Glob-al-Goritmus

A média szelektív emlékezetkiesése (és egyiptomi fókusza) ellenére Szíriában is helyzet van, cikkünk a rendre szóba kerülő légtérzár problematikáját taglalja.

Június 17-én Obama elnök kijelentette, hogy nincs humanitárius jogalapja Szíriában egy repüléstilalmi övezet kialakulásának, és az ilyesmi szerinte tovább
bonyolítaná a helyzetet. Igaza van a hiányzó jogalap, a kivitelezési nehézségek és az azért esetlegesen fizetendő ár vonatkozásában is.

Egy: Egy ilyen zóna létrehozása már maga a háború. Kettő: Hiányzik a légtértilalmi zóna kialakításának jogalapja. Három: Nagy az eszkaláció veszélye.

Technikailag, a légtérzár (angolul: ”no-fly zone”) harci gépek, helikopterek vagy egyéb légi közlekedési eszközök repülésének az akadályozását jelenti egy adott földrajzi térség légterében, amelyet szélesség és hosszúság szerint határoznak meg.

Országok, ahol a múltban létesült már repüléstilalmi övezet: Bosznia, Irak, Líbia. Kép: exx8
 

Politikai szempontból egy ország nemzeti szuverenitásának megszüntetését, vagy „felfüggesztését” jelenti földjei (egy része) felett, minthogy a területi szuverenitás koncepciója nemcsak a földfelszínhez társítható, hanem a légtérhez is. 

Az amerikai elnök álláspontja annak pontos felismerését tükrözi, hogy a repüléstilalmi övezet az már a tényleges háború egy fajtája. Hogy miért?

Katonai értelemben egy földrajzi egység légterének ellenőrzését jelenti föld-levegő rakétaindító ütegek telepítésével, harci gépekkel, elfogóvadászokkal. Ez pedig közvetve a légvédelem kiiktatásával jár, beleértve a légiirányító és ellenőrző berendezéseket és az ellátó
szárazföldi egységeket, majd a releváns légitámaszpontokat és a teljes katonai infrastruktúrát is (végül mindent, ami mozog?).

Nemzetközi jogilag a repüléstilalmi zóna létrehozása kimeríti a „hadiállapot beálltát” a végrehajtó állam, vagy államok és a cél(keresztben lévő?) ország között. Kivéve, ha közös megegyezéssel jön létre, nem katonai hadműveleti keretek között, akár egyfajta „demilitarizált övezet” formájában, valamilyen konfliktust követően, a határ mindkét oldalán, egy harmadik fél, (pl. ENSZ-békefenntartók) felügyeletével.  

A szíriai konfliktus. Zölddel a kormányerők, barnával az ellenzék, sárgával a kurd milíciák kezén lévő területek, kék szín jelöli azokat a településeket, ahol harcok dúlnak, vagy bizonytalan a helyzet, 2013. július 4-én. Kép: Tourbillon

Nemrég szóba került a repüléstilalmi zóna létrehozásának lehetősége a szíriai-jordániai határ mentén. Egy ilyen forgatókönyv gyakorlatilag azt jelentené, hogy Jordánia és Szíria között hadiállapot lép érvénybe. Ez kimerítené a jogi definíciót is, hiszen az arab királyság közvetve is a repüléstilalmat végrehajtó hatalmak partnerévé válna a légvédelmi rakétaindító állások saját területen történő telepítése és a kivitelező államok elfogóvadász- és vadászgépeinek saját légi támaszpontokon való elhelyezése révén. Több mint egy éve pedig az észak-szíriai Azaz (إعزاز) körzetével kapcsolatban volt szó hasonló lépésről, amelynek nyomatékot adott az, hogy a NATO MIM-104 Patriot típusú, közép-hatótávolságú légvédelmi rakétákkal felszerelt tehergépjárműveket küldött a határ török oldalára.   

Van azonban egy válfaja a repüléstilalmi zónának, amely humanitárius körzetek, folyosók felett kerülhet kialakításra. Ilyen esetben a Biztonsági Tanács határozata ruház fel világos mandátummal egy erre kijelölt katonai erőt - az ENSZ Alapokmány VII., Béke veszélyeztetéséről, megszegéséről és támadó cselekményekről szóló fejezete értelmében - amely végrehajtja azt. Szíriában a nemzetközi erőviszonyok és álláspontok tükrében erre aligha nyílik lehetőség.

A humanitárius jogalap akkor lenne adott, ha hiányoznának olyan biztonságos körzetek a menekültek számára, távol a harcoktól, ahova el tudnának vonulni a fegyveres konfliktus és az erőszak elől. Szíriában ma nem ez a helyzet.

Szajjida Zejnab-mnecset (Masjid as-Sayyida Zaynab) مسجد السيدة زينب Damaszkusz  

A szomorú igazság az, hogy becslések szerint a szíriai konfliktus miatt (április végéig) 1,4 millióan menekültek külföldre, további négy millióan kényszerültek elhagyni lakhelyüket az országon belül, ám döntő többségük menedékre lelt, esetükben ez már oltalmat, alternatív megoldást jelent, még ha természetesen csak átmenetit is. A fő kérdés velük kapcsolatban a megfelelő ellátás biztosítása Szíriában és a szomszédos országokban, amely változatlanul kihívást jelent az érintett államok és a nemzetközi közösség számára.

Jordániai tisztviselők szerint a menekültek száma április-májusban csökkent, közel hatvan ezren visszatértek hazájukba. Törökországból, és az iraki al-Anbár tartományból is érkeztek hírek spontán, önkéntes hazatérésekről. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) e mögött több okot azonosít, beleértve a biztonsági helyzet javulását a határ menti településeken és az otthon maradt családokkal való újraegyesülési szándékot.

Ennek értelmében úgy véljük, hogy nincs humanitárius igazolása egy ilyen lépésnek. A humanitárius intézkedések és az emberhez méltó életkörülmények biztosítása - amely mindannyiunk felelőssége -, nem függ össze a repüléstilalmi zóna létrehozásával Szíria északi, déli, vagy bármely más részén.

Az 1973-as októberi háborúban elpusztult, azóta szándékosan nem újjáépített Qunaitra szellemváros a Golán-fennsík völgyének szíriai oldalán. Kép: Christian Koehn

Egy további dimenzió, amely a repüléstilalmi zóna ellen szól, és amelyről érdemes szót ejteni, a következő: egy pusztító, nyílt regionális konfliktus kockázata Damaszkusz és az övezetet kivitelező, annak végrehajtásában közreműködő országok között.

Ez súlyosan érintené Szírián kívül a szomszédos Libanont, Jordániát, Izrael és a régió más országait is - például a NATO-tag Törökországot (Alapokmány 5. cikkely, sapienti sat) és Iránt is -, első körben hat-tíz országot, majd a tengeri útvonalak esetleges lezárása miatt gazdasági válság formájában az egész világot.

A geopolitikailag kulcsfontosságú, szövetségi rendszerek kusza hálójában elhelyezkedő Szíriában nemcsak a közvetlen katonai beavatkozás, hanem egy előbb-utóbb a kísérő veszteségek miatt a helyzetet tovább mérgesítő repüléstilalmi zóna révén is valósággá válhat egy „mini-világháború” kísértő rémképe.  

Egy ilyen háború az összes fél számára nem várt és súlyos következményekkel járhat. Ezért be kell látniuk, hogy a térségben, ahol már számos pusztító háború dúlt a közelmúltban, a megközelítések élőterébe a nemzetbiztonsági érdekek mentén is, érdemes békés szempontokat tolni.       

Damaszkusz éjjel, a Kászjún-hegyről (Jabal Qāsiyūn - جبل قاسيون). Kép: Zeledi 

„Örménynek lenni lehetetlenség” – összegzi a közösség helyzetét Bedrosz Altuni orvos, Franz Werfel karaktere a Musza Dagh negyven napja című világhírű regényében. Talán a doktor mondása igaz lehet napjainkban a burmai muszlim vallást követő rohingjákra is. Myanmarban most júniusban egy éve tart a világ közvéleményét nemigen foglalkoztató népirtás.

A burmai Arakan tartományban tízezrek estek áldozatul a barbár, nemzetiségi-felekezeti alapú gyűlölködésnek, százezrek voltak kénytelenek elhagyni lakhelyüket és több száz alkalommal érkeztek jelentések a közösség női tagját ért nemi erőszakról, hogy az általános szegregációról, illetve vagyoni károkról ne is beszéljünk.   

