Egy dolog a tevét elvinni a vízhez - egy másik dolog arra rávenni, hogy igyon is. Az arab világ tavasza egyelőre nem mindenütt köszöntött be, vagy váltotta be a hozzá fűzött reményeket a rendszerváltás után.

Ugyanakkor tegyük hozzá, hogy azok a társadalmi folyamatok, amelyek az egyes szabadságjogok és a demokrácia kiépülésével és megszilárdulásával jártak (vagy inkább kecsegtettek?) öreg kontinensünkön is évszázadok alatt játszódtak le, de talán közelebbi példa lehet térségünk is, az államszocializmus összeomlását követően.  

Szóval nem volt borítékolható, hogy az ígéretes fejlemények egyik napról a másikra, gördülékenyen zajlanak le. Mindenesetre a véleménynyilvánítás szabadsága heves támadásoknak van kitéve napjainkban az arab világban.

Az egyiptomi elnökből gúnyt űző Bászim Yúszuf. Eredeti kép: stream.aljazeera

Március 30-án az egyiptomi legfőbb ügyész elfogatóparancs kiadását kezdeményezte a neves al-Barnámids műsorvezetőjével, Bászim Júszuffal szemben: a vád szerint az említett személy pellengérre állította Muhammad Murszí egyiptomi elnököt.

Ezzel egy időben egy palesztin bíróság hat hónap börtönbüntetésre ítélt egy férfit, amiért a Facebookon „lájkolt” egy, a korábbi távközlési miniszter lemondására felszólító hozzászólást. Korai lenne megjósolni azt, hogy mi lesz Bászim Júszuf sorsa, tekintve széles ismeretségét, munkatársai szolidaritását, a palesztin Anasz Iszma’íl ezzel szemben nem élvez ekkora támogatottságot, nem rendelkezik mellette esetlegesen felsorakozó társadalmi háttérrel, a Palesztin Hatóság befolyása alatt álló újságírói szféra pedig aligha áll ki mellette, ahogy ez februári tizenhét napos börtönbüntetése előtt sem történt meg.

Az újmédia. Kép: socmed

Ettől is rosszabbul járt Khálid al-Hámidí Kuvaitban, akit országa büntetőbírósága másodfokon két év börtönbüntetésre ítélt, mert „tweet”-jei sértőek voltak Sajkh Szabáh al-Ahmad emírre nézve.

A sor folytatódik: a szaúdi hatalom - amelynek ügynökeitől különben eleve hemzsegnek a szaúd-arábiai közösségi oldalak, amelyeken ők előszeretettel figyelik meg és sértegetik a más véleményen lévőket - elfogadtak egy törvényt, amely értelmében akár tíz évvel is büntethető az, aki az uralkodóház tagjainak, vagy más magas befolyású személyeknek a becsületét megsértő, őket rágalmazó (tehát vélt vagy valós igazságtalanságaikat és hivatali visszaéléseiket tematizáló) tartalmat oszt meg a közösségi médián. Hasonló, kemény fellépést ígérnek azon törekvéseik, hogy a Twitterre történő regisztrációt személyi azonosításhoz kötnék, és hogy blokkolnák a Skype, a WhatsApp és Viber szolgáltatásokat is.

"A Facebookon nem találtok meg" - vagy mégis?

A közösségi média, bár még tisztázatlan, de egyértelmű szerepet játszik az arab világban lejátszódó társadalmi eseményekben 2011-től kezdődően, azáltal, hogy általa egy masszív pozitív kínálati sokk érte az információ árát és terjedését, a nyilvános beszéd hatótávolságát, és a csoport-koordináció sebességét és léptékét. Az olyan eszközök, mint a Facebook, a Twitter vagy a Youtube, kijelölték a közbeszéd nyomvonalát, alternatív fórumot, előbb virtuális, majd később tényleges gyülekezőhelyet biztosítva a véleménynyilvánításhoz. Nem csoda, hogy a hatalom, amelynek nem köszöntött be a tavasz - sőt inkább több helyen befellegzett – minden rendelkezésre álló eszközzel, szolidabban vagy durvábban, akár a jogalkotás révén is próbálja ellehetetleníteni a működésüket annak érdekében, hogy ezzel is akadályozza a proaktivitást.

A hatalmon lévő arab rendszerek, amelyek közül a legtöbb nemcsak korrupt, de elnyomó is (volt), ellenőrzést gyakorolva, esetenként elkobzással, be- és elzárásokkal, a „megfelelő” szerkesztők kiválasztásával, öncenzúrát előidézve korábban könnyedén uralkodhattak a hagyományos médián. Ám a világot, ahogy mondani szokták, „globális faluvá” törpítő távközlési forradalmat követően megtörni látszik e monopólium, az elfojtani kívánt hangok terjedése, úgy tűnik, megállíthatatlan. 

A szaúd-arábiai belügyminisztérium épülete Rijádban. Kép: Albreeze 

Számos felhasználó a közösségi média nyújtotta véleménynyilvánítási szabadság groteszk margóin belül kétségtelenül obszcén vagy rágalmazó tartalmak megosztására használja ezeket az oldalakat - csakhogy az elfojtás és a megdöbbentő szankciók láttán felmerül a kérdés, hogy melyik a nagyobb bűn. Esetleg a véleménynyilvánítási szabadságukkal a közjó érdekében élők megfigyelése ügynökök seregével, sőt hadseregével tetemes közpénzen? Vagy a hatósági zaklatások, amelyeknek olyan személyek vannak kitéve, mint a világhálón és a közösségi oldalakon népszerűségnek örvendő, korábban is bebörtönzött, tekintélyes Szalmán Bin Fahd bin Abdulláh al-’Awda, aki bírálni merészelte a buraida-i tüntetéseket eltipró brutális karhatalmi fellépéseket, és civilizált, udvarias módon sürgeti a társadalmi reformok végrehajtását Szaúd-Arábiában?

Igaz, hogy a szólás szabadsága vs. emberi méltóság még a világon sehol nem lejátszott mérkőzés, tehát képmutató dolog lenne kulturális kontextusba ágyazni a történteket. A szólás szabadságának elvén nyugvó racionális és kulturált vita alapja, a másik meg-, illetve végighallgatása, véleményének tiszteletben tartása egyelőre azonban túl erősen búvik meg az arab világ sorai között. Ám a térség pár éve elindult a szabadságjogok érvényesítésének irányába, sőt talán a nehezén túl is van. Kár lenne, ha az ígéretesen felcsendülő vox populi torkára forrna a szó.

