Líbia 2012. július 7-én választásokat tartott. Az ország, ahol úgy tűnt, hogy minden feltétel adott a politikai iszlám újabb választási győzelméhez, végül a legtöbb szavazatot a liberális érzelmű, Mahmúd Dzsibríl által vezetett nemzeti erők koalíciójára adta le, amely olyan eredménnyel zárt, amelyről Tunézia vagy Egyiptom szabadelvű erői csak álmodozhattak.
Mielőtt levonnánk a tanulságot a Líbiai Nemzeti Kongresszus tagjainak választási eredményeiről, vagy azok okait taglalnánk, két dolgot illik elöljáróban leszögezni.Líbia a tavaly óta tartó harcok rögeivel, és a vetélkedés beláthatatlan dűnéivel szegélyezett, a széthúzás futóhomokján átvezető, a régi rendszer délibábjait fel-felvillantó út egy történelmi mérföldkövén van túl. Az, hogy ki nyert, másodlagos kérdés, hiszen a választás példa nélkülinek tekinthető egy olyan országban, amely negyvenhárom év diktatúra után végre a demokratikus pluralizmushoz vezető útra lépett.
A másik pedig az a tény, hogy ezek az eredmények a miniszterelnök és a kormánytagok személyeiről, valamint az alkotmányt szövegező bizottság összetételéről döntő, kétszáz fős alkotmányozó nemzetgyűlés mandátumainak negyven százalékát érintik, – a többi százhúsz helyen független jelöltek, helyi előkelőségek jutottak be, közvetlen pártkötődés nélkül – vagyis egyelőre inkább csak „tájékoztató jellegűek.”
Mindenesetre a szabadelvű erők előretörése megtört egy folyamatot, nevezetesen a forradalmak utáni időszak politikai közéletének (mérsékelt) iszlamista dominanciáját, amely egy újabb az arab tavasz paradoxonjai közül, még akkor is, ha a mérsékelt iszlamista gondolatkörök magától a Nemzeti Erők Koalíciójától sem állnak vészesen távol.
A szabadelvű előretörés okai:
Bár, legalábbis az 1954-es eisenhoweri dominóelmélet óta létező elgondolás az, hogy abban az esetben, ha egy térségben bizonyos politikai erők hatalomra jutnak, azt idővel a többi országban is rokonszellemiségű csoportok hatalomátvétele követi, hasonló államberendezkedéssel, Líbiában, úgy tűnik, nem mérsékelt iszlamista vezetés veti meg a lábát, eltérve a tunéziai vagy egyiptomi modelltől. Vajon miért?
A líbiai társadalom, bár általánosságban konzervatív és nem fogékony a nyugatias, szabadelvű eszmeáramlatokra, konzervativizmusa nem készteti a politikai iszlám befogadására sem. A muszlim elem, ahogy a térségben mindenütt, a líbiai identitásban is erős, a vallásos érzületet azonban gyakorta háttérbe szorítják a társadalmi sajátosságokban gyökerező törzsi kötelékek. Líbiában a törzsi szolidaritás nagyobb politikai mozgósító erőt von maga után, és nagyobb eséllyel ismeri fel a közösség prioritásait annak jogaira és igényeire nézve, és adhat választ azokra, mint a politikai iszlám általános és univerzális hívószavai, illetve össztársadalmi kitekintésű programjai.
Ráadásul ezen utóbbi erők Líbiában az intézményesítés és a tömegekkel való kapcsolattartás fokát tekintve lényeges hátrányban voltak a tunéziai an-Nahdához, vagy az egyiptomi Muszlim Testvériséghez képest.
Moammer Kaddafi ezredes uralma alatt az iszlamisták nem építhették ki támogatóik helyi hálózatát, nem fejleszthettek ki szervezeti struktúrákat, sem intézményeket, sem az egészségügyi-, és társadalmi szolgáltatások olyan szervezeteit, mint „elvtársaik” Egyiptomban, Jordániában, Marokkóban vagy Tunéziában.
Emiatt a hat szervezetlen és egymástól elszigetelt iszlamista párt nem volt képes a Nemzeti Átmeneti Tanács miniszterelnöke, Mahmúd Dzsibríl által vezetett,több mint hatvan pártot és több száz civil szervezetet tömörítő koalícióhoz hasonló méretű, „mamut-szerveződést” alkotni.