Ez alatt a vérrel öntözött év alatt meglepő (?) módon, Burma egyáltalán nem szigetelődött el, nemzetközi adományokban részesült, politikai és gazdasági kompromisszumok sorát kötötte a nagyhatalmakkal, ami végül Thein Sein burmai elnök hivatalos amerikai látogatásával csúcsosodott ki bő hónappal ezelőtt. A találkozó olyannyira gyümölcsöző volt, hogy a tavaly novemberi engedményeket (például a kereskedelmi embargó felfüggesztését egy évtized után) újabbak követték, ezúttal a burmai tisztviselők vízumkötelezettségét törölték el, „a demokrácia konszolidálásának” elismeréseként. Is Thein Sein our son of a bitch?

Az amerikai-myanmari kapcsolatok azzal karöltve fűződtek szorosabbra az elmúlt hónapokban, hogy az ENSZ osztályozása értelmében eleve a világ egyik leginkább üldözött kisebbsége elleni atrocitások csak folytatódtak, és az erőszak hullámai ismét elérték az 1982 óta jogfosztott rohingják által is lakott térséget az Indiai-óceán partvidékén - a többségi nemzet által lakott szárazföld felől, a buddhisták és a burmai biztonsági erők részéről.

Zavargások a burmai Arakan tartományban, 2012 június. Kép: Hmuu Zaw

Június 24-én a Human Rights Watch közzétette 153 oldalas jelentését, amely immár a negyedik a konfliktus kirobbanása óta. Az égbekiáltó dokumentum felfedi a kormányzat bűnrészességét is az ázsiai országban dúló erőszak kapcsán. Problémaként a tanulmány az erőszakra való uszítást, a gyűlöletbeszédet, a büntetlenséget, a kormányzati tisztviselők és biztonsági erőknek az eseményekben történő aktív, illetve passzív részvételét, emberek elűzését lakhelyükről és a humanitárius szükségleteket azonosítja, amely egy olyan elegy, amelynek összetevői külön-külön is rendkívül kártékonyak és elfogadhatatlanok.

Van egy olyan aspektusa a jelentésnek, amely külön figyelmet érdemel, és amely a probléma gyökerének értelmezéséhez is közelebb visz. Ha lehet hinni neki, márpedig tekintve, hogy tereptapasztalatokon, műholdfelvételeken és az érintettekkel készült interjúk alapján állították össze, talán lehet, érdemes odafigyelni azon megállapításokra, amelyek szerint nem „egyszerű” felekezeti villongásokról van szó, hanem egy szisztematizált állami, népirtási irányvonalról. Phil Robertson, a HRW ázsiai részlegének igazgató-helyettese világosan rámutat, hogy a helyi tisztviselők, közösségi vezetők és buddhista szerzetesek módszeres erőfeszítéseket tettek a muszlim lakosság démonizálására és elszigetelésére, bevezetésként a fegyveresek támadásaihoz. Hozzátette, hogy a vérontás kezdete óta a központi kormányzat az ujját sem mozdította annak érdekében, hogy megbüntesse a jogsértések elkövetőit, vagy, hogy véget vessen az etnikai tisztogatásnak.

Ezen kívül a HRW-nek bizonyítékai vannak négy tömegsír létezésére Arakan tartományban: három tavaly júniusból, egy további pedig októberből származik. A biztonsági erők a szervezet szerint folyamatosan hátráltatták az elszámoltathatóságot a tömegsírok felszámolásával, és egyéb praktikáikkal.

Égő ház egy Arakan-i faluban. Kép: Hmuu Zaw 

Korábban a megfigyelők kormányzati nyomásra kétkedéssel fogadták a burmai agressziót, és naivan elhitték Rangoon azon ígéreteit, hogy lépéseket tesznek az erőszak megakadályozása mellett a közösségek közötti felekezeti szakadékok áthidalása érdekében is.

Azonban ez a bizonytalanság a jelentésnek köszönhetően szertefoszlott. Most már a napnál is világosabb a történések folytonossága, és a cinkosság gyanújának árnyéka vetül a burmai hatóságokra, „amelyek napjainkban is akadályozzák a segélyeket eljutását a rohingjákhoz és adott esetben elzárják előlük a menekülési útvonalakat is a véráztatta térségben.”

Hogy érhet ez véget? Mi állíthatná le a népirtást? Egy mértékadó nemzetközi emberi jogi szervezet megállapításai miért nem szereznék érvényt? A nemzetközi közösség miért nem avatkozik be?  

Láttunk már példát arra, hogy egy nemzetközi intervenció egy szuverén országban mit eredményezett.

Láttunk már arra is számos példát, hogy a nemzetközi tétlenség, egy üldözött csoport magára hagyása milyen visszafordíthatatlan, traumatikus és tragikus következményekkel járt.

Ezt az ellentmondást talán feloldanák az erőteljes diplomáciai lépések, a szankciók, az elszigetelés.

Egy teljes év elteltével a vérrel szennyezett dossziéből felmerülő, égető kérdésekre még mindig nincsenek válaszok. 

Életkép Sittwé faluból. Vajon visszatér-e az élet valaha a normális kerékvágásba Arakanban? Kép: Daniel Julie

Valahányszor, ha elnökválasztást tartanak Iránban, szakértők és elemzők jutnak ugyanarra a következtetésre: rendben, megtörtént, ám markánsan akkor sem változnak a dolgok. Végül is, az ország legmagasabb rangú politikai és vallási tekintélyét, a fontos állami ügyekben a végső szót kimondó Forradalom Vezetőjét (vagy Irán Vallásjogi Gyámját, vali-e faghih-e iran, ولی فقیه ایران) követően az elnök egy másodrangú figura. 

Bár ez igaz, érdemes egy pillanatra felidézni a felvételeket azokról az ünneplő tömegekről, akik elözönlötték az ország városainak utcáit Hasan Rohani messzehangzó sikerének hírére. Ők vélhetően nagy várakozásokkal tekintenek erre a fejleményre, még ha a világ nem is.    

Rohani hat jelölt közül meggyőzően nyerte meg a választásokat, második fordulóra már nem is volt szükség.  Centrista nézeteket vall, aki mind a "klérussal," mind a Zöld Mozgalommal jó kapcsolatokat ápol. Augusztus 3-án foglalja el hivatalát, természetesen majd az idő dönti el, hogy a múlt hétvégi friss fuvallat nyomán a változás Shamal szele járja-e be idővel a térséget. Hogy pozitív jelzései konkrét lépésekben öltenek-e testet, és számottevő változásokat eredményeznek-e.  

Ahhoz, hogy sikerrel járjon a kulcsfontosságú gazdasági, és az érzékeny külpolitikai ügyekben, égető szüksége lesz Khamenei ajatollah támogatására. Rohani - aki különben az Iszlám Köztársaság belső köreihez tartozik - állítólag bírja Khamenei pártfogását,  ám láttunk már példákat a Forradalmi Vezetőnek és az Őrök Tanácsának kegyeit nem bíró, vagy azokat végül elvesztő, partvonal mellé állított elnökökre és elnökjelöltekre Iránban: akár Bani-Sadr a nyolcvanas évekből, akár Rafsanjani és Mousavi a közelmúltból.  

Az Iszlám Tanácskozó Testület (tkp.: a parlament - Majles-e Shorâ-ye Eslami, مجلس شورای اسلامی) Teheránban. Kép: QSTA

Nem fogunk újdonságot mondani azzal, hogy a nemzetközi közösséggel és a térség országaival való viszonyt illető iráni elképzelések történelmi jelentőségűek, a konkrét lépések pedig sorsfordítóak is lehetnek. Az új elnököt hídépítőként tartják számon, nem konfrontatív arcként. Az atomprogram, vagy a nemzetbiztonsági kérdésekben természetesen Khamenei szava a mértékadó, de ha Rohaninak sikerülne jobb kapcsolatokat kiépítenie a szomszédokkal, illetve a nemzetközi közösséggel, hozzájárulhatna a szélsőségesek féken tartásához is. A Nyugatnak pozitívan kellene válaszolni minden esetleges iráni közeledésre, az atomprogram megoldása a tárgyalóasztal mellett nemcsak Irán, hanem az egész világ javát is szolgálná. 