Kép a 2011-es egyiptomi tüntetésekről: "Facebook - Emberkönyv." Kép: Essam Sharaf 

Milliók búcsúztak tegnap Hugo Rafael Chávez Frías venezuelai elnöktől hazájában.

Balra: Hugo Chávez (1954-2013). Kép: Paulino Moran

Hugo Chávez egy volt azon kevés baloldaliak közül, aki demokratikus választásokon jutott hatalomra, és akit – számtalan amerikai megbuktatási kísérlet ellenére – újra is választották.   

Chávez egyéniség volt, aki a nemzetközi tér erőviszonyai, és őt elszigetelni igyekvő törekvések ellenére, elkötelezte magát egy sor olyan lépés mellett, amellyel a harmadik évezred humanistái voltaképpen tudnak azonosulni.

Mindenképpen a javára írható, hogy felkarolta a szegényeket, és sokat tett életszínvonaluk emelése érdekében, nemcsak Venezuelában, hanem világszerte, országának tetemes olajkészletéből rendkívül kedvezményesen exportált a szűkölködő dél-amerikai és afrikai országokba, azzal együtt és annak ellenére, hogy a különféle természeti katasztrófák és a világgazdasági válság rendkívül súlyosan érintették országát. Erőfeszítéseinek köszönhetően országában javult az egészségügy, és különösen a közoktatás helyzete, gyakorlatilag megszűnt az írástudatlanság, a szegények társadalmi aránya pedig jelentős mértékben csökkent.

Tüskeként az amerikai külpolitika latin-amerikaI oldalában, szövetségesekre tett szert, „összeállt” Nicaraguával és Bolíviával. Az általuk folytatott, úgynevezett „gyenge -”, vagy „hermeneutikus kommunizmusnak” a tudományos szocializmus napirendjétől eltérve nemcsak a nemnövekedés ökológiai ügyét sikerült felkarolnia Földanya jogainak állami és nemzetközi elismertetésével, hanem az államigazgatás decentralizációját is megvalósította azáltal, hogy engedélyezte és ösztönözte az alulról szerveződő közösségi részvételt is a független tanácsokban. Talán társadalompolitikai és gazdasági felfogása összefoglalható úgy, hogy síkraszállt a népi kezdeményezésekért és a javak igazságos elosztásáért.

Ami külpolitikáját illeti, Dél-Amerika politikai és gazdasági szuverenitása mellett tört lándzsát, Irak 2003-as lerohanásának és a palesztin területek izraeli megszállásának egyaránt harcos ellenzője volt, a palesztin-ügy egy lelkes támogatóját vesztette el az elmúlt héten.

Természetesen az ő nevével fémjelzett, „bolivarianista” gazdasági és nemzetközi paradigma sem hibátlan, és ezen írás nem lenne tárgyszerű, ha nem emlékezne meg arról, hogy 1999-es, demokratikus hatalomátvételét követően mindössze egy pár évig növekedett a jólét a dél-amerikai országban, majd azt a gazdasági válság okozta recenzió lenullázta, sőt. (Tegyük hozzá: hosszú-hosszú éveket követően, 2011 óta Venezuela újra „jó úton jár”, és a vártnál gyorsabban lábal ki a válságból.)

Venezueala zászlaja - ezúttal félárbócon

Vagy arról, hogy olyan „kétes” arcok voltak a puszipajtásai, mint Mahmúd Ahmedinezsád, horribile dictu Muammar Kaddhafi, az Izrael-ellenességben pedig egyenesen odáig ment, hogy bezáratta a zsidó állam caracasi nagykövetségét. Madarat tolláról?

Végső soron a hanyatló, neoliberális gazdasági és nemzetközi modell egy olyan alternatíváját valósította meg - a demokratikus játékszabályok betartásával, erőszakmentesen - amelyet sem a korábbi, elhibázott és történelmileg szükségszerűen megbukó, tekintélyelvű államszocializmussal és annak közép-kelet-európai „kísérleteivel” összemosni nem szabad, sem pedig – kizárólag nemzetközi irányvonalakkal szembetartó irányvonala alapján - térdreflexből, élből elítélni nem érdemes.

Mindezek tárgyszerű megítélése és eldöntése Hugo Chávez 2013. március 5-i halálával a társadalomtudományok, legfőképp pedig a történelem tárgya lesz majd.

Caracas, a venezuelai főváros. Kép: José Cruz/Abr

Bizonyára nem is gondolhatta az öt ausztrál fiatal, hogy az általuk teremtett, új internetes „őrületnek”, a Harlem Shake-nek a Mediterráneum déli partvidékén idővel milyen komoly utórezgései lesznek.  

Február 27-én szerdán szalafiták [en] kísérelték meg megakadályozni, hogy egy tuniszi iskolában felvegyék az új mémet, majd a diákokkal való összetűzést követően elvonultak.

"Con los salafistas." A szalafitákat álszakállal és jellegzetes öltözékükkel parodizáló felvétel a tuniszi Menzah 6 negyedből

Amint a mintegy tucatnyi, férfiakból és néhány nőből álló ultrakonzervatív muszlim csoport feltűnt a külföldi tanulók által is jól ismert, egykori elnök nevét viselő Bourguiba Nyelvi Intézet közelében, az alkalmi színész-táncosok, statiszták, ahogy tetszik, távozásra szólították fel őket.

Az egyik szalafita, terepszínű ruhában, kezében Molotov-koktéllal, amit végül nem használt fel, az AFP francia hírügynökség tudósítása szerint azt kiabálta: „a testvéreinket Palesztinában gyilkolják az izraeliek, ti pedig táncoltok.”

Falfirka az uralmon lévő an-Nahda párt ellen: "Bűnöző an-Nahda." Kép: الحبيب مهني

Az incidens azt követően „rázta meg” Tunéziát, hogy hétfőn az oktatási miniszter Abdellatif Abid bejelentette, hogy vizsgálatot indítottak egy két nappal korábbi Harlem Shake videóval kapcsolatban, amelyet Tunisz egy külvárosában forgattak. Elmondása szerint nincs kizárva a résztvevő diákok és oktatási személyzet elbocsátása. 

Ezt követően hacker-támadás érte a minisztériumot, az oldalra a „bolond vagy” (أنت مجنون) felirat került, majd a közösségi médián jelentek meg felhívások egy "mega Harlem Shake" pénteki (03.01) megrendezésére a tárca épülete előtt. A történteknek némi aktuálpolitikai pikantériát kölcsönöz az a tény, hogy a miniszter egyébként a szociáldemokrata (!) Demokratikus Fórum a Munkáért és Szabadságjokért (at-Takattulu'd-Dímúqrátí min Adzsli'l-Amal wa'l-Hurríját التكتل الديمقراطي من أجل العمل والحريات) párt soraiból kerül ki, amelyről az ilyen esetekben a helyi viszonyokba kevéssé avatatlan szemlélő azt hihetné, hogy progresszívebb, szabadelvűbb álláspontot képvisel a mérsékelt iszlamista Újjászületés Mozgalma (Harakatu'n-Nahda حركة النهضة) által vezetett kormányban.     

