Néhány hete egy nemcsak fociról szóló világbajnoki selejtezőn meghallgathattuk Románia nemzeti himnuszát, amit teli torokból énekelt, zengett, üvöltött több tízezer ember a bukaresti nemzeti stadionban. Ez a himnusz történelmietlen, önmagán jóval túlmutat és úgy vélem, hogy amellett, hogy a román nép önazonosságát egyszerre határozza meg és képezi le, jelentős hányadának sovinizmusa is ez által és ebben él.

Jelen írás nem a 21. századi román nemzet egységének megkérdőjelezése. Megsérteni nemzeti mivoltában senkit meg nem kíván. Nem áll földrajzi-politikai tájegységekre támasztott igények ad absurdum expanziós törekvések szolgálatában. Nem próbálja relativizálni szélsőséges magyar megnyilvánulások felelősségét egy-egy történelmi helyzetben, hanem történészi perspektívákat kínál az országok közötti párbeszéd kiteljesedését akadályozó, elvakult és vakító, romániai nacionalista köd szerteoszlatásához.

Egy himnusz egyfajta sine qua non a nemzettudat és annak megnyilvánulási formáinak kontextusában. A kollektív emlékezet egy színtere, hasonlóan a történelemórákhoz, az állampolgári ismeretekhez, az oktatási rendszerhez, a nemzeti ünnepekhez, az évfordulókhoz, amelyek együttesen, a múlt elemeinek célzatos egymáshoz illesztése nyomán egy képzeletbeli univerzumot teremtenek. Mindez jóval azelőtt egységes egésszé áll össze, mielőtt az egyén ezt az építményt kritikus szemmel vizsgálgatni kezdené. Egy himnusz egyebek mellett ennél fogva alapja egyének és emberi közösségek világnézetének is, tehát megérdemel egy alaposabb vizsgálatot Románia kontextusában is. 

Ébredj román, ébredj halotti álmodból,
Melybe süllyesztettek barbár zsarnokok!
Most, vagy soha, teremts magadnak eljövendő sorsot,
Melynek kegyetlen ellenséged is meghajolni fog!

Most vagy soha, bizonyítsd be a világnak
Hogy még folyik a római vér ereidben
És hogy szívünkben még őrzünk büszkén egy nevet
Csaták győztesét, egy nevet: Traianus.

Nézzétek ti dicső árnyak: Mihály, István, Mátyás király
Román nemzet, a ti dédunokáitok,
Felfegyverkezve, a ti tüzetekkel ereinkben
Mind azt kiáltjuk "Élet szabadon, vagy halál!"

Papok kereszttel az élen! Hisz a had keresztény,
A mottó a szabadság, a cél szent,
Inkább meghalunk csatában, teljes glóriában,
Mint hogy újból rabszolgák legyünk régi földünkön.

Vizsgáljuk meg közelebbről az idézett versszakokat. Az őket átitató, belőlük kirajzolódó mítoszok láncolatának dekonstruáláshoz kíván jelen írás támpontokat adni.

Nem vagyok hivatásos történész, ugyanakkor sokat foglalkoztam eredetmítoszokkal és különféle őstörténetekkel.

Az időszak, amelyben a fenti nemzeti himnusz zenéje és szövege létrejött (1848), a „népek tavasza” néven ismert Európában. Ez a periódus egy olyan nemzetalkotási folyamatot hozott el öreg kontinensünkön, amely az etnikumra alapozó identitás gondolatát a tömegek számára jelenvalóvá teszi, s „a múltra és jövőre vonatkoztatva úgy jeleníti meg, mintha természetes közösséget alkotnának” – írja Étienne Balibar (Balibar, 1996. 96).