Rohani pontosan tudja, hogy egy aknamezőn kell majd kiigazodnia: a nemzetközi közösség helyenként türelmetlen elvárásainak, a vele szemben ellenséges iráni ultrakonzervatívok mellett ott vannak saját reformista választói is. Ők természetesen a gazdaság rendbehozatalára, és jelentős részük a szabadságjogok terén tett előrelépésekre is vár: nyomás nehezedik majd Rohanira, hogy Mehdi Karroubi-t és Mir Hossein Mousavi-t, a Zöld Forradalom jelképeit szabadítsa ki házi őrizetükből.  

Attól függetlenül, hogy milyen befolyásos, erre az elnökre számos kihívás vár, és nagy várakozásokat is életre hívott. 

A Ruhollah Khomeini ajatollahhal együtt imádkozó Rohani (első sor, balról a második), 1978, Párizs, Neauphle-le-Château. Kép: Mojtaba Salimi

Törökországi dossziénk folytatásaként következzék Kerékgyártó Áron írása:

"Éljen a népforradalom" - hirdeti a falfirka.

Több sérültje, sőt halottja van az isztambuli zavargásoknak, amellyel kapcsolatban összefoglalóan azt emelik ki a magyar nyelven olvasható tudósítások, hogy rendőrök támadtak brutális eszközökkel a békés tüntetőkre, akik egy fás terület helyén felépítésre kerülő bevásárolóközpont miatt vonultak az isztambul európai részén található Taksim térre tüntetni. Vajon valóban ilyen egyszerű lenne-e az egész és egy a Takszim tér részleges átépítése ellen tiltakozó törökországi viszonyokhoz képest egy kisebb tömeg által átélt aránytalanul durva rendőri fellépés vezetett a Törökország számos városára kiterjedő utcai zavargásokhoz? Hogyan jönnek a Gezi park fái ahhoz, hogy tömegek követeljék a török miniszterelnök Erdoğan lemondását?  A két  kérdés természetesen költői illetve álnaív, hiszen a kép sokkal, de sokkal árnyaltabb ennél.

Az AKP (Igazság és Fejlődés Pártja - Adalet ve Kalkınma Partisi) 2002-ben került hatalomra és azóta éppen a harmadik ciklusát éli. Sikerének okait hosszasan lehet elemezni, de tény,hogy a párt kampányretorikájában és öndefiníciójához nem használt iszlámra utaló jelszavakat (igaz, ennek ellenére ellenszimpatizánsai mai napig rendre iszlamistának bélyegzik a pártot). Erdoganék a konzervatív értékek képviselőjeként képesek voltak hamar igen kiterjedt és nagyszámú szavazóbázisra szert tenni. A párt népszerűsége arányaiban azóta is töretlen, amelyet tetéz az a tény is, hogy közel háromszorosára (!) növelte a török gazdaság teljesítményét, és az IMF-nek is visszafizette az állam összes tartozását, viszonyait pedig szorosabbra fűzte az arab országokkal, amelyből Törökország gazdasági értelemben véve is komolyan tudott profitálni.

Jogos lehet  a kérdés, ha minden gazdaságilag ennyire rendben van az országban, és annak helyzete stabil a nemzetközi rendszerben,  akkor miért tüntetnek ennyien a miniszterelnök  ellen?

Anarchista felvonulók Isztambul belvárosában.

Egy vallás, több hitvallás

Kevesebben szoktak említést tenni az események értékelése kapcsán a háttérben meghúzódó éles társadalmi ellentétekről  amelyek a belpolitikában is visszatükröződést nyernek.

Törökországban is érvényes a jobbos-balos felosztás, azonban ez némiképpen máshogy értendő, mint Magyarország esetében. Az Oszmán-birodalom feloszlása óta szekuláris államrend uralkodik az Atatürk nevével fémjelzett modern politikában, amelyben mindig is jelen volt egy olyan Nyugatot etalonnak tekintő elit réteg. Noha Törökország lakosságának túlnyomó többségéhez hasonlóan a szekuláris réteg is muszlim vallású, tagjai azonban sokszor saját értékeiket tekintik modernnek és követendőnek, míg a hagyományos iszlám értékrendet és életmódot,  illetve az azt követőket minimum megvetik vagy maradinak tartják. Hogy nyíltan beszéljünk, durva általánosságban ehhez hasonló emberek alkotják a CHP (Köztársasági Néppárt) szavazóbázisát, és visszakanyarodván eredeti témánkhoz, a mostani zavargásokban résztvevők egy nem elhanyagolható része is közülük kerül ki.

A közelmúlt szelleme a Takszim téren

A szekuláris-vallásos ellentét politikai szinten természetesen jóval súlyosabb egy puszta értékrendbeli különbségnél. A szekuláris Törökország történelme során szinte megszámlálhatatlanul sok alakult majd szűnt meg (vagy éppen betiltották) mégis egy dolog mindvégig közös volt ebben a történelmi időszakban: a kemalista értékeket örző hadsereg vigyázó tekintete mindig rajta volt az éppen regnáló politikai hatalmon. A fegyveres erők ha kellett tehét közbeavatkoztak, és a nekik éppen nem tetsző, értsd: olvasatukban a szekuláris államrendet veszélyeztető, a számukra túlontúl vallásos vezetőket  leváltották, bebörtönözték vagy nemes egyszerűséggel kivégezték, a pártot pedig feloszlatták.

A legutolsó hasonló történelmi fordulat Február 28-ai folyamat (28 Şubat süreci) néven vonult be a történelembe, amely időszakot közvetlenül megelőzően Erdoğan korábbi tanítója, Necmettin Erbakan (ejtsd: Nedzsmettin Erbakan) volt a miniszterelnök a Refah Partisi (Bőség Pártja) színeiben. A hadsereg 1997 elejére elkezdte megelégelni azt a politikát, amelyet a párt folytatott, és amely egyre inkább az iszlám értékeknek megfelelően politizált és kezdett nyitni a  muszlim országok felé, sőt, egyfajta világszintű iszlám uniót kezdeményezőjeként kezdett el tevékenykedni. Elég volt kimondania a bűvös szót: irticâi faaliyeti (ejtsd: irtidzsái faalijeti), vagyis “reakciós tevékenység” és a pártot feloszlatták. Több egyéb, súlyos döntéssel járt ez a politikai időszak: a szekuláris állam védelmére hivatkozva megtiltották a fejkendős nőknek a tanulást mind a középiskolákban, mind az egyetemeken, az iszlám hittan tagozatos középiskolásokat pedig gyakorlatilag eltiltották a továbbtanulástól olyan döntéssel, amelynek értelmében csak vallási szakokon folytathatták tovább tanulmányaikat.

Érdekes mozzanata volt a mostani isztambuli tüntetéseknek egyébként, amikor a  Feburár 28.as események egykori szereplői, Hüsamettin Cindoruk, Kemal Alemdaroğlu ve Zekeriya Beyaz is megjelentek és az AKP-t kritizáló beszédet tartottak a Takszím téren.

Balra képen: Baloldali drapériák

Új színfolt a török politikai térképen

A korábbi évtizedek keserű tapasztalata alapján világos volt tehát a lecke az összes politikai pártnak, amely politikáját az iszlám szerint szerette volna meghatározni. Bár  2001-ben a választásokat megnyerő AKP ugyan új szereplő volt a politikai térképen, maga Erdoğan rutinos, sőt a társadalom bizonyos részében mindenképpen tiszteletnek örvendő személyiség volt. Ebben nagy része volt annak, hogy 1994 és 1998 között Isztambul főpolgármesteri tisztjét töltötte be, ugyanakkor ebben az időszakban jómaga is megtapasztalta milyen az, ha “felsőbb döntés” érkezik: provokáció vádjával letöltendő börtönbüntetésre ítélték, miután beszédjében Ziya Gökalp költő egy vallási töltetű versét olvasta fel.

Ha eltekintünk a török gazdaság hosszas elemzésétől, és az  az utóbbi évtizedben mutatott egyébként valóban irigylésre méltó teljesítményétől, akkor is kimondható, hogy több szempontból is úttörőnek számít Erdoğan pártja. Noha, ahogy arra utaltam, az egyértelmű vallási jelmondatok a korábbi hasonló pártoktól eltérően hiányoznak az AKP retorikájában, mégis sikerült ha a vallást közvetlen formában nem is, de a konzervativizmust visszacsempésznie a török politikába.