Harlem Shake a gizai piramisok előterében is

Az egyesülési jog komikus megnyilvánulásaként is felfogható "vírusvideó" Egyiptomban szintén kiverte a biztosítékot a hatóságoknál: négy diákot őrizetbe vettek, mert alsónadrágban táncoltak, a "gyanúsakat" pedig listázták a rendőrök, miután az al-'Imám Muszlim (الإمام مسلم) középiskola diákjai lefolytatták a maguk HS-ét.

A Harlem Shake főellenzői azonban nem a hatóságok, vagy az állami intézmények, hanem az iszlám szigorú és puritán értelmezői, a szalafiták, akik nem egy ízben hallattak már magukról a tavalyi év folyamán is, például kulturális fesztiválok megzavarásával, vagy szúfi síremlékek megrongálásával. Tavaly nyáron Tunéziában országos zavargásokhoz vezetett, amikor a főváros egy negyedében megtámadtak egy szerintük "istenkáromló" alkotásokat felvonultató kiállítást.

A fundamentalizmus elleni tüntetés Tunéziában. Eredeti kép: Chokrimahjoub

Mint látható, a harmincegynéhány másodperces mém utóélete kiválóan megörökíti a forradalmak utáni arab országok társadalmi jellemvonásait, és e tabló aligha veszít relevanciájából a közeljövőben.

Hogy a videó végső soron a 2011-ben kezdődő, egyesülési jogokat is kivívó új arab (t)rend örömtáncának tekinthető - ahogy az optimistábbak gondolnák -, vagy épp e rend iszlamista arculata elleni cinikus tiltakozás - ahogy a pesszimisták és szkeptikusok vélik - majd meglátjuk. Az azonban bizonyos, hogy a magánszámból kavalkádba torkolló, csoportos performansz eddig sehol a világon nem vált ennyire az eltérő eszmerendszerek és tudatformák projekciós felületévé a társadalmi térben, mint az újjáalakuló arab térségben.

Rossz jel, hogy büntetőeljárások indulnak a résztvevők ellen, miközben véleményünk szerint egy-egy meghúzódó végtagot leszámítva semmiféle ön- vagy közveszélyt nem jelent a 31 másodperces bohóckodás.

A szocdem at-Takattul párt hírdetése: "minden tunéziainak jogai vannak hazájában." Csakugyan? Eredeti kép: OsamaK

Elgondolkodtató az is, hogy Tunéziában éppen a mérsékelt iszlamista vezetés szekuláris koalíciós partnere kezdeményezi „az elkövetők” felelősségre vonását, mintha gesztust akarna gyakorolni az ultrakon szalafiták irányába, pedig egy-egy hasonló ügy kapcsán simán lehetne az iszlamisták antitézise is. És így válik egy ilyen apróság az ország világi jellege melletti elköteleződés próbakövévé is a kabinet részéről.  

Persze van egy jó olvasata is a történteknek, amely az arab országok forradalom utáni dinamikus politikai berendezkedésére és pezsgő közéletére összpontosít: a társadalmi bénultságot és autoriter szólótáncot (egyeduralmat) - miként az elhíresült videóban 15 mp elteltével, a törést követően – felváltotta a pluralizmus és az élénk közélet, a maga lármájával, hektikusságával bár, de mindenképp egymástól gyökeresen eltérő ideológiáival és attitűdjeivel, a demokrácia pedig épp erről szól.

A lavinát elindító, eredeti felvétel

A múlt heti, személyek egy csoportját sértő gúnyrajzok esete nem újdonság Európában. Ám az a fél, aki ezúttal kifogást emel velük szemben, jobban tenné, ha alaposan megvizsgálná magát a tükörben.

Az utóbbi években egyes országok, például Dánia és Franciaország nemzetközi figyelemben részesült olyan karikatúrák, szatirikus alkotások közzététele miatt, amelyek megsértették, gúnyolták az iszlám prófétáját. Ezt rendre felháborodás és erőszak kísérte világszerte, különösen a muszlim többségű országokban.

A 2005-ös feszültségeket kiváltó karikatúrákat közlő Jyllands-Posten hirdetése Koppenhágában

Az ilyen esetek nyomán, az európai vezetők és politikusok az elsők között kérik számon a muszlim világon, hogy miért  olyan érzékeny, hiszen "egy-egy ilyen eset csak a szólásszabadságról szól.” 

Bárki, aki követi ezeket az ügyeket, beláthatja, hogy milyen erősen rajzolódnak ki rajtuk a képmutatás kontúrjai. Szilvia svéd királyné panaszt emelt négy olyan lappal és kiadvánnyal szemben, amelyek közölték azokat a szatirikus (mű)alkotásokat tavaly, amelyek őt épp egy horogkereszt padlóról való lesikálása közben ábrázolják.

Az ominózus gúnyrajz Szilvia királynéről

Ezzel egy időben Svédországban újabb karikatúra-botrány készülődik, miután a korábban Mohamed prófétát kutyatesttel ábrázoló Lars Vilks megfogadta, hogy az év folyamán friss gúnyrajzokkal jelentkezik a vallásalapítóról. 

XVI. Lajos és Liancourt herceg után szabadon: „Ez felségsértés!” „Nem felség, ez a szólás szabadsága!”

Az igazság az, hogy néhány európai királyságban - ilyen Dánia, Norvégia, Hollandia és Spanyolország - olyan felségsértési (ún. lèse-majesté) törvények vannak érvényben, amelyek kriminalizálják az uralkodóház tagjainak rágalmazását és becsületük megsértését, ilyesmiért az állami hatóságok súlyos pénzbírságokat szabnak ki, illetve Dánia esetében - ahol erre az ottani BTK. 267.§-a elvileg lehetőséget ad – szabadságvesztés is járhat. (Az ENSZ Emberi Jogok Bizottsága a Fülöp-szigetek vonatkozásában tavaly megállapította, hogy az ilyen esetekben induló büntetőeljárások nincsenek összhangban a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 19. cikkében foglaltakkal.)

