Glob-al-Goritmus

Nemrég szíriai borbélyomnál ültem a szalonban, és ahogy az lenni szokott, ment nála az arab hírcsatornák egyike. Ülésemből adódóan nem láthattam a tőlem balra, a hátam mögött lévő készüléket, azonban szavak, mondatfoszlányok megütötték a fülemet, még ha a villanyborotva hangja miatt kevéssé tisztán kivehetően is. „Áldozatul estek, ennyien és ennyien életüket vesztették, zavargások törtek ki, a rendbontások folytatódtak, rendvédelmi erők, felelősök,” és így tovább, hangzott a tudósítás. Megkérdeztem borbélyomat, hogy ez most a líbiai Tripoli, a libanoni Tripoli, Kairó, Damaszkusz vagy esetleg Bagdad?

Erre fájdalmas mosollyal annyit mondott:

- Libanon. De mindegy is. Én mondom neked, az arab világ minden vezetője szamár.

A személyes vonatkozású bevezetés annak érzékeltetésére álljon itt, hogy az arab országok sokkoló eseményei nem ismeretlenek számomra. Azok előítéletes olvasata, a hátterükben húzódó, összetett okrendszer reduktív, egysíkú felfogása, amelyet napjainkban a világháló hasábjain érzékeltem, ihlette a következő cikket.  

A sokszínű arab világ 2013-ban. Kép: The Egyptian Liberal  

Tegnap a világhálón megjelenő, vonatkozó újságcikkek követése során olvastam a Jobbegyenes hírportálon megjelent Arab tavasz – egy illúzió vége című írást, amelynek esszencialista, egydimenziós és statikus, eurocentrikus filteren átszűrődő felfogása úgyszólván megdöbbentett.

1. A cikk olyan történelmi folyamatokat kér számon az „arab világon”, amelyek még nem zárultak, nem zárulhattak le, hiszen egyes történelmi folyamatok ennyi idő alatt nem szoktak lezárulni. Mozgásban vannak, összefüggenek és velünk élnek, adott esetben végigkísérik az emberiség történetét. Extrém eset a néhai, kínai miniszterelnök Csou En-laj bonmot-ja, ám annál inkább elgondolkodtató. Amikor a francia forradalomról kérdezték, szűk kétszáz évvel azt követően (!) azt felelte, hogy „még túl korai megítélni.” Az arab tavasszal kapcsolatban Minerva baglya még nem kezdte meg röptét, és nem suhantak vele tova azok az előítéletek és sztereotípiák sem, amelyek az arab világ eseményeit kizárólag egy erőszakos, dühös, amorf tömeg karikaturisztikus képeként értelmezik, nem a maguk dinamikus, emberi komplexitásában. Európában és a nyugati világban a demokratizálódás több évszázad óta tart (erre még visszatérnék a későbbiekben!), általános és középiskolai tananyag, hogy milyen küzdelem és milyen áldozatok árán országról országra. Röviden szólva: az arab világ újjászületőfélben van, a maga vajúdásaival. Ennél fogva nem érdemes 2013. augusztus 28-án egy „illúzió végéről" beszélni, legfeljebb a szerző saját személyes szemszögéből.

2. Országonként differenciálatlanul teszi mindezt. Az arab országok problémái mellett sajnos nem lehet elmenni, én magam sem akarom a helyzetet idealizálni, sem viszonylagossá tenni. Azonban a forradalmi lángot végső soron fellobbantó Tunézia például a létező gazdasági nehézségei mellett stabilnak mondható, olyan - minden lármájával együtt is inkább - élénk és plurális politikai és közélettel, amelyet egy szűk réteget leszámítva talán senki nem cserélne vissza Zejn el-’Abidín (két szó!) Ben Ali gazdaságilag ugyan kiegyensúlyozottabb, mégis diktatórikus és tekintélyelvű egypártrendszerére. Egyiptom - ahol nem zárható ki, hogy a szerző által is érzékelt felfordulás hátterében az áll, hogy katonai puccs döntötte meg egy különben népszerűtlen és inkompetens vezetés hatalmát - a problémái mellett egyes helyi publicisták szerint már kezd visszatérni a normális hétköznapokhoz, ott majd évek múltán tudjuk pontosan megítélni, hogy mi is történt június 30-án. Azt „egymás torkának esésnek” nevezni véleményem szerint rendkívül felszínes megfogalmazás. Jemenben lényegesen javult a helyzet az elmúlt években, a Nemzeti Párbeszéd Konferenciájának működését nagy várakozások övezik, olyan lényegi kérdésekben, mint az amerikai dróntámadások vagy az önbíráskodás törvényen kívül helyezésében már megállapodások is születtek. Jordániában, Marokkóban és Kuvaitban a végrehajtói hatalom összetételében mentek végbe változások, erőszak nélkül, amelyekről nem szabad megfeledkezni.   