A nemzetiségi ébredés, vagyis a kulturális önazonosság prioritásainak, nyelvezetének eltolódásai és módosulásai akár saját történelmünkből is nyilvánvalóak. Az 1823-ban, szatmárcsekei magányában szerzett „Őseinket felhozád/ Kárpát szent bércére, / Általad nyert szép hazát / Bendegúznak vére / S merre zúgnak habjai / Tiszának, Dunának, / Árpád hős magzatjai / Felvirágozának…” verssorok megjelenítik Kölcsey Ferenc látomását a Honfoglalás időszakáról.

Az Európa-szerte kibontakozó nemzeti mozgalmak hőskölteményei, nemzeti imádságai kinyilatkoztatásszerűen kezdték szerkeszteni emberi közösségek emlékezetét, kollektív tudatát és világnézetét. A múltat kutatók képzeletének, téves következtetéseinek segítségével hívtak életre olyan fiktív folytonosságokat, mint a Julius Caesar idejében Róma ellen küzdő gallok és a mai franciák, a rómaiak és az olaszok, az ókori görögök és az általuk benépesített vidék kései lakosai, a cheruskok és a németek, a kelta icenus törzs és az angolok, a sumérok és az újtörökök, a főníciaiak és a máltaiak vagy épp a libanoniak, stb. közöttieket (Geary, 2002. 7). Kritikátlanul kezdték el magukba szívni nemzedékek a dicső ősök romantikus örökségének ópiumát, olyan nemzetek hosszú-hosszú múltjára tekintve büszkén vissza, amelyek talán soha nem is léteztek. 

Ahogy a Deșteaptă-te, române! [en] román népe, amelyet barbár zsarnokok „halotti álomba süllyesztettek", sem létezik, mint egységes nép. Fikció, hiszen kizárólag meglehetősen képlékeny, modernitás előtti emberi közösségeket takarhatna, mivel azok a nyelvi és kulturális struktúrák, amelyeket egy ilyen csoport magáénak vallott, soha nem voltak olyan erősek, amint azt a kései történészek (vagy nacionalista költők és természetesen politikusok!) feltételezik – véli Shlomo Sand. A hivatalrendszer működtetése hozta őket létre, királyságok, vagy hercegségek - vagy írásunk szövegkörnyezetében az 1877-es egyesülésükig fejedelemségek – égisze alatt, fokozatosan egybeolvasztva az „alkultúrákat.” Sand definíciója szerint a „nép” tehát olyan társadalmi csoport, amely egy meghatározott területen él, rendelkezik a közös normarendszernek és a szekuláris kulturális gyakorlatnak (nyelvhasználat, ételek, öltözködés, zene, stb.) legalább a körvonalaival. E nyelvi és néprajzi jellegzetességek, amelyek megelőzik a nemzetállamok létrejöttét, nem szilárdultak meg, s nem voltak sem alapvetőek, sem egyértelműek ahhoz, hogy az egyéb csoportoktól való megkülönböztetést igazolják. Valójában éppen az államközi kapcsolatok és konfliktusok története az, amely számos esetben meghatározta a „népeket” elválasztó határokat. (Sand, 2009. 63.)

Mit mesélnek a kövek? Traianus hídja Drobetában. Kép: Denis Barthel

A népek, lakosok, bennszülöttek, törzsek és vallásos közösségek nem nemzetek, még ha gyakran így is beszélnek róluk. Kulturális elemként kulcsfontosságúak voltak az új nemzeti identitások kialakulásához, azonban nem rendelkeznek azokkal a döntő jellegzetességekkel, amelyeket a modernitás teljessége, mint egy ragadozó, karmai között cipel. (Sand, 2009. 65.)

Benedict Anderson Imagined Communities című könyvében úgy határozza meg a nemzet fogalmát, mint egy olyan elképzelt politikai közösséget, amelyet belülről fakadóan körülhatároltnak és önállónak gondolnak. Minden közösség, amely nagyobb, mint egy törzs vagy falu, elképzelt lehet csupán, mert tagjai között nincs közvetlen kapcsolat, ilyenek voltak az újkor előtti nagy vallási közösségek is. De a premodern társadalmaktól eltérően a nemzetnek új, korábban ismeretlen eszközei vannak arra, hogy biztosítsa az emberek kötődését az elképzelt közösséghez (Anderson, 1983. 6), nem is akármilyenek.