Iszlám Európában: a Nusrat-Jehan mecset Koppenhága külterületén

Ezekben az előbb említett országokban, csakúgy, mint világszerte azokon a helyszíneken, ahol a jogalkotók már büntethetővé tették, vagy a jövőben tennék büntethetővé a „gyűlöletbeszédet és társait”, el kellene azon gondolkodni, hogy egy tizes skálán mekkora kettős mérce is van érvényben. A holokauszt-tagadás számos helyen a világban büntetett, és a szabad véleménynyilvánítás híveinek, ha a muszlim világról van szó, fel kellene ismernie azt a képmutatást, amelyet folytatnak, amikor olyan szavak és képek interpretációjáról akarják kioktatni az embereket, amelyek megsértik egy adott vallás követőit.

A szólás szabadsága szép szó, ha következetesen tiszteletben tartják, úgy jó. Csakhogy nincs olyan, hogy abszolút szólásszabadság, ezt bármelyik jogász elmondhatja, utalva a régi közhelyre: zsúfolt moziban nem kiálthatsz tüzet.

Úgynevezett szabad vélemény-nyilvánítási zóna (free speech zone) az Egyesült Államokban

A szavaknak az igazi, tárgyi világban lehetnek súlyos, akár halálos következményei is, ahogy ezt legutóbb a líbiai Bengázi példája is megmutatta. A „Nyugat”, amely nagy örömét lelte az iszlám és prófétájának sértegetésében az elmúlt évtizedekben, beláthatná, hogy a feldühödött világ kioktatásakor szilárdabb talapzaton állna, ha módosítaná azokat a jogszabályokat, amelyek egyes szimbólumok - mint a királyság - sértegetését, vagy bizonyos történelmi események tagadását törvényen kívülre helyezik.

Amíg a muszlim világ ahelyett, hogy lobbitevékenységgel, vagy érdekképviseleti szerveivel fellépne az iszlamofóbia kifejeződési formáival szemben a jogalkotás területén, és időről időre szélsőségesei válaszolnak "a nevében" a maguk indulatával, egy-egy ilyen rajz, ha művészi értéke vitatott is, egy képmutató világ lenyomataként mindenképp hasznos - ha másra nem is igazán.

Február 14. a világ minden táján mást és mást jelent. Bahreinben évforduló, egy új kapcsolat kezdetéé, az uralkodó és a társadalom között. Ám ott Cupido műanyagnyilai helyett éleslőszer röpköd, szíves lufik helyett pedig könnygázt hordoz a szél.

Csütörtökön egy fiú életét vesztette a karhatalmi erőkkel folytatott összecsapások eredményeként a síiták által lakott ad-Daih faluban, tudósította a Február 14. Fiatalságának Koalíciója nevű Facebook-csoport. Husszein al-Dzsazírí tizenhat éves volt. A zavargások ad-Daih településen és asz-Szanábisz településen azt követően törtek ki, hogy a közösségi média segítségével az említett egyesülés általános sztrájkot és polgári engedetlenséget hirdetett, valamint a fővárosba vezető út lezárására szólított fel.

Az إئتلاف شباب ثورة 14 فبراير Facebook-csoport exkluzív felvételei az elmúlt napok bahreini eseményeiről

A szomorú igazság az, hogy a véres események az elmúlt két év bármely napján megtörténhettek volna Bahreinben, legyen az évforduló, vagy bármilyen más nap. Immár két esztendeje a következők a díszletek a királyságban: társadalmi, politikai és gazdasági reformokat követelő megmozdulások, az ezeket rendre kísérő és követő önkényes letartóztatások, kijárási tilalom, razziák, brutális rendőri fellépések, bírósági színjátékok, elkobzott útlevelek és kínzások.

Az Ál Khalífa dinasztia hatalmi monopóliuma mellett nemigen kapnak lapot az eltérő véleményen lévők, legfeljebb „irány a börtönbe!” feliratút, ahonnan  gyakran vissza sem térnek. A geostratégiai szövetségesét „cserben nem hagyó” Egyesült Államok hallgatása, és Szaúd-Arábiának a rezsim oldalán történő beavatkozása mellett.

A tekintélyelvű és diktatórikus uralkodóházzal már a kilencvenes évek óta haragban vannak az ország szabadelvű, baloldali, és (síita) iszlamista politikai erői és érdekképviseleti szervei, a több tucatnyi halálos áldozatot követelő társadalmi mozgalom nyomására akkor a jelenlegi uralkodó Hamad ibn ’Íszá Ál Khalífa 2001-ben közzétett egy, a jogállamra emlékeztető garanciákat tartalmazó ún. Nemzeti Cselekvési Chartát (Míszáqu'l-'Amli'l-Wataníjj ميثاق العمل الوطني). Az alapvető jogokat és kötelezettségeket quasi rögzítő ünnepélyes nyilatkozatot követően társadalmi béke honolt a királyságban, többé-kevésbé.

Mindez a Charta tízéves jubileumára, 2011-ben az arab tavasz beköszöntét követően gyökeresen megváltozott, és más arab ország példái nyomán, az elégedetlenség dagályával soha nem látott zavargáshullám érte el az öböl menti kicsiny országot. 

Az uralkodó újra lépni volt kénytelen: előbb bejelentette, hogy ezer bahreini dínárral kíván "segíteni" minden családon (mintegy félmillió forint), majd meghirdette a „nemzeti megbékélés párbeszédét." Utóbbira sokan nagy várakozásokkal tekintettek, hiszen azt sem szabad elfelejteni, hogy más arab országokkal, például a néhai Mubarak Egyiptomával, vagy Ben Ali Tunéziájával szemben a (síita) ellenzék pártjai itt egy évtizede aktívak és képviseltetik is magukat a törvényhozásban. Vagyis a párbeszédhez elvileg minden adott lett volna.

Azonban a síita ellenzék és a szunnita hatalmi elit között egy politikai „pontonhíd" verését több tényező is aláaknázza. A karhatalmi erők - nemzetközi jogvédő szervezetek által is erősen kritizált - módszeres brutalitása, a felállított vizsgálóbizottságok eredménytelensége és a rendfenntartó erők közötti „büntetlenség kultúrája" felett nem lesz könnyű napirendre térni.

Az Amnesty International nemzetközi emberi jogi szervezet közel-keleti és észak-afrikai tagozatának alelnöke, Said Hassiba Hadj Sahraoui szerint a bahreini kormány, csak azért, mert nem bírja a kritikát, még nem börtönözhet be embereket csakúgy, és itt az ideje annak, hogy kiengedjék az ország börtöneiből azokat, akik pusztán vélemény-nyilvánítási szabadságukkal éltek és annak is, hogy befejeződjék az aktivisták hatósági zaklatása.  