Fontos azt is megemlíteni, hogy eddig a szekuláris Törökország történelme folyamán nem volt még olyan vallási háttérrel rendelkező párt, amely ennyi időt töltött volna hatalmon, sőt mi több, puccsal sem sikerült a hadsereghez köthető köröknek elmozdítani a hatalomból, noha történtek rá kísérletek. Ennek a  legismertebb mozzanata ma leginkább a “Balyoz- per” (Balyoz davası) néven ismerszik meg, amelynek során olyan történt, ami eddig szintén példa nélküli a szekuláris állam történelmében: a puccsot kitervelők felelősségre lettek vonva a kormány által, sőt, magas rangú katonai vezetők élvezik immáron a börtön vendégszeretetét. Mindezek a példák jól érzékeltetik, hogy a hatalmi fékek egyensúlyba kerültek az országban, a korábbi időkhöz viszonyítva legalábbis mindenképpen.

Jókor, jó helyen...

A Takszim téren megrendezésre került első tiltakozásokkor a tüntetők rendkívül határozott és durva rendőri fellépéssel kerültek szembe, ez tény. Az is lehet, hogy a megmozduláson részt vevők ott és akkor valóban a park sorsa miatt aggódtak, de tény, hogy az események nagyon gyorsan eszkalálódtak, és a valóban békés tüntetők helyét sok helyen randalírozó, gyújtogató és utcaköveket dobáló csoportok vették át.

Nehéz, jelenleg alighanem lehetetlen megmondani, hogy pontosan kik és milyen szálak mentén mozgatják a tüntetők csoportjait - ez nem is célja jelen írásnak- , az viszont tény, hogy az egész eseménysorozat jól láthatóan a miniszterelnök megingatása felé mozdult el, és nem feltétlenül van már sok köze van a Gezi park pár tucat facserjéjének másik helyre való áttelepítéséhez, amelyre hivatkozva elkezdődtek a tiltakozások.

Az események időzítése is éppen megfelelő a káoszkeltéshez. Erdoğan éppen négynapos hivatalos látogatására készült Marokkóba, Algériába és Tunéziába, azon országokba, amelyek szerepet játszottak az “Arab tavasz” eseményeiben. Idén március 11-én a szír határ közelében lévő Reyhanlıban történt robbantáskor, amelyben 53 személy vesztette életét, hasonló helyzet állt elő: közvetlenül Erdoğan az Amerikai Egyesült Államokban tartandó látogatása előtt egy olyan esemény történt, amely gyengítette Törökország pozícióját és imázsát az egyébként kiemelt fontosságú diplomáciai találkozó előtt.

Szó volt a szekuláris réteg érzékenységről, ebből a szempontból talán szintén nem tekinthető spontánnak a tiltakozáshullám. A kormánypárt ugyanis nemrég terjesztette be törvénymódosító javaslatát, amelyben a világon sok helyen érvényben lévőhöz hasonlóan az alkoholeladás-és reklámozást szabályoznák, illetve korlátoznák. A társadalom szekuláris része, amely hajlamos minden hasonló mögött vallási kérdést látni, most is sietett iszlamizálást és saría-törvénykezést látni a dolog mögött, hasonlóan ahhoz a pár hónapja történt eseményhez, amikor a Török Légitársaság bejelentette: bizonyos járatain megszünteti az alkoholos italok felszolgálását. A dolgot tovább tetézte az, hogy a légitársaság idén februárban új, az utaskísérőknek terveztetett formaruhát mutatott, amelynek egy részét a hagyományos, keleti női hosszú kaftán ihlette. A baloldali média részéről a hisztériakeltés itt sem maradhatott el: ‘csak nem a csador lesz a következő lépés?!’.

Mint minden politikai párt, így az AKP sem tud megfelelni a társadalom egészének, és ahogy azt próbáltam illusztrálni, túlzottan nagy törésvonalak és túl sok érzékeny pont leledzik a török társadalomban ahhoz, hogy zökkenésmentes legyen a szekuláris-vallásos ellentét, hogy csak  a legfőbb választóvonalat említsük ezen a sokszínű politikai térképen.

Jobbra képen: A Turkish Airlines új formaruhája.

A mostani események kapcsán a kormányellenes csoportok egy része a durva rendőri fellépést követően diktatúrát, fasizmust kiáltott, azzal vádolva az államot,  hogy az beavatkozna a magánszférába, és titokban iszlám államot kíván létrehozni. A tüntetések Ankarában sem kisebb hevességgel folynak, mint Isztambulban, de egy pont közös: “Nem tetszik a rendszer”.

Rengeteg híradás látott napvilágot a közösségi médiában felhasznált hangulatkeltésekről, ferdítésekről, fotoshopolt képekről, amelyek terjedtek az interneten, így a káosz közepette nehéz eldönteni mi a valós és mi nem. Az viszont elég valószínűnek tűnik, hogy rengeteg beszivárgott provokátor lehet az eredeti tüntetők között - a napokban a török média a zavargások kapcsán egy iráni ügynök elfogását adta hírül- ettől viszont tény: nem kevéssé frusztráltak azok a politikai erők, amelyek tizenkét éve folyamatosan nem tudnak hatalomra kerülni, sem legális eszközökkel, sem pedig puccsal, ahogy a régi időkben volt rá precedens.

Lehet, hogy valóban vannak olyan tömegek, akiket a belvárosi fák sorsa és a Takszím téri területrendezés aggaszt, de maguk a zavargások a  maguk kiterjedt formájában közvetve, vagy közvetlenül a hatalomról, és sajnos egyre inkább a randalírozásról is szólnak.

 Amerikai aggodalmak és a Wall street-i párhuzam

Ami az új fejleményeket illeti, az USA ankarai nagykövete elsőként formált véleményt az eseményekről még azok kezdetén,  így várható volt, hogy az amerikai külügyminiszter, John Kerry reagálni fog a törökországi események kapcsán, aki aggodalmát fejezte az aránytalanul durva rendőri fellépés miatt.

Davutoğlu, aki a mai napon telefonon kereste fel Kerryt, sietett leszögezni, hogy Törökország “nem másodosztályú demokrácia”, valamint emlékeztette arra, hogy az utóbbi időszakban az USÁ-ban is előfordulatk hasonló események legutóbb az “Occupy Wall Street” tüntetések kapcsán, ahol nem kevés személy életét vesztette.

A török külügyminiszter a helyzet elemzésekor kijelentette, hogy valóban vannak békés csoportok a tüntetők között, akiket a városrendezés mozgat, de emlékeztetett arra, hogy vannak szélsőséges csoportok is, akik saját céljaikra használják fel a helyzetet és a tüntetések eredeti célját.

E sorok írásának napján történt szintén, hogy a Gezi parki tüntetők képviselői találkoztak a török miniszterelnök-helyettessel, Bülent Arınçcsal, akinek pontokba szedve benyújtották petíciójukat. Ebben többek között szólás-és véleményszabadság, és gyülekezési jogaik érvényesítését és a könnygáz használatának betiltását követelik.

 A kérdés ugyan költői, de amennyiben helyt adnak követeléseiknek, abbamaradnak-e a Törökország szerte folyó zavargások?

Fegyveres tüntetők

Kinek Wall street , kinek pedig “török tavasz”

A hirtelen, ám nagy sebbel-lobbal kirobbanó eseménysorozat aktivistái és a velük szimpatizálók előszeretettel használják az arab világban lezajlott és még zajló rendszerváltó megmozdulások  mintájára a “Török tavasz” kifejezést. Itt már érdemes megállni egy pillanatra: kissé erős hasonlat Erdogan Törökországát összehasonlítani  az arab világgal, és ezzel együtt az ottani forradalmi célú mozgalmakkal. Nem tévedünk nagyot azzal, hogy -tekintettel a jelenlegi szíriai helyzetre- valószínűleg sok szír örülne egy Erdoğan-féle rendszernek és egy Törökországhoz hasonló országnak.

Egyébként is azokról az arab országokról beszélünk, ahol az egészen közeli múltig szinte mindenhol Nyugat-barát vezetők regnáltak a saját maguk langyos- vagy éppen kevésbé langyos diktatúrájukban-míg ki nem robbantak az ‘Arab Tavasz ‘eseményei. Ezeknek során a népnek több országban egyre hangosabban és eredményesebben “nem tetszett a rendszer”, olyannyira, hogy sikerült is megváltoztatnia azt és elérnie helyette a többpárt rendszert bevezetését. Hogy milyen sikerrel, arra alighanem az elkövetkezendő évek adnak majd választ, a törökországi eseményekre pedig akár az elkövetkezendő napok, vagy hetek.