Anderson szerint a nyomtatás tizenötödik századi feltalálása azért tekinthető mérföldkőnek a nemzettudat göröngyös útján, mert a „nyomdakapitalizmust” követően, a szent nyelv és a tömegek által használt hétköznapi beszélt nyelv nagy múltra visszatekintő szétválasztása lassan megszűnt. Az európai királyságok hivatali nyelve szintén a nyomtatásnak köszönhetően terjedt el, megteremtve a későbbi nemzeti nyelvek kialakításának alapjait, amelyeket ma ismerünk. Az ipari forradalomnak - amelyet Irving Fang a „harmadik információs forradalomnak” nevezett - a nyomtatásra gyakorolt jótékony hatása révén pedig lassan megjelent a tömegtársadalom és a nacionalizmus (Fang, 1997. 46). Emlékeztetőül: az első román nyelvű írásos nyelvi emlék 1521-ből való: ez Neacșu levele Campulungból a brassói bíróhoz, az első nyomtatott román nyelvű könyv, Deacon Coresi kátéja pedig 1559-ből származik. Anderson szerint tehát a regény és az újság volt az első kommunikációs eszköz, amely segített meghatározni a formálódó nemzeti határokat. Évszázadokkal az „egységes” román nép „barbár zsarnokok” általi, vélt „elnyomatásának” kezdetét követően.

Ernest Gellner Nations and Nationalism című munkájában pedig arra világít rá, hogy a termelési folyamat fejlett megosztását, tehát a kapitalizmus korai szakaszát megelőzően nem beszélhettünk megszilárdult nemzetekről. A termelési folyamat fejlődése, a horizontális és vertikális munkaerő-áramlás, majd az alapfokú oktatás általánossá tétele és a műveltség terjedése voltak azok a tényezők, amelyek megszüntették a magaskultúra elszigeteltségét és létrehozták azt a politikai jelenséget, amelyet nemzetként ismerünk. (Gellner, 2009. 18)

Anderson és Gellner nyomán hangsúlyoznunk kell tehát, hogy csakis a hagyományos földművelő társadalmat meghaladó, a munkamegosztás magas fokára jutott, a társadalmi mozgást és a gyors információcserét lehetővé tevő világban alakultak ki azok a feltételek, amelyek nyelvi és kulturális egységhez vezettek. Ebben identitás és öntudat immár nem csak egy szűk elit vagy bizonyos csoportok kiváltsága, ahogy ez a múltban volt, hanem a termelést végző tömegek gondolkodásában is többnyire jelen van.

Népvándorlás 100 és 500 között. Kép: MapMaster

Gellner radikális gondolatmenetében továbbmegy, és azt írja: „a nacionalizmus hívja életre a nemzetet, és nem fordítva.” Eric Hobsbawm a német történész nyomdokain szintén figyelmeztet, hogy a nemzeteket lényegében felülről teremtik. (Hobsbawm, 1992. 10-11.)

Ennek a folyamatnak a kiteljesítésében hárul szerep az értelmiségre. Ők állították össze az első szótárakat, regényeket, verseket írtak az elképzelt nemzetről, felvázolták a szülőföld határait is. Mélabús tájképeket festettek a nemzet földjéről, népmeséket költöttek, hatalmas erejű hősöket találtak ki, s az ősi néphagyományt egységes egésszé szőtték. Egymáshoz nem kapcsolódó, különböző politikai egységek történelmét egységes, összefüggő, egymásra következő narratívába olvasztották, amely egyesítette a teret és az időt, s így egy hosszú, ősi időkben gyökerező nemzeti történelem bontakozott ki.Legtöbbjük nem egy új nemzet születésénél segítkező bábának látta magát, hanem egy alvó nemzet leszármazottjának, akinek feladata, hogy népét hosszú álmából felébressze. (Sand, 2008. 109 - 110).