Feltehetőleg azonban a vezetést a leginkább szövetségesei, Szaúd-Arábia és/vagy az Egyesült Államok tudnák jobb belátásra bírni. Az ilyen erős szövetségesi románcok ugyanis kibírnak pár vitát.  

A New York-i Harlemben felnőtt, osztályharc, szegénység, intézményes rasszizmus témákkal foglalkozó, az amerikai külpolitikát előszeretettel bíráló rapper Immortal Technique egyik freestyle-jában hangzik el, hogy: „I can't rest a second alone/I got homeland security tapping my phone/But here's a warning to the government that creeps on me/I'm like a cum stained mattress - don't sleep on me” („Egy pillanantyni nyugtom sincs, a belbiztonságiak lehallgatják a telefonomat, de itt egy figyelmeztetés a rám szálló kormány számára: olyan vagyok, mint egy szennyes matrac, ne aludj rajtam”).

Kelet-Manhattan. Eredeti kép: Massimo Catarinella 

A fenti idézet Joseph Goldstein cikke után jutott eszembe, amelyet február 3-án közöltek New York város és állam muszlim közösségének hatósági megfigyeléséről.

George Orwell plágium miatt perelhetné az életet, igaz már nem először: két évvel ezelőtt az AP amerikai hírügynökség beszámolt arról, hogy egy házmester lehallgató berendezéseket talált egy New Jersey-i lakásban, a szálak a New Yorki Rendőrkapitányság (NYPD) és a CIA gyümölcsöző együttműködéséig vezettek, amelyről állítólag sem a városi tanács, sem a szövetségi kormány nem tudott.

CCTV-rendszer (balra). Kép: Quevaal

Az érintett Demográfiai Egység (Demographic Unit) nevű hálózat, amely azóta a politikailag korrektebbül hangzó Zónaértékelő Egység (Zone Assessment Unit) nevet vette fel, beépített ügynökökre és informátorokra támaszkodva lát el olyan nemzetbiztonsági feladatokat – írta az AP - mint a taxisofőrök, élelmiszerárusok (muszlimok által előszeretettel űzött foglalkozások) megfigyelése, amely szövetségi bírósági irányelvekbe ütközik.

A Nemzetbiztonsági Minisztérium (Department of Homeland Security) és az Igazságügyi Minisztérium (Department of Justice) 2003 és 2007 között számos információgyűjtő- és megosztó, úgynevezett fúziós központot hozott létre, amelyek az olyan szervek, mint a CIA, az FBI és az amerikai hadsereg közötti „csapatépítést” hivatottak elősegíteni. Ezekkel szemben többször merült fel kifogásként, hogy nemcsak, hogy a terrorizmus-ellenes tevékenységek szempontjából irreleváns információkkal terhelték az illetékeseket, hanem azzal össze nem függő, másodlagos célokra is felhasználták potenciáljukat és legfőként, sorozatosan sértették meg amerikai és más polgárok szabadságjogait. Az „amerikai TASZ”, vagyis az ACLU több ízben szóvá tette azt, hogy a Missouri Information Analysis Center háborúellenes aktivistákat és muszlim lobbicsoportokat „tartott szemmel” Texasban, amelyre már 2009-ben fény derült.   

Azóta is folynak a lehallgatások, reggel, éjjel meg este. Goldstein cikkében rámutat, hogy az NYPD hatalmas, átfogó hírszerző hálóját kiveti mindenre, ami a muszlimok tevékenységével kapcsolatos, az élet minden területén, a politikát és a hitéletet is beleértve, ha van terrorgyanú, ha nincs.

"Big Brother is watching you" felirat a falon. Kép: Boris U

Azonban, a jogsérelmek nem korlátozódnak a hosszú fülek éjszakáira, van itt még más is. Adott esetben a terrorizmusra látszólag nem utaló tevékenység sem jelent akadályt a jól finanszírozott NYPD informátorok számára. A Huffington Post egy korábbi írása szerint az egyiptomi informátor Osama Eldawoody például arra ösztönözte a fiatal pakisztáni-amerikai Shawahar Matin Siraj-t, hogy vállaljon el egy robbantást a Herald Square metrómegálló ellen még 2004-ben, amiért Eldawoody 100 ezer dollárt kapott a New Yorki Rendőrkapitányságtól. Siraj pedig harminc évet, akit annak ellenére találtak bűnösnek, hogy hangfelvétel állt rendelkezésre, hogy a gyilkolás ellen volt, és ragaszkodott hozzá, hogy az édesanyja beleegyezzen az egészbe. Mint a Norsefire totalitárius rendszer a V for Vendettában, nem? Ezek a fajta machinációk az „otthon termelt fenyegetés” toposznak, amely a „Nyugaton” szocializálódó muszlimok radikális tendenciáiról szól, meglehetősen ironikus csengést adnak, igaz?  Úgy tűnik, hogy az NYPD „radikalizálódás inkubátoraiban” kifejlődő terroristák teljes felügyelete érdekében a muszlimokat olyan helyszíneken, mint kávézókban, diák egyesületekben, nem kormányzati szervezetekben, hentes üzletekben, könyvesboltokban, írja cikkében Belen Fernandez, az Al Jazeera Online véleményrovatában.     

"One Nation Under CCTV" A térfigyelő rendszerek miatti nyugtalanságot kifejező falfirka. Kép: oogiboig

Egy biztos: ha nincs is szó gondolatrendőrségről, személyi kultuszról és más 1984-es párhuzamokról, a New York-i muszlimok immár hosszú ideje barátságtalan, ugyanakkor „Nagyon Testvéries” kapcsolatban állnak a városi és állami hatóságokkal. 

Egyre aggasztóbb, hogy milyen indulatok szabadultak el az elsőre jelentéktelennek tűnő székelyzászló-ügy kapcsán. A két állam kormányzata oda-vissza üzenget egymásnak. Egy dolog nem jutott eszébe még senkinek sem: le kell ülni, s európai módon, egy kulturált vitában meg kell találni a mindenki számára elfogadható megoldást.

A Székely Nemzeti Tanács által használt, újabban indulatokat felkorbácsoló székely zászló

A szélsőségesek mindkét országban úgy érzik, hogy időszerű kiengedni a szomszédgyűlölet rossz emlékű szellemét az eddig gondosan lezárt palackból. Ennek kapcsán jelent meg az alábbi hír, ami meglehetősen negatív implikációkat idéz fel bennünk:

Kiábrándító, hogy román parlamenti képviselők ilyen javaslattal állnak elő 2013-ban. Joggal hihetnénk abban, hogy a korábbi századokat idéző, homogenizáló nyelvi ideológia már kiveszőben van az európai kultúrából. Ezzel szemben tőlünk északra is ezt a téves és tarthatatlan gyakorlatot alkalmazzák, s az Európai Bizottság néma cinkossága felbátorítja Marian és Petric szenátor urakat, hogy a szlovák példához hasonló, diszkriminatív törvényjavaslatot nyújtsanak be. A nacionalista nyelvi felfogás egyetlen célja a hivatalos nyelv presztízsének növelése, illetve ezzel egy időben a kisebbségi nyelv elsorvasztása.

