A második Orbán-kormány talán legvitatottabb külpolitikai vonzatú, valójában belpolitikai párbeszédet is meghatározó lépése a határon túli magyarok számára biztosított kettős állampolgárság intézménye volt. A kormánypárt határokon átívelő nemzetegyesítést, míg az ellenzék kicsinyes szavazatszerzési szándékot vélt felfedezni a törvényben.

A Kárpát-medencében mély sebeket ejtő, 2004. decemberi népszavazás emlékét mára elhomályosítja a látszólag jól működő gyakorlat, miszerint, aki tudja igazolni magyar felmenőit, s névleg is a magyar nemzethez kíván tartozni, az néhány dokumentum kitöltése után, gyorsított eljárásban megkapja az állampolgárságot.

Jelen írás nem a folyamat belpolitikai következményeit szeretné vizsgálni, hanem a szomszédos országok reakcióját veszi górcső alá, különös tekintettel a leghevesebben tiltakozó Szlovákiára.

A trianoni békediktátum fő célja egyértelműen a soknemzetű Kárpát-medencei állam megszüntetése volt. A Monarchia nemzetiségei, akik közül több, sajnos joggal érezhette magát hátrányos helyzetűnek, kapva-kaptak az alkalmon, hogy a vesztes háború számukra a nemzeti önrendelkezés kezdetét jelentse. A magyar „impérium” igájából szabaduló népek fő célja és feladata az volt, hogy megszilárdítsák nemzeti önállóságukat (természetesen nem beszélhetünk nemzetállamokról, elég, ha Romániára vagy Jugoszláviára gondolunk).

A két világháború közötti magyar kormányok egyértelműen a revízióban határozták meg külpolitikájuk kvintesszenciáját. A második világháború kirobbanása, a német táborba való balszerencsés sodródás meg is hozta a várt „eredményeket”. Így az 1920 környékén születő szomszédos államok beigazoltnak látták legnagyobb félelmüket, hogy a régióban még mindig fontos szereplőnek számító Magyarország, ha nem is kimondva, de lehetséges megoldásként tekint a revízióra.

Sajnos ettől a rossz lélektani attitűdtől sokan a mai napig sem tudtak megszabadulni a környező országokban. Mindenesetre fogadjuk el, hogy néhány magát nemzetinek hazudó párt kizárólag belpolitikai haszonszerzésből játszik ki „magyar-kártyákat” a választási kampányok emocionális szakaszában. Elég, ha Jan Slotára, vagy a korábbi kolozsvári ámokfutóra, Gheorge Funarra gondolunk.

Akármennyire is démonikus, gonosz és megátalkodottan nagyravágyó a magyar Kormány feje, ugye senki sem gondolja róla komolyan, hogy célja lenne bármiféle, az európai rendet megbontó akció?

Hiszem, hogy a nevezett, magyarellenes politikusok is pillanatnyi érdekektől motiválva kommunikálják a fentieket. Annál is inkább, mert a kettős állampolgárság intézménye nem egyedülálló, sőt teljesen elfogadott a mai politikai berendezkedések életében. A rossz emlékek és a kölcsönös sérelmek azonban felnagyítják a pusztán gesztusértékű törvényt.

Egyedül talán a délszláv államokba szoruló magyaroknak jelent a lelki szférán túlmutató intézkedést a kettős állampolgárság intézménye. A délvidéki magyarság így végre vízum, útlevél és minden adminisztratív megkötés nélkül utazhat az Unióban. Románia és Szlovákia, az Európai Unió részeként a törvény nélkül is biztosítani tudta minden állampolgárának a szabad helyváltoztatást a zónán belül (szándékosan nem szabad munkavállalást írtam, vö. az aktuális franciaországi, olaszországi eseményekkel).

Az egyre javuló kétoldalú kapcsolatok fényében Szerbia, Horvátország és Románia csak csekély mértékben szállt szembe a törvénnyel. Mi az oka hát, hogy a szintén uniós Szlovákia ilyen szigorúan, elutasítóan viszonyul a történtekhez?

A választ nem tudom, azonban sokkal inkább gazdasági indíttatásúnak látom a tiltakozást, mintsem valós nemzetféltő aggodalomnak. Szlovákiának nem érdeke egy identitásában megerősödő, erejét gazdaságilag is érvényesíteni képes Magyarország. Az utóbbi évtized folyamatos magyar gazdasági lejtmenete lehetőséget kínált északi szomszédunknak, hogy belépjen abba az űrbe, ami lecsúszásunk eredményeként keletkezett. Sajnos látnunk kell, hogy az erős nemzeti alapokon nyugvó Szlovákia képes volt arra, amire mi nem. Látva hazánk önazonosságának visszanyerése érdekében tett lépéseit, félnek attól, hogy feltámad egyfajta magyar „romantika”, ami gazdasági következményeket is magában hordozhat.

Sajnos a magyar média nagy részének figyelmét lekötötték olyan fontos események, mint valamelyik Dél-Amerikában őshonos állatkerti jószág vemhessége, addig az nem bír hírértékkel, hogy a Felvidéken büntetéseket szabnak ki magyar emberekre, amiért kettős állampolgárként nem hajlandóak leadni szlovák személyi igazolványukat. Európában, a 21. században.

Azt, hogy a Benes-dekrétumokat nem helyezték hatályon kívül; azt, hogy afrikai fél-állami státuszban lévő területeket meghazudtoló nyelvtörvényt fogadtak el; vagy, hogy embereket fosztanak meg állampolgárságuktól (saját alkotmányuk rendelkezéseivel ellentétesen), azt minősíteni sem kívánom. Amíg a fentiek fennállnak, addig egyedül a remélhetőleg független, átpolitizáltságtól mentes szlovák bírósági rendszerben bízhatunk.

Szerző: GRCS

Szerkesztőségünk mikszáthi szellemben, szorgalmazva a nemzetek közötti hasonlóságok és az egymásrautaltság történelmi előzményeinek sérelmek helyetti felelevenítését, a jószomszédi viszony lehetőségébe és a fenntartható, határokon átívelő együttműködésbe vetett hittel csatlakozik a szerző szlovákiai igazságszolgáltatás iránti bizalmához, és az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatának 15. cikkelyével interferáló szlovákiai nyelvtörvény - szlovák oldalról is érintett - felülvizsgálatát sürgeti, és sok sikert kíván a sértettek  esetleges jogorvoslati eljárásaihoz.

Krasznahorka vára: újjáépíthető-e vajon a tűzvész után? Fotó: Szeder László