Felteszem, senki nem kíván Recep Tayyip Erdogan helyében lenni ezekben a napokban. A szíriai válság kezelése török szempontból gellert kapott, ide-oda pattan a politikai-diplomáciai folyosókon és a török miniszterelnök számára rendre váratlan irányba terelődik, amely már jó ideje eltakarja a vezetése alatt az országában az elmúlt években megvalósított gazdasági csodát.
Dél-keleten újra támadásba lendült a Kurd Munkáspárt (PKK), a szíriai határt tüzérségi tűz borítja, Ankara kapcsolata a friss „gépeltérítés” miatt Moszkvával is drasztikusan megromlani látszik, a török ellenzék, élén a Néppárttal, pedig hosszú idő után visszatért a színre.
Bassár el-Aszad szíriai elnök, aki korábbi jó barátból időközben ellenség lett, sikerrel csalta csapdába Erdogant. Kizökkentette a török miniszterelnököt a szíriai válságot övező józan mérlegeléséből, ami kikristályosodik abból, hogy Ankara megszakíttatta egy Szíriába tartó orosz utasszállító útját.
A török lépés, amely a repülőgépet erővel kényszerítette leszállásra, azzal az indoklással, hogy az a fedélzeten fegyvereket szállít (Navi Marmara2?), nem is a „törvénytelen rakománynak” szólt, amely állítás igazságtartalma még nem bizonyosodott be. (Vegyi vagy nukleáris fegyver különben aligha lehetett a gépen: előbbiből eleve van Szíriának bőven, utóbbit pedig rakéták hordozzák, nem polgári repülőgépek.) Hanem inkább ez egy, a szíriai rendszerrel szembeni bosszú volt, egy olyan helyzetben, ami májusban kezdett különösen elmérgesedni egy török felderítőgép lelövésével, és amely a szerdai, ironikus módon szíriai származású halottakat követelő, dél-törökországi falut érő támadással tetőzött. Idáig.
Ennek fényében pedig Aszad, aki tisztában van vele, hogy a szíriai polgárháborút egy regionális háborútól már csak egy lépés választja el, és azzal is, hogy sajátos módon az utóbbiból szövetségi rendszerének valószínűsíthető stabilitása miatt akár jobban is kijöhet, sikerrel provokálta Erdogant.
De vajon a török miniszterelnök tisztában volt-e azzal, hogy új ellensége, Szíria számára az eddig is funkcionális szövetséges Oroszországból gyakorlatilag bajtársat szerzett? A medve nemcsak azonnali magyarázatot követel, hogy miért veszélyeztették a fedélzeten lévő 17 orosz állampolgár életét, de Vlagyimir Putyin lemondta a futó hónap második felében esedékes törökországi útját is.
Első ránézésre Erdogan egyedül maradni látszik: „Szíria barátai” immár nem találkoznak különféle konferenciákon sűrűn. A NATO-szövetséges Egyesült Államokban az „iszlamista mudzsahedin” bűvös szavak önmagukért beszélnek, zárójelben mindig ott állnak a Szíriáról szóló tárgyalásokon. Olyan radikális iszlamista erők hatalomátvétele - akikkel Afganisztánban, Irakban, Szomáliában, vagy a legutóbb épp Líbiában gyűlt meg a bajuk, és holnap talán Európának fog (Marokkó vagy Nyugat-Szahara „offshore” keményvonalasai révén) - még kevésbé hiányzik a Fehér Háznak, mint maga a szíriai rendszer. Hiszen náluk még a szíriai rezsimmel is kiszámíthatóbb a viszonyuk, a széttöredezett szíriai ellenzék pedig eddig képtelen volt egységes testet, arculatot ölteni. Nem csoda, hogy az Egyesült Államok megvétózta a szíriai ellenzék felfegyverzését tankelhárító- és föld-lég rakétákkal.
Második ránézésre ugyanakkor, ha az „ellenségem ellensége a barátom” nem működik Szíria és Oroszország között a kölcsönös diplomáciai támogatáson túlmenően, és a Hezbollah és Irán is újragondolja Aszadhoz fűződő viszonyát, nem a Szíria határain kívüli, hanem éppenséggel az országon belüli helyzet miatt, egy „egy-az-egyben” háború Törökországgal abszolút nem hiányzik a szíriai vezetésnek sem. Pont a török hadsereg az, amivel nincs kecmec, és ezt kevesen tudhatják jobban Aszadtól. A hazai fronton erősen lekötött szíriai hadsereget (konvencionális fegyverekkel) lerendezhetik az elmúlt évtizedben a térségben a Kurd Munkáspárt (PKK) ellen rendre bevetett, felkészült török erők.
Egyelőre a szíriai blöff bejött: azonban, ahogy a történelem során már számtalanszor láthattuk, nem egy súlyos konfliktus kezdődött már hibás számítások, félreértések, vagy kóbor golyók révén.
A törk-szíriai határ immár frontvonalra emlékeztet, nem pedig egy két szuverén országot elválasztó demarkációs vonalra. A nemzetközi média figyelme nem a polgárháború sújtotta Aleppóra, vagy Idlibre összpontosul, hanem az eszkalálódni kezdő török-szíriai viszályra, a maga kölcsönös erődemonstrációk keretében felvonultatott tankjaival és tüzérségével.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.