Egyre aggasztóbb, hogy milyen indulatok szabadultak el az elsőre jelentéktelennek tűnő székelyzászló-ügy kapcsán. A két állam kormányzata oda-vissza üzenget egymásnak. Egy dolog nem jutott eszébe még senkinek sem: le kell ülni, s európai módon, egy kulturált vitában meg kell találni a mindenki számára elfogadható megoldást.

A Székely Nemzeti Tanács által használt, újabban indulatokat felkorbácsoló székely zászló

A szélsőségesek mindkét országban úgy érzik, hogy időszerű kiengedni a szomszédgyűlölet rossz emlékű szellemét az eddig gondosan lezárt palackból. Ennek kapcsán jelent meg az alábbi hír, ami meglehetősen negatív implikációkat idéz fel bennünk:

Kiábrándító, hogy román parlamenti képviselők ilyen javaslattal állnak elő 2013-ban. Joggal hihetnénk abban, hogy a korábbi századokat idéző, homogenizáló nyelvi ideológia már kiveszőben van az európai kultúrából. Ezzel szemben tőlünk északra is ezt a téves és tarthatatlan gyakorlatot alkalmazzák, s az Európai Bizottság néma cinkossága felbátorítja Marian és Petric szenátor urakat, hogy a szlovák példához hasonló, diszkriminatív törvényjavaslatot nyújtsanak be. A nacionalista nyelvi felfogás egyetlen célja a hivatalos nyelv presztízsének növelése, illetve ezzel egy időben a kisebbségi nyelv elsorvasztása.

Képek egy erdélyi faluból. Képek: eReNdesign 

Fentiek alátámasztásához nem kell különösebb mélységben ismernünk a nyelvpolitika-történetet, elég, ha két alapokmányból idézek most.

Az egyik az ENSZ által kiadott Politikai és Polgári Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (1966), aminek 27. cikkelye kimondja: „olyan államokban, ahol nemzeti, vallási vagy nyelvi kisebbségek élnek, az ilyen kisebbséghez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk tagjaival együttesen saját kultúrájuk legyen, hogy saját vallásukat vallják és gyakorolják, vagy, hogy saját nyelvüket használják.”

A másik pedig a sokat idézett „Barcelonai nyilatkozat” (A nyelvi jogok egyetemes nyilatkozata, 1996): „az egész nyelvi csoportnak joga van arra, hogy nyelvét és kultúráját tanítsák, valamint hogy a nyelve jelen legyen a médiumokban.”

A fentiek kapcsán érzem szükségesnek, hogy ejtsünk néhány szót a romániai magyarság nyelvhasználati szokásairól, különös figyelmet szentelve a „tömbmagyarság” nyelvi helyzetének.

Mielőtt a mai román nyelvpolitika kritikája következne, sajnos azt is rögzítenünk kell, hogy a Kárpát-medencei közös államiság (értsd: 1920 előtt) utolsó évtizedeinek nyelvpolitikája sem nevezhető sikertörténetnek. Sőt az is kijelenhető, hogy az Apponyi-féle törvények (1907) nem voltak toleránsabbak a mostani román tervezetnél (pl. állami népiskolában csak magyarul is tudó tanító alkalmazható, etc.)

A mai helyzetben alapvető különbséget kell tennünk a szórványban, illetve a tömbben élők között. A Partiumban például természetes, hogy mindenki második nyelvként beszéli a románt. Az etnikai keveredésből adódóan ezeken a területeken egyre csökken a magyar nyelv presztízse, így várhatóan az anyanyelvi beszélők száma is folyamatosan csökkeni fog az elkövetkezendő időszakban. A multikulturális környezetben észre kell vennünk a pozitívumokat is: az itt születők sok tekintetben versenyelőnyben vannak székelyföldi társaikkal szemben.

A hatalmon lévő romániai koalíció (USL) logója. Kép: Uniunea Social Liberala 

A Székelyföld sajátosan magyar légkörében nem meglepő, hogy a fiatalabb generációk körében sem magától értetődő a román nyelv magas szintű ismerete. Az iskolákban ugyan kötelező az állami nyelv oktatása, azonban olyan nyelvkönyveket kénytelenek használni a székely gyerekek, amikből a bukaresti, vagy jászvásári románság is tanul. Nem igényel különösebb nyelvoktatási tapasztalatot annak a megítélése, hogy ez mennyire hátrányos a magyar anyanyelvűek számára. Emellett – talán tudat alatt - működik az a rosszul értelmezett patrióta felfogás is, ami nálunk az orosz nyelvet húsz évre száműzte a közoktatásból. Sok diák tulajdonképpen az egyetem első évében szembesül azzal, hogy román nyelvi kompetenciája fejlesztése nélkül még tanulmányi kötelezettségeit sem tudja teljesíteni.

Egy székelykeresztúri ismerősöm elmondása alapján értettem meg igazán a probléma mélységét: Kolozsváron jogot hallgató lánya csak azért értett ezt-azt románul, mert a jogosítvány megszerzéséhez szükséges vizsgákat kizárólag románul lehetett letenni. Az első éve még így is inkább nyelvi alapozás volt, mintsem jogi képzés.

Mi az oka ennek a bűnös hanyagságnak? A pesszimistább elgondolás az, hogy a román elitnek érdeke a magyar (székelyföldi) értelmiség elsorvasztása, így a vezető pozíciók megszerzésének monopóliuma. Hiszen tudják, hogy értelmiség, a közösség akaratát felvállaló, azt közvetítő réteg nélkül csökken a magyar kisebbség kulturális és gazdasági befolyása.

Magam, sokkal inkább azt gondolom, hogy a felelőtlenség, lustaság okozza ezt a hiátust, aminek megszüntetéséért mindannyian tehetnének, akik nyelvtanárként a román nyelvvel is foglalkoznak.

Nyelvében él a nemzet? Igen, de nem elég felidéznünk Széchenyi gondolatát, hanem vállalnunk is kell a ránk váró feladatok terhét.

Szerző: GRCS