Nyugat azért preferálja az örményeket a törökökkel szemben, mert bizonyos értelemben így kívánja kompenzálni az anatóliai új haza ígéretének meghiúsulását. Innen ered a nyugati társadalomban elterjedt „örmény népirtás” sztereotípiája.
Végezetül, szeretném röviden kommentálni a szerző következő szavait: „1918 szeptemberében szinte teljesen kiirtották az örményeket Bakuban”. Zubor úr eltitkolja a HVG olvasói elől a Bakuban történt szeptemberi események előtörténetét, vagyis a Sztepan Saumjan által minden előzmény nélkül megszervezett kegyetlen mészárlást, melyet az örmények végeztek Baku azerbajdzsáni lakosai ellen. 1918. március 30-31. előtt 2 nappal a dashnakok (örmény banditak) megöltek több mint 10.000 békés azeri lakost. Ezután, a tavasz és a nyár folyamán, egészen szeptemberig, Azerbajdzsán további régióiban tomboltak Saumjan és Amazaszpa bandái, lemészárolva összesen 120.000 azerit. Andranik Ozanian és Garegin Nzsde csapatai csak Nahcsivánban, Karabahban és Zangezurban 70.000 azerbajdzsáni lakos öltek meg. Céljuk változatlanul az azerbajdzsáni demográfiai többség megszüntetése volt azzal, hogy Azerbajdzsánt eloszthassák Oroszország és Örményország között. Nos, ez volt az igazi népirtás, amelynek csak Oszmán Nuri pasa hadseregének érkezése szeptemberben tudott véget vetni, nekik köszönhetően tudott fennmaradni napjainkig az azerbajdzsáni nemzet!
Nos, ezekről a „kényelmetlen” tényekről Zubor úr inkább nem is ír, cikkének legnagyobb gyengesége a tájékozatlanságban és a tények hiányában rejlik.
Szerző: P. Garajeva
Külügyminiszteri szintű találkozó Jerevánban: Ahmet Davutoglu (balra) és Edward Nalbandian (jobbra). Kép: The Armenian Weekly
Cornis-Pope, Marcel & Neubauer, John (2004),History of the literary cultures of East-Central Europe.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.