„Ébredj román, ébredj halotti álmodból…” A román nemzettudat vonatkozásában a szellem azon szobrászai, akik a nemzet képét saját elképzeléseik szerint, ugyanakkor leginkább koruk kifinomult elvárásaihoz igazítva kifaragták, az Erdélyi Iskola (Școala Ardeleană) tagjai voltak.

E mozgalom tagjai voltak az elsők, akik történelmi és nyelvészeti érveket állítottak a románok római eredetének az igazolására. Elméletük szerint a rómaiak elpusztították a dákokat, így a román nép kizárólag a rómaiak leszármazottja. “…Szívünkben még őrzünk büszkén egy nevet / Csaták győztesét, egy nevet: Traianus.”

A leszármazás értékesebbé tette az új identitást, s minél távolabbra tudták visszavezetni a múltat, annál végtelenebbnek tűnt a jövő. Nem véletlen tehát, hogy minden értelmiségi foglalkozás közül a legnacionalistább a történészé.  

Az erdélyi iskola a történelmi mítoszok életre hívása mellett jelentős hatást gyakorolt a román kultúra fejlődésére, nem csak Erdélyben, hanem Havasalföldön és Moldvában is, hozzájárulva a román nemzeti öntudat kialakulásához. Az erdélyi iskola alakította ki a jelenlegi latinbetűs román ábécét, amely felváltotta a 10. század óta használt cirill betűs írást. Ők jelentették meg 1825-ben Budán az első négynyelvű román szótárt. Az iskola további jelentős szerepe a román nyelv megújításában a francia és olasz neologizmusok meghonosítása volt. Ők fogalmazták a II. Lipót császárnak benyújtott Supplex libellus Valachorum néven ismert petíciókat, amelyben létszámarányos képviseletet kértek a román népnek.

Az új tanok lelkes híveit nem zavarta a Frankenstein szörnyének mintájára különböző eredetű részekből összefabrikált nemzet. Az ősök ismerete elengedhetetlen volt, és egyes esetekben az utódok elszántan igyekezték meghatározni, akár etnikai-biológiai metaforákkal is, az átöröklött biológiai mag tulajdonságait: „…Hogy még folyik a római vér ereidben...”

Az ún. Erdélyi Iskola szoborcsoportja Kolozsvárott. Kép: Istvánka

Raymond Aron francia gondolkodó veti fel a kérdést, hogy vajon a rasszizmus nem a szegények sznobizmusa-e? Ez a gondolat nemcsak az újkori tömegek jól ismert szellemi állapotát rögzíti, hanem rámutat a „vérségi kötelék” elméletének történelmi gyökereire is, amely meghatározó volt az egyes nemzeti csoportok határainak meghúzásában: a „kék vér”, amely az arisztokraták szimbolikus tőkéje volt évszázadokon át, helyett az ősire, a közösre tevődött a hangsúly (Aron, 1969, 90).     

Most pedig álljunk meg a Dracula-történethez hasonlóan részben tényeket, részben fiktív elemeket tartalmazó história néhány állomásánál, az eddigiek során lefektetett állítások fényében, távirati stílusban.

Tudunk-e folytonosan lakott településekről? Ha a latin nyelvű kontinuitás bizonyítékaként tekintünk is olyan statikus tárgyi leletekre, mint a Biertani adomány, és az intenzív népvándorlás okozta vizigót, gepida, hun és avar jelenlét ellenére is elfogadjuk egyes letelepedett (Pop, 1999. 36-37.) hatalmi központok létét, vajon azok egységes népet, nemzetet feltételeznek? Aligha.

Mint arról már szó volt, az újkort megelőző időszakban a világ lakosságának döntő többsége írástudatlan földműves volt, egy a mindenkori államigazgatási központok nyelvéhez annál közelebbi dialektust beszélve, minél közelebb éltek azokhoz. 

