Két amerikai vonatkozású évforduló is volt az elmúlt hetekben. Előbb a 20. század legfelemelőbb nemzetközi pillanatai közé sorolható berlini Kennedy-beszédé, amelyre 1963. június 26-án került sor, amikor az Egyesült Államok szolidaritásáról biztosította Nyugat-Berlint a hidegháború lobbanáspontjához közel – az egyre inkább kiéleződni látszó konfliktus frontvonalában - egy esetleges keleti katonai agresszió esetén.
Balra: J. F. Kennedy amerikai elnök beszéde Berlinben
A második a Gettysburg-i ütkozethez kötődik, amely 1863. július 1-én történt, amely a történészek jelentős hányada szerint egyfajta fordulópontnak tekinthető a polgárháború kimenetelét illetően is. Az összecsapásnak különben magyar vonatkozásai is voltak, hiszen az 1848-as forradalom és szabadságharc veteránjai is részt vettek az északiak győzelmével végződő ütközetben, amely a rabszolgatartó rendszerre felesküdött Konföderáció felszámolásához vezető út talán legjelentősebb mérföldköve volt a harcmezőn.
Abolicionizmus és izolacionizmus. Az abolicionizmus terén az Egyesült Államok még akkor is példát mutatott a világnak, ha történetesen jóval a rabszolgaság felszámolását követően sem beszélhetünk egyáltalán semmiféle jogegyenlőségről az Egyesült Államokban, legalább is az 1964-es polgárjogi törvényig. Továbbá akkor is, ha a részben a Gettysburg-i győzelem eredményeként végül bekövetkező, döntő északi katonai siker nyomán megvalósuló világtörténelmi változásokat megelőzően az Alapító Atyák demokráciája nem jelentett egyebet, mint a földbirtokos, adott esetben rabszolgatartó fehér férfiak népuralmát.
Az izolacionista doktrína feladása pedig, ha a geostratégiai érdekek is úgy kívánták, néha még egybe is vágott a térség
népeinek igényeivel, erre Berlin kiváló példa. Kennedy hatalmas tiszteletet vívott ki mind a „szabadnak” mondott, mind a kevésbé szabad világban egyaránt, amiért országa nem hagyta magára a német fővárost elszigeteltségében, ahogy Czeslaw Milosz mondaná, a „Történelemelefánt,” vagyis a totalitárius szovjet birodalom és „népi demokratikusnak” nevezett provinciái nyomasztó szorításában.
Jobbra: a Gettysburg-i csata emlékműve
Másfelől viszont nemegyszer érezhették országok, közösségek a történelem folyamán úgy, hogy „a világ csendőre” cserbenhagyta őket, mert nem számítottak eléggé, ha pedig mégis, akkor a hangzatos szólamok mögül kiszűrődött, hogy nekik csak egyfajta ürügy szerepét szánták: alibit, nagyhatalmi törekvések és érdekek megvalósításához, illetve képviseletéhez.
A hidegháborút követő, kérészéletű, USA által dominált világrend hanyatlásával karöltve lett egyre világosabb (és megvetettebb) az a Prokrusztész-ágy, amelybe az emberi jogok és a demokrácia, egyének és közösségek viszonyában is, otthon és a nemzetközi erőtérben egyaránt, amerikai mércével kényszerülnek.
Az elmúlt hetek, hónapok, évek és évtizedek képmutatásának bántó fényében, a két felelevenített jeles esemény tükrében különösen hamiskásan csillognak a Csillagok, összekuszálódnak a Sávok, és megelevenedik Guantanamo, Abu Ghraib, az aggresszív, az amerikai külpolitika nemzetközi delegitimációjával járó, „előbb üt aztán kérdez-külpolitika,” a „terrorizmus elleni háború”-ban megjelenő vallási és faji elem, amely csorbítja Amerika demokratikus hitelét, a közel-keleti konfliktust övező, bosszantóan egyoldalú hozzáállás, a véleménynyilávnítási szabadságával élő Edward Snowden meghurcolása, vagy épp a Patriot Act és mindezek zavaróan vibráló, tarka kaleidoszkópja. Ezen a vörös a dróntámadásokban kiontott civilek vére, a fehér a színes bőrű, tizenéves Trayvon Martint rasszista indítékból meggyilkoló elkövető, a kék a Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) internethasználók adatait gyűjtő rendőrállam, a sávok a népirtásokban cinkos rendszerekhez fűződő, elnéző szálak (vö.: „Somoza may be a son of a bitch, but he's our son of a bitch”). Csillagok pedig nemigen vannak, néhány kiszivárogtatón, ún. whistleblower-en kívül.
Hogy a jelen és a közelmúlt, posztmodern Amerikája nem homályosítja-e el végérvényesen a rabszolgatartás felszámolását zászlaira tűző, Gettysburgnél történelmi győzelmet arató, a totalitárius Kelettel szemben Berlinben hitelesen a hangját felemelő Amerika emlékét, és eszünkbe jutnak-e majd az az utóbbiak a későbbiekben, száz meg száz évforduló múltán, nem bizonyos.
Ekvádori, diplomata rendszámú autó a moszkvai Seremetyevo reptéren, Edward Snowden érkezésekor. Kép: Dmitry Rozhkov
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.