Addig pedig Takszím is - amely szó (meg)osztást jelent-  facserjéstől vagy anélkül de marad nevéhez megfelelő. Addig alighanem még sok víz lefolyik mind a Níluson, mind a Boszporuszon.

Szerző: Kerékgyártó Áron

Tüntetés Ankarában is.

Nincs abban semmi új, hogy az izraeli kormány ezer új telep építését jelentette be Kelet-Jeruzsálemben. Abban azonban igen, hogy a Palesztin Hatóság fő tárgyalója, Dr. Saeb Erakat ezt úgy értékelte, hogy John Kerry amerikai külügyminiszter béketervének ezáltal annyi. 

Valójában nincsen semmiféle amerikai béketerv, van azonban egy négymilliárd dolláros befektetési ajánlat, amelyet a Hatóság által igazgatott körzetekbe fektetnének be a béketervhez elfogadása esetén. A PH értéke ezáltal anyagilag nőne, erkölcsileg csökkenne.    

Kerry, amikor ellátogatott a világgazdasági fórumra a Holt-tenger jordániai partjaihoz (kb. a Közel-Kelet Davosa) május végén, hogy folytassa tárgyalásait Mahmúd Abbásszal és Simon Peresszel, valójában a gazdasági béke előmozdításáért ment, ami végső soron Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök projektje.

Nili, telep Ciszjordániában, a háttérben a palesztin falu Qibya. Kép: מיכאלי 

Barack Obama kormánya az izraeli nyomás előtt teljesen meghajolva feladta azon szándékát, hogy kiálljon a két állam megoldás és annak feltétele, a telepépítések befagyasztatása mellett – mely szándékait első ciklusának elején az elnök a Kairói Egyetemen fogalmazta meg - az egész világ várakozásait és lelkesedését keltve fel. 

Ez az építkezés most egy-egy pofon az Egyesült Államok külügyminiszterének és a Palesztin Hatóságnak, valamint egy további egy másik elnöknek, Mahmúd Abbásznak, aki a tárgyalásokon együtt szónokolt jószomszédi viszonyról és biztonsági együttműködésről Peresszel, emellett azzal büszkélkedett, hogy több mint tíz izraeli fegyverest szabadíttatott ki és engedett vissza Izraelbe. Ez utóbbi nézeteltéréshez is vezetett a Hamásszal, hiszen amikor azt mondta, hogy a Hatóság nem fogja hagyni az emberrablásokat, az konkrétan a radikálisoknak szólt.

Shimon HaTzadik, telep Kelet-Jeruzsálemben.  

Az izraeli kormány ezt követően bejelentette, hogy a Jeruzsálem környéki Ramot és Gilo telepek bővítése nem új döntés, hanem az eddigi építkezés elé gördültek „technikai akadályok.” A szóvivő a kérdéses területeket Izrael integráns részének tekinti, következőleg nem is tekinti az építkezéseket nemzetközi jogot sértő aktusnak a megszállt területeken.

Nem tudni, hogy az amerikai vezetés, legfőképpen John Kerry, milyen választ ad erre a pofonra, és vajon tesz-e lépéseket az izraeli kormánnyal szemben, ám tapasztalataink semmiféle választ nem vetítenek előre. Az izraeli kormány hasonló projektekkel fogadta egy évvel ezelőtt Joe Biden-ti s, aki a barátjuk, az sem volt diplomatikus, de következményei nem különösebben lettek.

Pisgat Zeev, telep Kelet-Jeruzsálemben. Kép: Gilabrand 

Hasonlóan nem tudni azt sem, hogy milyen lesz a hivatalos palesztin válasz. Dr. Erakat válasza, vagyis, hogy az izraeli lépés Kerry béketervét likvidálja, nem elegendő, hiszen ő is lekezelt vele, nem lenne fair, ha a labdát az amerikai térfélre rúgná. Mint ahogy megannyi más dolog sem fair.    

Például az sem fair, hogy az EU végül nem hagyta jóvá azt a határozatot, amely Izraelt arra kényszerítette volna, hogy ismertetőjellel különböztesse meg a telepeken előállított termékeket az 1967-es határokon belül készült javaktól, ami Kerry kezdeményezésének biztosíthatott volna hátszelet.

Legfőképp pedig az nem fair, hogy a Nyugat, amely minden beszédében a szabadság, a demokrácia, az emberi jogok és a nemzetközi szerződések tiszteletére, illetve betartatására szólít fel, Izrael esetében hajlamos elfeledkezni ezekről, nap mint nap adva tanúbizonyságot szelektív memóriájáról. 

 "Gratulálunk, Palesztina! El lettél ismerve, mint... Mint állam? Hát, őőő... hurrá! / alig várom, hogy hazaérjek, és elmondhassam a feleségemnek és a gyermekeimnek, hogy mily dicső ez a mai nap Palesztina számára!"  Bernd  karikatúrája  

A "hallgattassék meg a másik fél" elvet tiszteletben tartva közöljük Ahmet Bariscil, az Anadolu Agency hírügynökség Magyarországon élő tudósítójának "Töröktavasz-szkeptikus" véleményét is a törökországi zavargások hátteréről. 

Fatih Sultan Mehmet híd és a Boszporusz, a világ egyik legforgalmasabb vízi útja

Az utóbbi napokban a külföldi médiában rengeteg cikk és fotó látott világot a törökországi eseményekről.

Vajon mennyi ezekből az igazság, mennyire pártatlanul és igazságnak megfelelően mutatják be a történéseket?

Ha a fényképeket megvizsgáljuk, érdekes dolgokat figyelhetünk meg rajtuk. Például a számtalanszor publikált és megosztott, a Boszporusz hídon valóban hatalmas tömeget ábrázoló fotó egy 2012-es maratoni futóversenyen készült… a súlyosan sérült „tüntető”, akin állítólag áthajtott egy rendőrségi jármű, egy jóval korábbi autóbaleset sérültje.

A zavargások kitörése óta a nemzetközi média folyamatosan és szándékosan félreinformálja az embereket. Erőszakosan próbálják az „Arab tavasz” eseményeihez hasonlónak beállítani a törökországi történéseket – elfelejtve, hogy az „arab tavasz” diktatúrák ellen irányul, Recep Tayyip Erdogan pedig demokratikusan, harmadszor is nagy többséggel megválasztott miniszterelnök.

Az állami rádió- és televízió vállalat székháza. Kép: Darwinek

Felhozzák, hogy a zavargások oka az „alkoholtilalom”, vagyis hogy 22 és 7 óra között betiltották volna az alkohol árusítását. Ez így nem igaz, a rendelet nem az alkoholt tiltja, hanem szabályozza az imahelyek és iskolák közelében történő árusítását – ilyen szabályok pedig Magyarországon és más EU-s országokban is vannak.

Elfelejtik megemlíteni, hogy a tüntetők az anarchiát éltetik, focicsapatok zászlaját lengetik, és azt kiabálják: „Éljen a kommunista Törökország!”

Elfelejtik megemlíteni, hogy az anarchista fiatalok berontottak Isztambul történelmi mecsetébe, ahol kábítószereztek, alkoholt fogyasztva tomboltak, és a tiszta és csendes épületet megszentségtelenítve hagyták maguk mögött, mint egy mocskos istállót.

A Hagia Sophia (Ayasofya-mecset). Kép: Jerzy Kociatkiewicz

Elfeledkeznek arról, hogy a legutóbbi közvélemény-kutatások szerint a jelenlegi török kormány támogatottsága 50 és 60 százalék közötti.

Figyelmen kívül hagyják, hogy Törökország az elmúlt hónapban az utolsó tartozását is kifizette az IMF-nek, ezzel Erdogan pártja még erősebb lett. Törökország az elmúlt évben mintegy 10%-os gazdasági növekedést mutatott fel, a világ egyik leggyorsabban fejlődő országa.

Az ellenzék pontosan tudja, hogy demokratikus úton nem képes hatalomra kerülni, ezért szervezik ezeket a tüntetéseket.

A zavargásokban résztvevők, akik állítólag 15 darab fa megmentéséért vonultak az utcára, eddig mintegy 100 autót gyújtottak fel, munkahelyeket tettek tönkre és rongáltak meg.

A Levent mahalle, Isztambul egyik üzleti központja. Kép: Ben Morlok

Isztambul Taksim nevű részén 1940-ig egy hatalmas történelmi épület állt, amelyet a szocialista párt lerombolt, ezt szeretné most Erdogan visszaépíteni arra a helyre.