Tehát legfeljebb egy, a romanizált dákok leszármazottjának tekinthető elitről beszélhetünk, amelyhez a nép a (kora) középkori hatalmi berendezkedési minták alapján feudális értelemben kötődött, ám sok közös vonás bennük nemigen lehetett, még nyelvileg sem, hiszen az alá-, fölérendeltségi viszonyok fenntartásában érdekelt kiválasztottak, kiváltságosak kevéssé vehettek tudomást az alacsonyabb társadalmi csoport közgondolkodásáról, ad absurdum törekvéseiről. A „román” politikai elit az adminisztratív elitkultúrába soha nem akarhatta a kérdéses időszakban (és jóval utána sem) beolvasztani az egész „népet” (i.e. a szélesebb tömegeket), nem volt szüksége a „nép” részvételére s az e folyamat előmozdításához szükséges technológiai, szervezeti és az információáramláshoz szükséges eszközökkel sem rendelkezett.

De vajon mennyire tekinthetjük egységes „politikai nemzetnek” azt az elitet, amely olyan erős kulturális és lingvisztikai befolyások alatt állt, hogy a Wikipedia-n listázott, 41 középkori tisztsége és titulusa közül mindösszesen 9 latin eredetű etimológiailag, döntő többségük szláv (pl. Boier/Bojár), görög/bizánci (pl. Condicar/Kódik), germán (Pârgar/Bürger) és magyar (Pârcălab/Porkoláb), hogy az úgynevezett fanarióta időszak 41 tisztségéről, amelyek két (!) kivételtől eltekintve etimológiailag mind türk eredetűek, ne is beszéljünk?       

Római amfiteátrum a néhai Ulpia Traiana Sarmizegetusában. Kép: Codrinb

Olyan, az alap- és középfokú tanulmányokból ismert emlékképek, mint a Budai Nagy Antal, Tordai Edictum, csak meggyőzik az elfogulatlan szemlélőt arról, hogy egységes nemzetekről nem beszélhetünk, nemhogy a Honfoglalás időszakában, de jóval azután sem. Mert mit mondanak nekünk ezek az emlékképek?

Nem kell Karl Marx hívének lennünk, sem a világtörténelem vezérfonalának az osztályharcok sorozatát tekintenünk ahhoz, hogy belássuk: az 1437-es Budai Nagy Antal-féle erdélyi parasztfelkelés ténylegesen társadalmi osztályok konfliktusának eredménye volt, az e nyomán keletkezett ún. kolozsmonostori egyezményt erdélyi rendek kötötték, névlegesen az Erdélyt fenyegető oszmán és mongol veszéllyel szemben, ám ténylegesen a parasztok ellen irányultan. Magát az etnolingvisztikai jelentéssel bíró ’român’ melléknevet a 17. századig felváltva használták a ’jobbágy’ jelentésű ’rumân’ szóval még a román történetírás szerint is (Brezeanu, 1999. 229-246).

Fontos kitérni arra, hogy a dalban románként azonosított István vajda (Ștefan cel Mare, 1433 – 1504) a Havasalföldtől évszázadokon át erőteljesen különálló Moldvai fejedelemség élén állt. Sand a nemzet jellegzetességeként említi azt, hogy az „rendelkezik közös területtel, s tagjai úgy érzik, és ennek hangot is adnak, hogy e földnek kizárólagos birtokosai.” (Sand, 2008. 75) Márpedig Moldva és Havasalföld csak 1862-ben egyesült.