Képek egy erdélyi faluból. Képek: eReNdesign 

Fentiek alátámasztásához nem kell különösebb mélységben ismernünk a nyelvpolitika-történetet, elég, ha két alapokmányból idézek most.

Az egyik az ENSZ által kiadott Politikai és Polgári Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (1966), aminek 27. cikkelye kimondja: „olyan államokban, ahol nemzeti, vallási vagy nyelvi kisebbségek élnek, az ilyen kisebbséghez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk tagjaival együttesen saját kultúrájuk legyen, hogy saját vallásukat vallják és gyakorolják, vagy, hogy saját nyelvüket használják.”

A másik pedig a sokat idézett „Barcelonai nyilatkozat” (A nyelvi jogok egyetemes nyilatkozata, 1996): „az egész nyelvi csoportnak joga van arra, hogy nyelvét és kultúráját tanítsák, valamint hogy a nyelve jelen legyen a médiumokban.”

A fentiek kapcsán érzem szükségesnek, hogy ejtsünk néhány szót a romániai magyarság nyelvhasználati szokásairól, különös figyelmet szentelve a „tömbmagyarság” nyelvi helyzetének.

Mielőtt a mai román nyelvpolitika kritikája következne, sajnos azt is rögzítenünk kell, hogy a Kárpát-medencei közös államiság (értsd: 1920 előtt) utolsó évtizedeinek nyelvpolitikája sem nevezhető sikertörténetnek. Sőt az is kijelenhető, hogy az Apponyi-féle törvények (1907) nem voltak toleránsabbak a mostani román tervezetnél (pl. állami népiskolában csak magyarul is tudó tanító alkalmazható, etc.)

A mai helyzetben alapvető különbséget kell tennünk a szórványban, illetve a tömbben élők között. A Partiumban például természetes, hogy mindenki második nyelvként beszéli a románt. Az etnikai keveredésből adódóan ezeken a területeken egyre csökken a magyar nyelv presztízse, így várhatóan az anyanyelvi beszélők száma is folyamatosan csökkeni fog az elkövetkezendő időszakban. A multikulturális környezetben észre kell vennünk a pozitívumokat is: az itt születők sok tekintetben versenyelőnyben vannak székelyföldi társaikkal szemben.

A hatalmon lévő romániai koalíció (USL) logója. Kép: Uniunea Social Liberala 

A Székelyföld sajátosan magyar légkörében nem meglepő, hogy a fiatalabb generációk körében sem magától értetődő a román nyelv magas szintű ismerete. Az iskolákban ugyan kötelező az állami nyelv oktatása, azonban olyan nyelvkönyveket kénytelenek használni a székely gyerekek, amikből a bukaresti, vagy jászvásári románság is tanul. Nem igényel különösebb nyelvoktatási tapasztalatot annak a megítélése, hogy ez mennyire hátrányos a magyar anyanyelvűek számára. Emellett – talán tudat alatt - működik az a rosszul értelmezett patrióta felfogás is, ami nálunk az orosz nyelvet húsz évre száműzte a közoktatásból. Sok diák tulajdonképpen az egyetem első évében szembesül azzal, hogy román nyelvi kompetenciája fejlesztése nélkül még tanulmányi kötelezettségeit sem tudja teljesíteni.

Egy székelykeresztúri ismerősöm elmondása alapján értettem meg igazán a probléma mélységét: Kolozsváron jogot hallgató lánya csak azért értett ezt-azt románul, mert a jogosítvány megszerzéséhez szükséges vizsgákat kizárólag románul lehetett letenni. Az első éve még így is inkább nyelvi alapozás volt, mintsem jogi képzés.

Mi az oka ennek a bűnös hanyagságnak? A pesszimistább elgondolás az, hogy a román elitnek érdeke a magyar (székelyföldi) értelmiség elsorvasztása, így a vezető pozíciók megszerzésének monopóliuma. Hiszen tudják, hogy értelmiség, a közösség akaratát felvállaló, azt közvetítő réteg nélkül csökken a magyar kisebbség kulturális és gazdasági befolyása.

Magam, sokkal inkább azt gondolom, hogy a felelőtlenség, lustaság okozza ezt a hiátust, aminek megszüntetéséért mindannyian tehetnének, akik nyelvtanárként a román nyelvvel is foglalkoznak.

Nyelvében él a nemzet? Igen, de nem elég felidéznünk Széchenyi gondolatát, hanem vállalnunk is kell a ránk váró feladatok terhét.

Szerző: GRCS

Libanont a szomszédban zajló szíriai válság, és annak belföldi szövődményei mellett természetesen, még egy fő kérdés foglalkoztatja: lesz-e, lehet-e polgári házasság az országban? "Aki ellenzi e házasságot, szóljon, vagy hallgasson mindörökre" - a klérus szólt, méghozzá időben.  

A libanoni kormány épülete Bejrútban (asz-Szaráj al-Kabír, السراي الكبير‎) Saját kép.

Míg a libanoni elnök, Michel Sleiman januárban teljes támogatásáról biztosította az intézmény bevezetését, többen kifogásolják azt, figyelmen kívül hagyva nemcsak a nemzeti egységben gondolkodók azon érdekeit, hogy a cédrusok országában egyszer s mindenkorra leomoljanak a barikádokra emlékeztető társadalmi korlátok, hanem az emberi jogokat, és az ebbe az irányba tett törvényalkotási előzményeket is semmibe véve.

Muhammad Rasíd Qabbání, a Libanoni köztársaság főmuftija polgári házasságot tiltó fetvája (fatwa فتوى) fényében úgy tűnik, hogy minden mantra, amely azt állítja, hogy a világi állam könnyedén összeegyeztethető az iszlám törvénykezéssel, vitatható és indoklásra szorul.

Avenue de Paris, Corniche, Bejrút. Kép: Varun Shiv Kapur 

„Minden muszlim tisztviselő, aki a törvényhozó és végrehajtó hatalmi ágakban egyetért azzal, hogy elfogadják a polgári házasság törvényességét elismertségét Libanonban, hitehagyott (murtadd مرتدّ), aki nem részesülhet a holtaknak járó végtisztességben” - állt a vallásjogi döntésben.