    Tunéziaiak emlékeznek a 2011-es Jázmin-forradalom áldozataira a Mártírok Napján. Kép: Magharebia

3. Ha már mindenféleképp egy turbán, vagy kúfíjja alá (hogy a „Szaúd-Arábiában homokot eladni” jellegű megfogalmazásokat követően megfelelően klisés legyek én is) akarjuk gyömöszölni az egész térséget, tegyük ezt körültekintően, hiszen ezen országokban egy biztos, hogy közös: gyarmatosításuk a múltban. Mert – visszakanyarodva az első pontomhoz – ha lezárulásról nem is feltétlenül, bizonyos történelmi folyamatok esetében elindulásról lehet beszélni: szerintem nem észrevenni azt, hogy a térség nehézségei történelmi fejlődésükkel, posztkolonialista örökségükkel összefüggenek, nem szolgálja a helyzet tárgyszerű értelmezését.  Ám még mielőtt belemennék „a kulturálisan és gondolkodásmódban mintegy három-négyszáz évvel vannak lemaradva Európától” jellegű közhelyek által meghatározott vitába, következzenek újra az előző bekezdés ellenpéldái.  

4. A szerző demokrácia felfogása egy olyan Prokrusztész-ágy, amelyet az eurocentrikus, liberális demokrácia mércéje vet meg, amely az arra büszke országokban vagy van, vagy nincs, vagy működik, vagy nem. Gondolkodók és tudósok több száz éve küzdenek a demokrácia kérdéskörének felfejtésével, ám napjainkig sem sikerült egyértelmű és általánosan elfogadott meghatározást találni. Talán mert az történelmi koronként mást és mást jelentett, a fogalom különböző jelentéstartalmakkal bővült, a változó társadalmi valóságot értelmező kifejezések állandóan módosultak, hogy interpretációkról és a narratívák béklyóiról ne is beszéljünk. Nemcsak a demokráciának a Mediterráneum korai, rabszolgatartó társadalmaiban kialakult prototípusa, hanem hosszú évszázadokon át például az Egyesült Államokban megjelent formája sem biztosított nők, rabszolgák, külföldiek számára egyenlő jogokat, azokat csak a helyi születésű, adott esetben rabszolgatartó férfiak élvezték. Nem tudnánk napjainkban két teljesen azonos demokratikus állami struktúrát találni, ennél fogva azt (de mit is?) egy egész térségtől (!) elvárni szerintem nem fair, ha valami illúzió, akkor éppenséggel ez az.  

5. Ha el is ismerhető, hogy az arab tavaszt követően hatalomra jutó vezetések hibáztak, adott esetben súlyosakat is, ezeket az éppenséggel a demokrácia finom részeiből adódó (hiszen a diktatúrákban bizonyára rend lenne, kedves Szerző!) működési zavarokat kiterjeszteni a differenciálatlanul megközelített térségre és az arabokra, mint népre, továbbá mindezt kulturális rasszista sztereotípiák alapjaivá megtenni igazságtalan, téves és az Edward Said által bemutatott orientalista diskurzus legdurvább kliséit idézi fel.

Szíriai ismerősöm az ezekben az országokban élő embereket, társadalmakat felmentette akkor, amikor azt mondta, hogy a vezetésekkel van a gond. Hogy közel járt-e az igazsághoz, vagy kiderül, vagy nem. Az azonban bizonyos, hogy ha a vezetések nem tudnak strukturális reformokat kieszközölni és népszerűségre szert tenni, újra és újra tüntetések lesznek, hiszen a félelem korlátai történelmi precedensként 2011 elején átszakadtak az arab világban.    

Szerző: Iványi Márton

Egyiptomiak skandálják az elhíresült rigmust: "A nép a rendszer bukását szeretné!"