A szabad vallásgyakorlás elemeit tartalmazó, annak egyik első európai garanciájának tekintett 1568-as Tordai Edictum a római katolikus, a protestáns és az unitárius felekezetekről rendelkezik, nem nemzetekről. Figyelemreméltó ugyanakkor, hogy a görögkeleti ortodox közösség vallási jogait figyelmen kívül hagyta, annak ellenére, hogy az ő jelenlétük is vitathatatlan a térségben. „…Hisz a had keresztény…”

A 17. századi Erdélyben Székely Mózes (1553 – 1603) és a himnuszban szintén szereplő Vitéz Mihály (románul: Mihai Viteazul, 1558 – 1604) fejedelmek szövevényes életútja arra mutat rá, hogy nem nemzetiségi törekvések, hanem geopolitikai érdekek, személyes ambíciók és erőviszonyok határozták meg a korabeli gondolkodást, hiszen az erdélyi rendek, a havasalföldi vajdák és a székely székek követői egymás oldalán harcoltak hol a Habsburg császár, hol az oszmán szultán, majd egymás ellen ebben az időszakban, teljesen kaotikus körülmények közepette.

A Hóra-féle lázadás (1784) volt Erdélyben az első nyíltan nemzetiségi alapú felkelés, amelyet vélhetően egyszerre inspirált a rendi alapú diszkrimináció és a fentebb ismertetett, új ideológiai tanok. 

1848, amikor a jelen írás szempontjából vizsgált himnusz is született, már „felébredt,” öntudatos nemzeteket lát – akik nemegyszer egymás ellen is fordultak, és szembenállásuk alapjai gyakran azóta is érvényben vannak.

Következtetésem szerint tehát ennek az etnikum- és vallásközpontú himnusznak a magyarok és más „barbár zsarnokok” által is kollektíven, körülhatárolható nemzetként elnyomott román népe nemcsak kettős fikció, hanem közösségeket hátrányosan megkülönböztető szemlélet alapja is, amely az iskolában kezdődik a dákoromán kontinuitással. Szeretném felhívni arra a figyelmet, hogy más himnuszok, például a francia Marseillaise („…Qu’un sang impur / Abreuve nos sillons!”) és a brit God save the Queen („Scatter her enemies / And make them fall:”) is hordoz ellenségeskedő, sőt, akár kíméletlenül erőszakos mondanivalót is, tehát ez nem román kulturális sajátosság. Ugyanakkor e két ének nem a szomszédok ellen irányul, míg a sajátos, gyakran diplomáciai pengeváltásokkal kísért magyar-román államközi viszony kontextusában az Ébredj fel, ó, román! dal szövege elgondolkodtató. E himnusz soraitól véleményem és tapasztalataim szerint az egy emberként üvöltött „ki a magyarokkal az országból” rigmusok, az 1918-as táblák és egyéb sovén megnyilvánulások elválaszthatatlanok, ezért azokat nemcsak történelmietlennek, hanem az együttélést ellehetetlenítő interpretációi miatt szerencsétlennek is tekintem.   

Szerző: Iványi Márton

Benedict Anderson, „Imagined Communities: Reflections on the Origin and Spread of Nationalism”, London: Verso, 1991

Raymond Aron, „Les Disullisiones du progrès: Essai sur la dialectique de la modernité”, Paris: Calmann-Lévy, 1969.

Étienne Balibar, „The nation Form: History and Ideology”, in Race, Nation, Class, Étienne Balibar and Immanuel Wallerstein, London: Verso, 1991. 96.

Stelian Brezeanu, „Romanitatea Orientală în Evul Mediu”, Bukarest: Editura All Educational, 1999.

Irving Fang, „A History of Mass Communication: Six Information Revolutions”, Boston: Focal Press, 1997.

Patrick J. Geary, „The Myth of Nations: The Medieval Origins of Europe”, Princeton: Princeton University Press, 2002.  

Ernest Gellner, „A nemzetek és a nacionalizmus”, Budapest: Napvilág Kiadó, 2009.

Eric Hobsbawm, Nations and Nationalism since 1780”, Cambridge: Cambridge University Press, 1992.

Ioan-Aurel Pop, „Romanians and Romania: A Brief History”, Boulder, 1999.

Shlomo Sand, „Comment fut inventé le peuple juif”, Paris: Fayard, 2008.

http://en.wikipedia.org/wiki/Historical_Romanian_ranks_and_titles