A török állam megléte óta körülbelül minden tíz évben történt katonai puccs. A mostani kormány ellen is több puccsot kíséreltek meg, ezért több tábornokot tartóztattak le és börtönöztek be. Minden puccs előtt a hatalomra törők utcai zavargásokat szítottak, így igyekeztek káoszt létrehozni, majd pedig saját magukat a nép megmentőjeként beállítva léptek színre, és véget vetettek a demokráciának.

Egy mai beszélgetésben Tayip Erdogan nyíltan kijelentette, hogy tudja: a zavargások mögött külföldi hatalmak is állnak, de el fog jönni majd a számonkérés ideje.

Szerző: Ahmet Barışçıl 

Az Anadolu Agency török állami hírügynökség magyarországi tudósítója

Az Aranyszarv-öböl (Haliç) tölcsértorkolata Isztambulban. Kép: Berrtil Videt

Blogunk rendhagyó módon úgy döntött, hogy eleget tesz a defnemsumanblogs kérésének, és egy kommentár nélküli fordítás formájában közzéteszi beszámolójukat az elmúlt napok törökországi eseményeinek hátteréről: 

"Minden Törökországon kívül élő barátomnak.

Azért írok, hogy megosszam veletek mindazt, ami öt napja tart Isztambulban. Személy szerint azért kell megírnom mindezt, mert a kormány rátette a kezét a legtöbb sajtóorgánumra, a szóbeszéd és a világháló maradt önmagunk kifejezésére és arra, hogy segítséget és támogatást kérjünk.

Isztambul óvárosa, látkép a Galata hídról. (A felvételek a globalgoritmus.blog.hu sajátjai)

Négy nappal ezelőtt emberek egy csoportja, akik sem szervezetekhez, sem ideológiákhoz nem tartoztak, gyűlt össze az isztambuli Gezi Parkban. Köztük volt számos barátom és diákok. Az indok egyszerű volt: megakadályozni a park felszámolását és tiltakozni az ellen, hogy egy újabb bevásárló központ épüljön a város kellős közepén. Számtalan bevásárlóközpont van Isztambulban, legalább egy minden szomszédságban! A fák kivágásának csütörtök reggel kellett volna kezdődnie. A tiltakozók kimentek a parkba, plédekkel, könyvekkel és gyermekeikkel. Leverték sátraikat, és a fák alatt töltötték az éjszakát. Kora reggel, amikor a buldózerek elkezdték kitépni a százéves fákat, odaálltak eléjük, hogy véget vessenek a műveletnek.

Semmit nem tettek azon kívül, hogy odaálltak a gépek elé.

Sem újság, sem tévécsatorna nem számolt be a tüntetésről, teljes hírzárlat.

Ám a készenléti rendőrség megérkezett, vízágyúkkal és paprika spray-vel űzték ki a tüntetőket a park területéről.

Rálátás az újvárosra az Ahmet szultán mecsettől 

Estére a tiltakozók száma megsokszorozódott. A készenléti létszáma nemkülönben. Ezzel egy időben az önkormányzat lezáratta a Taksim térre, ahol a Gezi Park található, vezető összes utat. A metró leállt, a kompokat törölték és az utakat eltorlaszolták.

Azonban egyre több és több ember jutott el így is a városközpontba gyalogosan.

Isztambul minden részéről érkeztek. Különféle háttérrel, ideológiával, vallással, mind azért gyűltek össze, hogy megakadályozzák a partktól valami nagyobb dolog elpusztítását.

Ez pedig azon jog, hogy megbecsült állampolgárokként élhessenek ebben az országban.

Az elnöki rezidencia közelében lévő Dolmabahce-palota a Boszporusz partján, háttérben Besiktas városrész, a zavargások egyik helyszíne 

Összegyűltek és felvonultak. A rendőrség paprika spray-vel és vízágyúkkal kezdte kergetni őket, majd harckocsikkal hajtott a tömegbe, olyan emberek közé, akik cserébe étellel kínálták a rendőrséget. Két fiatalon áthajtottak, akik életüket vesztették. Egy fiatal nőt pedig, egy barátomat, egy kilőtt könnygáztartály találta el a fején. A rendőrség ezeket egyenesen a tömegbe lőtte. Egy három órás műtéti beavatkozást követően még mindig az intenzív osztályon van, életveszélyes állapotban. Amikor ezeket a sorokat írom, nem lehet tudni, hogy túléli-e. Ez a blogbejegyzést neki dedikálom.

Ezek az emberek a barátaim, a diákjaim, a rokonaim. Nincs mögöttük "rejtett" agenda, ahogy azt az állam szokta mondogatni. Az agenda odakint van. Teljesen világos. Az egész országot kiárusítják vállalatoknak, bevásárlóközpontok, luxus társasházak, autópályák, gátak és atomerőművek építésére. A kormány ürügyet keres (és ha szükséges, kreál is) arra, hogy megtámadhassa Szíriát is, a lakosság szándéka ellenére.   

Az európai oldal a Camlica magaslatról 

Mindennek tetejébe az, ahogy a kormány újabban ellenőrzése alá vonja az emberek magánéletét, elviselhetetlen. Az állam, konzervatív napirendje jegyében, számos törvényt és rendeletet hozott, amelyek az abortuszra, a császármetszéses szülésre, az alkoholárusításra és -fogyasztásra vonatkoznak és arra is, hogy a nemzeti légitársaság légiutas-kísérői milyen színű rúzst használhatnak.

Azok az emberek, akik most Isztambul központjába vonulnak, annak jogát követelik, hogy szabadon élhessenek és igazságot, állampolgári megbecsülést és védelmet kapjanak az államtól. Azt akarják, hogy beleszólásuk legyen annak a városnak a döntéshozatalába, amelyben élnek.    

Amit "cserébe" kaptak, az túlzott rendőri fellépés és hatalmas mennyiségű könnygáz, egyenesen az arcukba - három ember elvesztette szeme világát is. 

Az Eyüp szultán dzsámi, az iszlám talán legfontosabb törökországi zarándokhelye 

Ám felvonulások továbbra is vannak, több százezren csatlakoznak hozzájuk. További ezrek vonultak át a Boszporusz hídon, hogy csatlakozzanak a tüntetőkhöz a Taksimon. 

Az újságok és a tévécsatornák nincsenek jelen. Miss Turkey-vel és "a világ legfurcsább macskájával" voltak elfoglalva. 

A rendőrség olyan mértékben lépett fel a tüntetőkkel szemben, lefújva őket paprika spray-vel, hogy a mérgezéstől kóbor kutyák és macskák haltak meg.

A Kız Kulesi és a Boszporusz az ázsiai oldalról

Iskolák, kórházak és ötcsillagos szállodák nyitották meg kapuikat a sérültek előtt a Taksim környékén. Orvosok lepték el az iskolatermeket és a hotelszobákat, hogy elsősegélyben részesítsék a rászorulókat. Voltak rendőrök, akik megtagadták, hogy könnygázt alkalmazzanak ártatlanokkal szemben, letéve jelvényt, vasat.

 A tér környékén zavaró berendezéseket (jammer) helyeztek el, hogy blokkolják az internet-összeköttetést és a 3G hálózatot. A környék lakosai és vállalkozásai biztosítottak ingyenes vezeték nélküli hálózatot az embereknek, az éttermek élelemmel és vízzel látták el őket ingyen.

Ankara és Izmir is az utcára vonult, hogy támogassa az isztambuli ellenállást (azóta az isztambuli események átterjedtek az ország közel hetven további városára is - a szerk.)

A mainstream média Miss Turkey-vel és a "világ legfurcsább macskájával" foglalkozott."  

 Végül a Taksim, "nyugalmi időszakban." Kép: Bryce Edwards 

A cikk eredetileg megjelent: defnesumanblogs.com

Ahogy sok nyugat-európai gondolkodó – akik szellemi elődjeiről már Czeslaw Milosz megállapította, hogy nem élték át azokat a 20. századi történelmi tapasztalatokat, amelyek ítéleteik és gondolati beidegződéseik viszonylagosságára tanítanak[1] – térségünkkel, a "Közép-Kelettel"[2] kapcsolatban, lám, időről időre mi is "aggodalmaskodunk" egyes nyugat-európai történések miatt. Konkrétan a civilizációk (vélt) összecsapása miatt, amelynek a helyszíne Nyugat-Európa, ezúttal Woolwich.