Az, hogy egy vallási személy isteni privilégiumokra tör, eldöntve, hogy ki kaphat halotti áldást és ki nem, talán a kisebbik probléma ebben a történetben. Az már lényegesen nagyobb baj véleményünk szerint, hogy itt egy alapvető jogot megtagadó álláspontról van szó, amelyet a szunnita muszlim jogtudósok évtizedek óta osztanak Libanonban, lényegi változás nélkül, mintha ez a jog valami „ördögtől való”, veszélyes, gonosz dolog lenne. 

A libanoni parlament, Bejrút. Kép: Heretiq

Huszein Khálid sejk például már 1975-ben, a Hawádísz című libanoni lapnak adott interjúban elmondta: "Mi, spirituális vezetők ellenezzük a polgári házasságkötést, mivel az iszlám törvénykezéssel nem összeegyeztethető, ha egy muszlim nő keresztény vagy zsidó férfivel házasodik." 1998-ban pedig Iljász al-Haráwí elnök egyfajta választható polgári házasságkötésről szóló törvényjavaslata futott zátonyra a szunnita vallásos körökhöz erősen kötődő Rafíq Harírí miniszterelnök tiltakozására, annak ellenére, hogy a kabinet korábban elfogadta. 

Maga Qabbání pedig most egyenesen odáig ment, hogy "személyes kötelessége és feladata minden muszlim férfinak és nőnek Libanonban, hogy visszautasítsa a polgári házasságkötést". 

Kávézók a belvárosban, Bejrút. Kép: Bertil Vildet

Csakhogy nem minden muszlim tudós gondolkodik így. Tariq Ramadan svájci akadémikus és oxfordi előadó értelmezése szerint például a polgári házasságkötés eleget tesz egy muszlim házasság feltételeinek, hiszen lényegében mindkettő esetében szerződésről van szó, más szóval egy polgári házasság eleve tekinthető muszlim házasságnak is, mert ahhoz hasonlóan szerződésen alapul. Ramadan szerint az európai szerződésjog általánosságban is megfelel a muszlim szerződésjognak, és egy muszlimnak éppúgy kötelessége a nem-muszlimokkal között egyezségek betartása, mint a muszlimokkal kötötteké, "ez egy olyan egyetemes eleme a fiqh-nek (iszlám jogtudománynak), amely mindenhol érvényes." 

Tehát ez a meccs messze nem lejátszott a muszlim gondolkodók között. A mérsékelt és a konzervatívabb muszlim felfogás közötti frigyre, legalábbis Libanonban, még várni kell. 

A "Zöld vonal" 1982-ben, a polgárháború idején. Kép: James Case

Addig is, ez a nemrég kibocsátott vallásjogi döntés a világi állam egy sor jogszabályát sérti. A Libanon által már évtizedekkel ezelőtt aláírt Polgári és Politikai Jogok Nyilatkozatát (ICCPR), a szaúd-arábiái Taifban kötött, egyebek mellett a felekezeti rendszer majdani felszámolásáról szóló, 1989-ben törvénybe iktatott Nemzeti Megbékélési Egyezményt ('Ittifáqíjjatu'T-Tá'if اتفاقية الطائف), egy, a francia mandátum alatt 1936-ban elfogadott rendeletet, és a libanoni Alkotmány [en] kilencedik cikkelyét is. 

Egy olyan államnak, amely átengedi az igazságszolgáltatás egy részét egyházi intézményeknek, csorbul a szuverenitása. Egy olyan állam, amelyben a polgári házasság azon vagyonosak joga, akik megengedhetik maguknak, hogy Ciprusra (vagy máshova) repüljenek államilag elismert házasságot kötni, képmutató. Egy olyan állam, amely állampolgáraitól alapvető emberi-, és személyes szabadságjogokat tagad meg, elnyomó. 

Kholoud Succariyeh és Nidal Darwish. Vajon sikerül-e az áttörés? Kép: al-Bawaba

Az, hogy a korábbi, 1998-as törvénytervezetről letörli-e az országos vita a port, és az államfő keresztül tudja-e vinni elképzelését a fetva ellenére, illetve, hogy a többi felekezet vezetője milyen álláspontra helyezkedik, majd elválik. Könnyen lehet, hogy ebben a kérdésben nem lesznek köztük olyan dogmatikus különbségek, mint amilyenek általában lenni szoktak. 

A polgári házasságnak, ha egy országban kiemelt jelentősége van, az éppen az a Libanon, amelynek társadalmi tájképe egy olyan, sakktáblaszerű etnikai és felekezeti ellentéteket felmutató, mély barázdák által szabdalt, komor puzzle, amelyre időnként a közel harminc évig tartó polgárháború sötét árnya vetül. Egy ilyen intézmény összehozhatná a különböző hátterű egyéneket, ahol idővel a sok polgári esküvő után, már a temetők sem különülnének annyira el, ahogy Nadine Labaki És most merre című vígjátékának zárójelenetében. Feltehetőleg azonban e libanoni egyházi vezetőknek, akik a bölcsőtől a sírig irányítják híveiket, nem fűződik érdeke ehhez.   

Az újjáépült Bejrút madártávlatból. Kép: Leba12

Időről időre nemzetközi baloldali, vagy hazai szélsőjobboldali politikai erők, szervezetek és oldalak számolnak be a palesztinokkal szembeni, izraeli állami diszkriminációról, több-kevesebb tárgyszerűséggel, saját céljaik által vezérelten. Arról azonban nemigen esik szó, hogy an-Numairí elnöksége idején Szudánon át tömegesen Izraelbe emigráló 130 ezres lélekszámú etiópiai, úgynevezett falasa zsidóságot is érik faji alapú joghátrányok és atrocitások a közel-keleti országban.

Etiópiai zsidók közösségi központja az izraeli Netivotban. Kép: Lehava Netivot

Január 26-án egy magas rangú izraeli tisztviselő elismerte, hogy általános gyakorlattá vált az izraeli hatóságok részéről a hormonális alapú Depo-Provera fogamzásgátló injekció adása etióp nőknek.

A Haaretz napilap egyik oknyomozó cikke tudósít arról, hogy a falasa nőknek még Etiópiában, elutazásuk előtt tudtuk, illetve szándékuk ellenére adták be a korszerűtlen készítményt, amely rendkívül veszélyes mellékhatásokkal is járhat.

Falasa zsidó Izraelben. Kép: Izraeli Etiópiai Társasága 

Már korábban is szóbakerült, hogy azok, akik Depo-Provera injekciót kaptak, az eseteknek jóval több mint a felében az izraeli lakosság mindössze 2%-át kitevő etiópiai zsidó nők köréből kerülnek ki.