Mahmúd Dzsibríl nemzetközi (el)ismertsége, törzsi kötődése (törzse, a Warfallah mintegy egymillió főt számlál a hat és félmillió lakosú országban), együttműködési nyitottsága más liberális erőkkel, valamint a reményre és ösztönzésre összpontosító választási kampánya jó szolgálatot tett a liberális erőknek.
Ezzel szemben az iszlamista erőkről két, teljesen ellentétes emlékkép élhetett a líbiaiakban, mindkettő a korábbi rendszerhez fűződő viszonyukat illetően, bizonyos fokig kioltva egymást. Egyrészt az ezredforduló után alkut kötöttek Kaddafival, aki több száz politikai foglyot engedtetett szabadon soraikból, cserébe azért, hogy nem vesznek részt nemzetközi ellenzéki találkozókon, a másik pedig az, hogy az iszlamisták a Kaddafi-ellenes felkelés élharcosai voltak, a harcok után is felfegyverkezve, amiért valószínűleg egyszerre kezdhette őket tisztelet és félelem övezni.
Hogyan tovább?
Természetesen, ahogy a felálló Líbiai Nemzeti Kongresszus erőviszonyai sem kristályosodtak még ki teljesen, számos kérdés megválaszolatlan még. A kétszáz fős kongresszus működése erőpróba lesz az iszlamista és a szekularizált erők között olyan kérdésekben, mint az iszlám törvénykezés kiterjedése, a nők jogai vagy az Egyesült Államokhoz és más nyugati nemzetekhez fűződő viszony, akik a hagyományos ellenségkép mellett gyakorlatilag az új rendszerért küzdők szövetségeseinek is számítottak a közelmúltban.
A még nem teljesen újjáépült, nem is nulláról, hanem „mínuszból” induló ország egyéb államszervezési problémái mellett az elsősorban törzsi és földrajzi alapú föderalizáció és szétszakadás változatlanul létező veszélyforrás.
Az új vezetés kénytelen lesz vasmarokkal összefogni a földgázban gazdag nyugati részt, az olajban dúsgazdag keletet, Szirttel és Bengázíval, valamint a víztartalékokban gazdag déli országrészt, a törzsi versenyszellemről nem is beszélve, amelyben nehezebb dolga lesz, mint a szintén nem irigylésre méltó helyzetben lévő többi, forradalmakon átesett arab ország vezetéseinek.
Ami megkülönbözteti Líbiát a hasonló horderejű eseményeken, ám kevésbé viharos átmeneti időszakon átesett szomszédjaitól, Tunéziától és Egyiptomtól, ugyanakkor az a tény, hogy nem szorul külső pénzügyi támogatásra, képes önerőből és azonnal megkezdeni az újjáépítést és fejlesztéseket.
Az ország közel öt és félmilliárd hordóra rúgó olajtartaléka feltehetőleg a legjobb minőségű a világon, és bizonyítottan a legnagyobb a fekete kontinensen, az olajtermelés kormányzati tisztviselők hivatalos nyilatkozatai szerint pedig már helyreállt. Líbia ezen felül mintegy ezerhétszáz milliárd köbméternyi földgázkészlettel is bír. A Líbiai Befektetési Hatóság a becslések szerint legalább harmincöt milliárd dolláros vagyonnal rendelkezik, hogy csak három területen említsük az ország kiváló adottságait.
Ezzel a potenciállal talán lehetőség nyílhat arra, hogy Líbia felszabaduljon bizonyos, a politikailag befolyásos iparosodott országok és a pénzügyi és banki világ irányába tett politikai kötelezettségvállalásai alól, és ez több szuverenitást és mozgásteret biztosít számára a gazdasági és politikai döntéshozatalban a külvilággal való kapcsolatok terén. Hatalmas lehetőségek rejlenek továbbá az országba immár nyugatról, valamint a világ minden tájáról visszaáramló, tanult és szakképzett munkaerőben, nemcsak a kutatás-fejlesztés, illetve a gazdaság, hanem az élet megannyi területén, amely – megfelelő politikai érdekképviselettel – idővel segíthet olyanná formálni Líbiát, amelyet a sokat szenvedett ország megérdemel.
Eredetileg megjelent: Kitekintő
2012. július 30.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.