Mint valami mindent eldöntő, élet-halál küzdelem a Szabad Népek és a gonosz Sauron között.

Muszlimok aránya Európában és közvetlen környezetében

Csakhogy az fantasy műfaj, és a nagy kép egészen mást mond. Nyilván nem fordul meg a cikkírók fejében az, hogy egy felmérés szerint egy pakisztáni (hamár az absztrakt kategorizálást tesszük meg a vita alapjává) egy tavalyi felmérés szerint inkább érzi magát britnek, mint egy "fehér," vagy, hogy ha már „muszlim-sport az autógyújtogatás,” abban osztanak-e olimpiai aranyat, ahogy azt Mo Farah muszlim származású, brit színekben induló, többszörös olimpiai bajnok címvédő hosszútávfutóval történt szintén tavaly?

Meg kellene érteni, hogy már az alapbeállítás is tévedés. Nem egy keresztény-szekuláris Európa paradigmája áll szemben egy azt fenyegető iszlámmal, hanem az ábrahámi világvallások tradícióin[3] is nyugvó civilizációt felváltó, jólétinek is nevezett fogyasztói társadalmak[4] ütköznek marginalizálódott egyénjeikkel. 

Történelmileg, Európa képzeletbeli identitása egy keresztény népekből álló laza halmaz volt, amelyet a déli, vagy keleti határokon túli muszlimokkal szemben határoztak meg.[5] Ezek a történelmi formációk eredményezték azt a régi-régi mítoszt, hogy a muszlimok valamiféle „kívülállók” Európában, akiknek a helye a Közel-Kelet, Ázsia, vagy Afrika.

A római nagymecset, amely Európában a maga nemében a legnagyobb  

"Európa népei évezredeken át folytattak véres háborúkat, amíg kialakultak a mai határok. A földnek, amelyet ma egy nemzet magáénak mond, minden négyzetméterét vér öntözte, azért, hogy ma az ott élők azt mondhassák rá: a miénk" – írja a Mandiner május 28-án megjelent tárcacikke. Tisztelt Szerző! Ezen a helyen emlékeztetném rá, hogy annak a bevándorlási hullámnak – amelyet a nyugati „civilizáció-halál víziójának” okaként láttat –, a megjelenése épp ezeknek a véres háborúknak köszönhető, konkrétan annak a munkaerőhiánynak, amely a világtörténelem két legpusztítóbb háborúja nyomán fellépett! (Zárójelben jegyezném meg, hogy még sem lehetett az a civilizáció sem annyira fejlett, sem annyira egységes, amelyből kiindulva mindaz, a világégésektől a totalitárius rendszerekig, lejátszódott, kis híján elpusztítva nemcsak önmagát, de az egész világot is). 

Egy boszniai muszlim, akinek az ősei a 15. század óta él a Drina mentén, ugyanúgy felsorakoztathat történelmi érveket "európai származásának" igazolására, mint adott esetben egy moldáviai. Oké, de egy ma Franciaországban élő algériai nem – jönne a válasz, ami, bár nem értek vele egyet, de már előrébb visz: így vagy úgy, de elkezdjük belátni, hogy érdemes az egész témát differenciáltan megközelíteni.  

Mo Farah brit hosszútáv futó Európa-bajnoki győzelme 10 000 méteren, Barcelona, 2010. Eredeti kép: erki.nl 

Ha már Bosznia és ha már középkor: az olyan muszlim polihisztorok, mint az optikus Alhazen (Ibn al-Hajszam), és Johannitus (Hunajn Ibn Iszhák al-Ibádi), az orvostudományokban (is) élenjáró Avicenna (Ibn Szína), a sebész az-Zahráwí, a mérnök al-Dzsazarí, a repüléssel foglalkozó Abbász ibn al-Firnász, a csillagász al-Bírúní, a filzófius Averroes (Ibn Rusd), a térképész al-Idriszí és mások munkássága többel járult hozzá az emberiség fejlődéséhez, mint amivel legtöbbünk a 21. század elején valaha is fog - mindez az általános műveltség kontextusa. Röviden talán arra viszont érdemes emlékeztetni, hogy az algebra és a kémia szavaink arab eredetűek. A sors (vagy az anyag) iróniája, hogy a fejlődés és harmónia dogmáira felesküdött, kulturális fundamentalista iszlámkritikusok épp erről szoktak elfeledkezni.

A muszlim polihisztorok a középkorban, és a muszlim bevándorlói hátterű vendégmunkások[6] a 20. század második felében egyebek mellett egyben biztos, hogy hasonlítanak: részben ők tették azzá Európát, ami. A fejlett világ részévé, a történelem során időről időre talán vezető erejévé is.

Az emberi szem Hunajn ibn Iszhák szerint (a kézirat 1200 körül készült)

Woolwich bármennyire is kísért és Huntingtonért kiált, mindenekelőtt igazságügyi és büntetés-végrehajtási kontextus. A tettesek egy része már kézre került, „hang ’em high.”

Hogy toleráljunk-e valamit, aminek az egészére magától értetődően nem mondható el az, hogy intoleráns - hiszen akkor a párját ritkítóan gazdag kulturális örökséget hátrahagyó Kordóvai Kalifátus[7] történelmi tapasztalatait is teljesen figyelmen kívül hagynánk –, Lessing Bölcs Náthánja – hiszen a Felvilágosodás eszméire méltán vagyunk büszkék – talán azt mondaná, hogy igen.

Az Alhambra a spanyolországi Granadában. Eredeti kép: comakut

Bár biztos jóval szexibb a téma, mint a globális felmelegedés, a hidegvér ebben a kérdésben szintén nem árt. Eurábia rémképe demográfiai tényszerűségeknek és tragikus események tágabb kontextusba helyezésének egymásra csúsztatása, amely történhet manipulatív szándékkal, (látens?) kultúrrasszizmusból, vagy üldözési mániából. Bármennyire is figyelemfelkeltő az eredmény, nem szabad elfelejtenünk azt, hogy az antiszociális, ad absurdum terrorista egyéneket jóformán minden közösség kiveti magából, így a legtöbb muszlim muszlim populáció is[8] (hiszen érdemes differenciáltan megközelíteni magát a hipotetikus ummát is), kivéve az iszlám fundamentalistákat, persze. A gyűlölet-spirál csak nekik kedvez, hiszen társadalmi bázisukat a jelen formázza.    

Az iszlám és a Nyugat állandó konfliktusa, ami az iszlám erőszakos jellegét kihangsúlyozó interpretációból következik, ugyanolyan toposz és csúsztatás,[9] mint a két civilizáció békés, szimbiotikus együttélése. A valóság ettől sokkalta összetettebb. Egy azonban biztos: provokációk semmivel nem hozzák közelebb a civilizációkat, hamár dichotomiákban gondolkodunk. Rajtunk, a valóságot konstruáló írástudókon is múlik, hogy hogyan tovább.

Szerző: Iványi Márton 

 Al-Idríszí világtérképe 1154-ből,a korabeli világ talán legfejlettebb útmutatója. A déli irány a térkép tetején van.

Nem könnyű értelmezni azt, hogy mi is folyik most pontosan Líbiában, legyen szó akár a katonai, vagy a politikai színtérről. Ugyanakkor talán a legmegfelelőbb szó annak leírására: a káosz.

Dr. Ali Zeidan kormányának hadügyminisztere, Dr. Mohamed Mahmúd al-Bargathí kedden sajtótájékoztatót tartott, amelyen bejelentette lemondását, megesküdve, hogy nem fog részt venni a honfitársainak gyilkolásában,” és azt kívánta, hogy Líbia minden lakosa - legyen az civil, fegyveres, vagy a hatalom képviselője - kövesse példáját. „Nem fogom elfogadni azt, hogy a fegyverek erejével történjen az új Líbia kormányzása, mert az sérti a demokráciát, amelynek a védelmére felesküdtem” – mondta.    

A korábban, a Kaddafi-rezsim ellen harcoló felkelők, Ali Haszan al-Dsábir Brigádok. Eredeti kép: ليبي صح

Másnap a kormány bejelentette, hogy a hadügyminiszter visszavonta lemondását, eleget téve az ideiglenes kormányfő kérésének, megértve az ország helyzetét övező körülményeket, és megerősítette, hogy változatlanul hivatala élén marad.    