Prof. Ron Gamzu egészségügyi miniszter az ACRI független emberi jogi szervezet panaszaira válaszul írt az egészségügyi intézményeknek, hogy függesszék fel ennek a fogamzásgátlónak a felírását.

ACRI

Régi történet, hogy a falasa zsidók a teljesen különböző kulturális és társadalmi környezetben kulturális sokkot élnek át Izraelben, valamint rendre megvetéssel és lenézéssel kell szembesülniük.  

A legszörnyűbb összeesküvés elméleteket idéző történetet követően két nappal, január 28-án az izraeli hírügynökség  (JTA) hírt közölt arról, hogy a Beitar Jerusalem labdarugó klub szurkolói tiltakozni kezdtek két boszniai muszlim játékos leigazolásával szemben, a csapat „tisztaságának” megőrzése végett…

La Familia, a Beitar Jerusalem hírhedt ultracsoportja. Kép: Fcbj.net

Ezt követően a csapat edzője, Eli Cohen "kísérelte meg" "felemás" nyilatkozatával lecsillapítani a kedélyeket, mondván, „a világon egymilliárd muszlim él, meg kell tanulnunk együtt élni velük,” és különben is, „különbség van európai muszlimok és arab muszlimok között.” Vagyis, ahogy az arab közmondás tartja, "azért jött, hogy kohl-t [en] tegyen a szemére, ehelyett megvakította." (جاء يكحلها عماها)  

Az edző bugyuta megnyilvánulása (vajon mire számított?) világossá tette, hogy az izraeli sporttársadalomba mélyen beivódott a fajgyűlölet, a sportolóktól az edzőkig a szurkolókon át. Épp a sport? Amely által világszerte harcolnak a rasszizmus ellen, és amely elvileg a kölcsönös tiszteletről, toleranciáról és az egyenlőség értékeiről hivatott szólni?

A Beitar Jerusalem stadionja a fővárosban

Jó, ne legyünk álnaivak, a foci mindig is át volt politizálva, és a szurkolótáborok előszeretettel kötődnek szélsőséges ideológiákhoz világszerte, akiktől a klubvezetés néha népszerűségi szempontokból nem határolódik el teljes mértékben.

De itt nem is erről van szó. Hanem arról, hogy egy héten belül két ilyen eset kerül napvilágra, amelyek közül az egyik az egészségügyet, tehát az állami intézményeket is érinti. Ha pedig egy elhatárolódni kívánó edzői nyilatkozat ugyanolyan rasszista, mint annak előzményei, akkor ott valami nincs rendben. A több célpontra kiterjedő fajgyűlölet tehát mélyen átitatja az izraeli társadalmat. Egy egészséges társadalom pedig sportot űz a diszkrimináció elleni küzdelemből.  

Az elmúlt hetek iraki fejleményei tükrében az egymillió özvegy országa tagadhatatlanul a polgárháború felé tart, hacsak nem sikerül ezt a tendenciát a társadalom számára közösen leküzdendő feladatként azonosítani. 

Ali imám mecsete Nedzsefben - vajon mikor válhat felekezeti széthúzás helyett a virágzó turizmus jelképévé?

Az elmúlt hetek gyakorlatilag megállás nélküli feszültségéből a felszínre bukkan a szunnita-síita megosztottság. Ez nem kis mértékben „köszönhető” Núrí al-Malikí miniszterelnöknek és intézkedéseinek, amelyek félelmet keltenek az iraki szunnita közösségben.

Az amerikai inváziót követően hatalmas emberi és anyagi veszteségeket elszenvedő ország áldozata mintha nem lenne elég Malikínek és csapatának, mert úgy tűnik, még azt is kockára kívánják tenni, ami Irakból maradt: miután a harmadik évezred talán legnagyobb, egész országot érő katasztrófája árán Irak megszabadult egy diktátortól, közel jár egy újhoz.

A gondterhelt iraki miniszterelnök, Núrí el-Malikí

Hogy visszatérjen a 21. századba, Irak megtépázott társadalmi szövetének helyreállítására van szükség ahelyett, hogy azt hagynák tovább rojtosodni. Ezt talán Malikít és közvetlen környezetét leszámítva mindenki felismeri, hiszen mérsékelt síita vezetők is felemelték hangjukat a vezetés jelenlegi nyomvonala, illetve a tendenciák láttán.

A szunnita részeken olyan diszkriminatívnak vélt intézkedések, mint a szunniták hátrányos megkülönböztetése a munkaerőpiacon, illetve a nem-síiták sérelmére elkövetett bűntények félvállról vétele a hatóságok részéről, verték ki a biztosítékot, és hogy Irak átka (hiszen olajkincsét az elmúlt évtizedek tükrében áldásnak aligha nevezhetnénk) még egyszer, immár sokadszor kísértsen, északon viták dúlnak a kurdokkal a kőolaj-erőforrásokban gazdag részek ellenőrzéséről is. És hogy ne csak Irak, hanem a térség se legyen túl stabil, Törökország változatlanul belügyének tekinti a Kurd Munkáspárt iraki jelenlétét északon, a szíriai válság, a maga felekezeti dimenziójával, bármikor átgyűrűzhet a szomszédos Libanonba és Irakba, Szaúd-Arábia és az öböl menti monarchiák vezetéseinek hagyományosan szunnita ethosza pedig szintén nem megy a szomszédba (vagy igen?) egy kis síita ellenességért.

Gyülekező olajszállító tankerhajók az iraki Baszra kikötőjében

Az iraki vezetés, amely a térség fekete bárányának, Iránnak a csóvált farka, a szektariánus kivételezésben enyhén kezd emlékeztetni a Szaddám-diktatúrára. Márpedig azon politikai erők, amelyek ténylegesen hisznek egy egyesült Irakban és közös jövőjében, idővel összefoghatnak ellene. Ezért a jelenleg a szíriai válságban is közvetve érintett, illetve belső hatalmi harcok által gyötört Teheránnak is érdekében áll Malikí féken tartása.

Irak minden felekezetének és nemzetiségének egyszer s mindenkorra elege van. Éppen ideje, hogy az ország még mindig hatalmas vagyonát a társadalom jólétére fordítsák, és nem szektákhoz köthető, rövidtávú politikai érdekek előmozdítására. Hiszen azok olyan folyamatokhoz vezethetnek, amelyekbe Irak már belefáradt, és amelyek a térség beidegződéseit ismerve nem is állnak meg határain, hanem fantomfájdalmakkal járnak a szomszéd-országokban is. 

Mintha a rossz emlékek óta nem folyt volna le sok víz sem a Tigrisen, sem az Eufráteszen...