Ezek a körülmények eleve válságosak, kezdve a közszolgáltatások összeomlásával a gyakorlatilag hiányzó közbiztonságon és a fegyveres milíciák tevékenysége okozta farkastörvényeken át, az elharapózó hivatali visszaélésekig, hogy csak a legfontosabbakat említsük.

Az Általános Népi Kongresszus épülete Bengházíban.

Mégis, a belpolitikai feszültség közvetlen kiváltó oka most egy olyan, nemrég elfogadott jogszabály - nevezzük lusztrációsnak – amely eltiltja a közéleti szerepvállalástól azokat a személyeket, akik a korábbi Kaddafi-időszak „nomenklatúráját” alkották, és amelyet különben a Human Rights Watch nemzetközi emberi jogi szervezet is bírált, homályos nyelvezete és elsöprő jellege miatt. A törvény elfogadása érdekében fegyveres csoportok ostromolták meg az igazságügyi-, és a külügyminisztérium épületét, hogy nyomást gyakoroljanak a parlamentre.   

A védelmi miniszter lemondott, hiszen két választása volt: vagy szembeszáll az ostromló milíciákkal és erővel, vérontás árán menti fel a kormányépületeket, vagy lemond, hiszen ha meghódol az utcai, ráadásul fegyveres politizálás előtt és a helyén marad, az erőszak kultúrája magát az országot, és annak vezetését ejti túszul, bizonytalan időre. Ő a második, „kézmosós” opciót választotta, és közvetve sajtótájékoztató keretében, főhadiszállásáról szólította meg a líbiai népet. Hogy a kabinet erre miért nem bólintott rá, egyelőre nem tudni...

A Kaddafi-éra közigazgatási gerincét alkotó "forradalmi bizottságok" egy kiégett épülete Líbiában

A "lusztrációs törvény" félmillió, 1969. szeptember 1. és 2011. október között az állami intézményekben tevékenykedő líbiait távolít el a politikai- és közéletből. A felkelők új Líbiát szeretnének, új intézményekkel és tisztségviselőkkel, akiknek semmi köze a régi érához és annak közutált döntéshozatalához, igyekezetük – főként térségünk tapasztalatai alapján, talán érthető is. 

A törvény ellenzői szerint az ugyanakkor mégsem szerencsés, hiszen a legrövidebb távon fosztja meg az államot adminisztratív és politikai kompetenciáktól, amely ez által - miközben folytonos működésére soha nem látott szükség van - alternatívák híján összeomolhat, emellett tömegesen helyez utcára olyan embereket, akik adott esetben egzisztenciális, vagy más jellegű kényszerből dolgoztak csak a gyűlölt régi rendszernek.  

A régi,úgynevezett "Népcsarnok" a líbiai fővárosban, Tripoliban. Kép: Abdul-Jawad Elhusuni (عبدالجواد الحسوني)

A két álláspontot összebékíteni, első ránézésre úgy tűnik, hogy nemigen lehet, pedig a kompromisszumra most nagy szükség van, hiszen az elhúzódó nézeteltérés és az ezt kísérő instabilitás magától értetődően nem szerencsés fejlemények. Arról nem is beszélve, hogy a konfliktus nemcsak késlelteti, hanem talán meg is öli a nemzeti megbékélés reményét.   

Ebben a vitában állást foglalni nem tisztünk, az kizárólag a líbiai nép dolga. Azonban a szabadságjogok, és a más vélemény elnyomása azon diktatórikus berendezkedésre karakterisztikus, amellyel szemben Líbia, jelenlegi vezetői és meghatározó politikai, vagy fegyveres erői lándzsát törtek.    

Homokdűne Líbiában. Eredeti kép: Luca Galuzzi

Abdelaziz Bouteflika elrepült. Most ország-világ találgatja azt, hogy a Párizsban gyógykezelt algériai államfő képes lesz-e még (elnökként) visszatérni?

Annak ellenére, hogy a legfrissebb hírek folyamatosan kürtölik világgá azt, hogy egészségügyi fronton Bouteflika helyzete jól áll, mindez mégis aggasztó a kevesebb, mint egy év múlva esedékes elnökválasztások előtt.

Politikai értelemben Bouteflika nagy mázlista. Harmadik mandátuma 2009-ben kezdődött, amikor az alkotmány 74. cikkelyének módosításával [ar] lehetővé vált az, hogy mesterhármast szerezzen az egymást követően megnyert választásokat tekintve. Egyebek mellett ez által végül is sikerült elkerülnie az arab tavasz népi felkeléseinek a térségen átvonuló habubját. Gondoljunk bele: nem egykönnyen sikerült volna ez a jogalkotási trükk, ha a szomszédos Tunéziában már 2009-ben végbemegy az, ami Bouazizi halálát követően.          

Ezzel együtt is, Algéria kapott egy kis ízelítőt az eseményekből: a társadalmi elégedetlenség, ha korlátozott térfogatú is volt, arra késztette az államfőt, hogy az 1992 óta érvényben lévő szükségállapotot felfüggesztésével és más engedményekkel oldja a feszültséget.

Azonban most, 76 évesen, rosszullétét követően el kell dönteni, hogy kitölti-e harmadik elnökségét, hiszen egészségügyi helyzete egy olyan kötélhúzást testesít meg, amelynek egyik végén azokat találjuk, akik szerint a nyilvánosság előtt az ország vezetésének jó színben kell mutatkozni, hiszen minden a legnagyobb rendben van, míg a másikon azokat, akik szkeptikusak és biztosítékokat igényelnek az ország rövid- és középtávú sorsát illetően.    

Sidi Brahim mecsete az algéria Ghardaia-ban. Eredeti kép: Stefan Krasowski

Kétségtelen, hogy Bouteflika Algériája (vagy Algéria Bouteflikája) számos eredményre lehet büszke, amelyek közül a legfontosabb talán az 1990-es évek „Sötét Évtizedének”, vagyis a pusztító polgárháborúnak a befejezése, a nemzeti megbékélési folyamatról kiírt népszavazásoknak köszönhetően.

Ez alatt az idő alatt ugyanakkor a nagydobra vert gazdasági eredmények jórészt papíron maradtak. A biztató gazdasági adatok és olajbevételek ellenére az igazi probléma a fiatalok munkanélkülisége - amely bár jelentősen csökkent, de még a régióban is magasnak számít -, és a hivatali visszaélés kultúrája. Ezen kívül az ország számára változatlan kihívást jelentenek az al-Kaidához köthető iszlamista fegyveresek. A gyülekezés-, a véleménynyilvánítás- és esetenként a keresztény felekezetekhez tartozó személyek vallásszabadsága emberi jogi szervezetek szerint időről időre sérül Algériában.  

Az az elképzelés, hogy egy hetvenhat éves – abban az esetben pedig, ha Bouteflika kitölt egy újabb hivatali időt, hiszen 2014-ben minden bizonnyal újraválasztják, egy majdan nyolcvanegy éves - személy legyen az egyetlen elnöknek alkalmas ember a harminchét milliós országban, soha nem állt ingatagabb lábakon, különösen, ha figyelembe vesszük azt, hogy az ország lakosságának kétharmada 30 év alatti, és azt, hogy ez a korosztály volt a 2010-2011-ben kezdődő társadalompolitikai változások hajtómotorja a térségben.   

Az algíri Nagyposta épülete. Eredeti kép: Patrick Gruban

A legjobb lépés talán az lenne - inkább előbb, mint utóbb -, ha az elnök összeszedetten és félreérthetetlenül nyilvánosságra hozná azt, hogy ki kívánja-e tölteni hivatali idejét, bizonyságot is téve arról, hogy egészségi állapota ezt lehetővé teszi. Jemenben – ahol az elmúlt években összehasonlíthatatlanul nagyobb méreteket öltött a vezetéssel szembeni elégedetlenség – a forradalmi hullám kellős közepén, amikor az elnök Ali Abdullah Száleh egy merényletben megsérült és gyógyszerkezelése érdekében külföldre távozott, a helyzet nemigen stabilizálódott addig, amíg Száleh bele nem egyezett abba, hogy elnöki hatáskörét átruházza helyettesére és választásokat írjanak ki, erre akár tekintettel is lehetne lenni.   

A második lépés Bouteflika részéről ezt követően pedig az lenne, ha bejelentené, hogy három elnöki megbízatás elég volt arra, hogy teljesítse kötelezettségeit, és, hogy Algéria útban van egy békés, fenntartható átmenet felé. 

Algériai hajnal. Kép: Sirabder87